Válaszol: Garaczi László

Litera, 2005. 06. 08.
A Litera Kávézó egyik vendége a 2005-ös Ünnepi Könyvhéten Garaczi László volt.

A Gyarmati nő gyűjteményes kötet, a Nincs alvás novelláitól kezdve sok később és nemrégen írtat tartalmaz. Hogy volt bátorsága egymás mellé szerkeszteni ezeket? Azon kívül, hogy Ön írta őket, lát közöttük rokonságot? Egyáltalán kinek az ötlete volt a régieket újra megjelentetni, ráadásnak az újakkal? Még egy: eredeti formában hagyta a novellákat, vagy átírta őket, javított rajtuk?

Összeszedtem a bátorságomat. Én nem látok nagy különbséget. Pontosabban látok egy könyvet, amelyben jól elférnek egymás mellett. Az első néhány kötetem gyakorlatilag évtizedek óta nem kapható könyvesboltokban, sokan keresték pedig, engem is felhívtak, a kiadóm is jelezte, hogy számot tarthatnak érdeklődésre, és születtek új írások is, amelyek nem kerültek még be kötetbe. Nagyon erősen átdolgoztam az első köteteket, nagyon sok kimaradt a mostaniból, sokat átírtam, például a Nincs alvásban szereplő Azóta zuhan Körbezuhanás címen került be a kötetbe, vagy a Plasztik című kötetből a Plasztik című írás Plasztik címen, de más lett, új szövegrészek kerültek bele, teljesen átírtam az egészet…

Hogy fognak ezekre hivatkozni a kritikusok?

A kritikusoknak írtam szerinted? Én azt gondolom, az utóbbiakat veszik alapul, azért írtam át őket, mert jobbak lettek az írások, sok felesleges rész kimaradt, tömörebbek lettek, talán kicsit foghatóbbak, olvashatóbbak. Aztán próbáltam egy kötetszerkezetet kitalálni, ami egységbe tudja fogni a régi és újabb írásokat.

A Lemúr-regényeknek nagy sikerük volt. Kívánja-e ezt folytatni egy harmadik regénnyel?

Kívánom folytatni, sőt… A kvázi-önéletrajzi sorozat első két kötete készült eddig el, ami nagyjából azt jelenti, az általános iskolai évek végéig jutottam, ezután jön a gimnázium a hetvenes években… Épp most volt a harmincéves érettségitalálkozó, ahol sikerült a régi osztálytársakkal találkozni. Ez jó lehetőség, hogy elkezdjem a források gyűjtését belül, merthogy az előzőeket is úgy írtam, elég sokáig kutattam könyvtárban, emberekkel beszélgettem. Elkezdett foglalkoztatni, főleg hogy előbb-utóbb belevágok a harmadik részbe, csak addig még be kell fejeznem az éppen aktuális munkáimat.

Nagyon sokan írtok a nyolcvanas évekről, nem félsz attól, hogy túlíródik ez a korszak, és az igazi élmények helyét átveszi a nosztalgia?

Mostanában találkoztam én is ezzel a jelenséggel, hogy nosztalgikusan lehet visszatekinteni a nyolcvanas évekre, ami kicsit megdöbbentett. Ezek szerint mi már passzé vagyunk…, el kell mesélnünk, hogy az úgy volt, mikor a mi időnkben… Azt gondolom, a nyolcvanas évek még nincs igazán feldolgozva. Filmben például még szinte egyáltalán, legalábbis nem emlékszem ilyenre. A korban születtek jó filmek, amelyek magukon hordják a lázadás jeleit, de nem születtek olyanok, amelyek általános képet mutatnának arról, milyen volt a nyolcvanas évek elején Budapesten élni. Másrészt pedig – azzal együtt, hogy fontos, hogy megszülessenek ezek a művek – nem lehet minden áron akarni, hogy le legyen írva egy kor… A nyolcvanas évek első fele még közel van, de már távol… Komplikált helyzet volt, át volt itatva politikával, a legjobb dolgok manifeszt módon apolitikusak akartak lenni, így lázadtak a politika ellen – és most csak egyetlenegy mozzanatát meséltem el ennek a nagyon ellentmondásos, bonyolult korszaknak. Nehéz róla írni vagy beszélni. Ez is az oka, hogy viszonylag kevés tabló- vagy panorámaszerű kép született. És élnek még az emberek… A Balaton együttesről vagy a Kontroll Csoportról lehet, hogy érdekes lenne filmet készíteni, hogy hogyan éltek akkor, de még élnek és működnek mindannyian, ez pedig kicsit nehézzé teszi, hogy objektíven lássuk, mi történt.

A könyvhétre megjelent novelláskötetében, láttam, hogy képek is vannak. Azt olvastam az impresszumban, Ön készítette ezeket. Felcsapott fotósnak? Mióta? Miért?

Mindig fotóztam, gyerekkoromban is voltak gépeim... Tavaly nyáron kaptam egy újat, és elkezdtem vele fotózni, egyre jobban rájöttem az ízére. Ez együtt járt azzal, hogy volt egy periódus, amikor sokat mászkáltam a városban, elindultam egyedül, és mentem órákig, láttam dolgokat, amikről azt gondoltam, nem csak írni lehet róluk, hanem mint képek is érdekesek. Így kezdődött. Aztán egy idő után elgondolkodtam, hogy mit jelent képeket csinálni, próbáltam tanulni, ismerőseim, barátaim lettek, akik segítettek… Hobbiszinten csináltam, aztán a könyv hozta magával a képeket. Amikor elkezdtem a köteten gondolkodni, felmerült, hogy több okból is jó lenne, ha lehetnének benne képek… Ugyanis nagyon sűrűek a szövegek, és a képek lazítanak valamit a töménységen.

Szoktál zenét hallgatni írás közben? És, egyáltalán, hogyan írsz? Gyorsan? Lassan? Anyagot gyűjtesz? Leülsz és kitalálod?

Mindig zenével írok, de változik, hogy milyen típusú zenét hallgatok. Attól függ, mit írok. Ha verset, ahhoz nem tudok zenét hallgatni, mert bezavar a ritmus és a hangulat, de egyébként mindig. Hogy lassan vagy gyorsan, anyaggyűjtéssel vagy nem, attól függ, milyen típusú az írás. Ha tárcanovellát kell írni, ha felkér egy lap, hogy adott témában írjak egy flekket, viszonylag kevés az anyaggyűjtésre fordított idő, azt saját kútfőből próbálom. A nagyobb volumenű ügyeknél vannak előkészületek, de egy regény vagy forgatókönyv esetében más típusú előkészületekre van szükség.

Nagyon szerettem a verseit. Ennek végleg vége? Írt már dalszöveget? Mit? És mi újság a drámákkal? A színházi szakma vagy az irodalom a befogadóbb velük?

Nincs vége a verseknek, olyannyira, hogy az elmúlt egy-két évben több kötetterven dolgoztam párhuzamosan, az egyik egy verseskötet, amelyben viszonylag kevés olyan vers lenne, ami megjelent kötetben, és több új, illetve, ami folyóiratokban jelent meg. Egy gyerekvers-kötet is formálódni látszik. A vers bennem – legalábbis a tervek szintjén – mintha aktívabban működne, mint az elmúlt években. A verseskötetben sok dalformájú vers is lesz. Kifejezetten dalszöveget eddig az I love you és az Embersport együttesnek írtam, de csak egy-kettőt. Most van egy együttesünk, családi vállalkozásban, aminek egyetlen megírt számát én szövegeztem.
A színházzal kapcsolatban tulajdonképpen elégedett vagyok, írtam nyolc-tíz darabot, mindegyiket bemutatták, volt, amelyiket többször is. Ugyanakkor világosan kiderült az első bemutatóktól kezdve, hogy van egyfajta tartózkodás a színházak részéről a szövegeimmel kapcsolatban. Nehezen színpadra állíthatóak, ezt most már elismerem, látom. Inkább irodalmi jellegűek, mint színházszerűek… Ezt úgy fogom fel, hogy tanulom a színházat, a darabírást, és ebben a tanulási folyamatban tartok valahol, azt remélem, az utóbbi darabjaim sokkal színpadképesebbek vagy érdekesebbek, mint a régiek. Most is van egy színházi tervem, egy darabot be kell fejeznem ebben az évben.

Gondolkozik azon, hogy (…) újra forgatókönyvet írjon mostanában?

Épp tavaly írtam egy forgatókönyvet az egyik színdarabomból. Török Feri készített belőle filmet. Pár hete ment le a Duna Tévén. Egy másik filmben is dolgozom, egy elsőfilmes fiúnak, Nemes Gyulának segítettem a film írásában, de végigkövettem a forgatást is, sőt most még a vágásnál is konzultálunk. Az lesz a címe a filmnek, hogy Egyetleneim, és jövő évi filmszemlén mutatják be. Egy forgatókönyvet még írok ebben az évben, ami – a jövője még nem látszik - Bartis Attila Nyugalom című regényéből készül.

Az írásaiban folyton fel lehet fedezni valamit a valóságból, embereket, helyzeteket. Az életét írja? Hogy áll a fikcióval? Lesz olyan regénye, ami kizárólag fikció?

Hogy kizárólag fikció, nem valószínű… De az a regény, amit idén be akarok fejezni, sokkal több fikciós anyagot tartalmaz, mint a Lemúr-kötetek. Az lesz valószínűleg a címe, hogy Metaxa. A főhőse egy komolyzenész, aki egy olyan történetet mesél, ami velem nem történt meg. De természetesen nem írhatok mást, mint amit tudok, és a legközelebbről a saját élményeimet, anyagomat ismerem, vagy azoknak az életét, akik körülöttem élnek, vagyis nem lehet mondani, hogy kizárólag fikciós elemeket mozgatna, de nem önéletrajzi és nem kulcsregény, úgy gondolom.

Régóta meg akarom kérdezni: a Nincs alvást belőve írta?

Nem. A Nincs alvásban van egyébként huszonvalahány szöveg, mondhatnám azt is, hogy hol így, hol úgy. Nem tudom, pontosan mit jelent, belőve, de olyan állapotban, vagy ha olyan kedvem volt, nem írással foglalkoztam, akkor máshol voltam. Írni nem nagyon lehet belőve, legalábbis nekem nem megy.

Valamikor te egy kemény rakkendroll-csávó voltál, anyag, éjszaka stb. Megvan még ez a vadság benned, vagy egy másik énedet működteted most?

Nem bulizok annyit, mint régen, levesebbet iszom, viszonylag normális életet élek, családom van, gyerekem, tehát igazából azt az életformát jelen pillanatban nem vallom magaménak, nem úgy élek, megváltoztam, vagy megöregedtem, vagy más a világ, ezt nem tudom hirtelen eldönteni, de jól érzem magam így is. És azt gondolom, nem szabad ragaszkodni egy életformához, ha az ember már nem érzi magáénak vagy kiürült. Sokféleképpen lehet élni egy életen belül.

Megjelenik számos novellájában Dixi alakja, akiről folytonosan ódákat zeng. Személyes kötődés vagy emblematikus alak? Mi a célja a szerepeltetésével?

Olyan sokat nem szerepel, szerintem egyetlenegy írásomban játszik, és ott sem főszerepet. De interjúkban is azt szoktam mondani, hogy a nyolcvanas évek eleje, Budapest, az underground elég fontos volt számomra, és ennek egyik emblematikus alakja volt a Dixi, akit persze, személyesen ismertem. Sok éjszakát töltöttünk együtt különböző kocsmákban, lakásokban, bulikban. Azt kell mondanom ma is, az egyik legszuggesztívebb, legdémonikusabb és legfelforgatóbb tehetség volt, akivel valaha találkoztam. Egy olyan ember, aki tényleg más, hozzá mérhetőt nem igen találni, egy-egy villanásban talán, mert mindenkiben megvan ez a képesség, az eredetiség, ez az állandó készség arra, hogy művészetként élje meg valaki ez életét. De ahogy ő csinálta, azzal az intenzitással és megalkuvás nélkül, kivételes. Éppen most láttam egy filmet többedszerre, Mike Leigh Naked című filmjét (magyarul Mezítelenül címen futott), és rájöttem, az a figura, aki a főszerepet játssza, mennyire dixis. Nagyon sokszor gondolkodtam azon, hogy lehet elmagyarázni ma egy húszévesnek, aki nem ismerte, mi ebben a nagy szám, hogy volt egy faszi, aki minden buliban ült, és dumált, mitől lesz ez olyan érdekes. Most már rájöttem: nézze meg a Naked-et, ott lát egy figurát, aki bizonyos pontokon nagyon hasonlít Dixire.

Együtt mozogtál a 80-90-es években sokakkal, olyanokkal, mint Greguss, Kovács (most Para), Zilahy, Krausz, Fedor, Nagy Atilla talán... Mindenki más utat választott. Mit gondolsz róluk ma, és mennyire erős még a haverság?

Mindegyik név külön történet. Ők mind barátaim voltak egy periódusban, és voltak olyan időszakok, amikor együttmozogtunk. Van, akivel megmaradt a kapcsolat, haverság vagy barátság, velük rendszeresen találkozom, van, aki eltávolodott, és van, aki meghalt ezek közül… Különböző fajtájú barátságok voltak. A Gregával volt bő tíz év, amikor elválaszthatatlanok voltunk, ugyanez volt Kovács Imrével is jó pár évig, aztán jöttek új ismeretségek, új barátságok. Most inkább másokkal mozgok, de ők megmaradtak, nem vesztünk össze, csak mindenki mást választott. De azt a vadságot már egyiken sem látom. Akik túlélték a nyolcvanas évek második felét, valahogy próbálják összeszedni magukat, mert azt a tempót már ők sem bírták, csak a Dixi.

Nem zavar, hogy még mindig fiatal írónak tekintenek?

Nem tudom, annak tekintenek-e. Nem zavar, megpróbálok ebből olyan értelemben erényt kovácsolni vagy kamatoztatni, hogy azt gondolom, a fiatalság azt jelenti, az ember képes új, friss szemmel ránézni a világra, a jelenségekre. Ebből a szempontból, ha fiatalnak tartanak, örömmel vállalom, ha tapasztalatlanságot, szétszórtságot vagy minden áron való lázadást jelent, akkor kevésbé jó, de remélem, ez nem jellemző rám.

Szerinted miért lesz valaki "fiatal író", meg "középgeneráció", meg "nagy öreg", ilyesmik?

Nem harcolhat az ember azzal, mennyi idős, és hogy mennyi idősnek, milyen írónak érzi magát. Lehet, hogy valaki már fiatalon öreg, igazából ettől még lehet fantasztikus író. Lehet, hogy egész életében egy klasszikus bölcs alapállásból ír, mégis jó. Mondjuk Nádas Péter viszonylag nagyon hamar megtalálta a hangját, és nem lehet mondani, hogy ez a hang egy szeleburdi, fiatalos, avantgarde, kísérletezős hang. Ennek ellenére tudjuk, nagyon jó íróról van szó. A nagy probléma, ha valaki nem találja meg magát önmagában, ha ellene akar dolgozni, ha azt képzeli magáról, bölcsebb annál, mint amilyen bölcs, vagy fiatalabb, mint amilyen fiatal… De lehetnek ezek a feszültségek termékenyek is. Ha valaki keresi önmagát, abból is születhet valami jó. Ugyanakkor a tapasztalatok azt mutatják, az emberek megöregszenek, és nagypapa korukban máshogy viselkednek, mint ovis korukban, ez az élet természetes rendje, más, ahogy gügyög egy gyerek, és máshogy formálja a mondatokat egy nagypapa. Baj lenne, ha fordítva lenne.

Kiket tartasz ma a fiatal írók közül ígéretesnek (tehetségesnek, jónak)?

Nagyon ügyes a Varró Dani. Térey, nem tudom, ő fiatalnak számít-e még, Grecsót nagyon szeretem. A kevésbé emlegetett emberek közül Benedek Szabolcs és Maros András a kedvenceim.

Mi a véleményed a kortárs fiatal női prózairodalomról? Szerinted jó irányba haladnak?

Mindenképpen üdítő, hogy van egy ilyen felbuzdulás, sokkal több női név szerepel listákon, felolvasáson, könyveik jelennek meg, ez mindenképp érdekes. Az már bonyolultabb kérdés, létezik-e külön női irodalom. Biztos lehet bizonyos specifikumokat találni, amelyek inkább jellemzők a nők könyveire, de nem vagyok benne biztos, hogy gyümölcsöző ezekkel a jelzőkkel meghatározni a könyveiket. Úgyhogy én inkább kíváncsi várakozással olvasom őket. Vannak köztük nagyon tehetséges írók, és kiforratlanabbak, de nem látok minőségi különbséget a női írók és a velük akár egyidős, akár idősebb férfiírók között.

Zárásként a HunBook portál Négyszemközt sorozatából a litera tenne fel neked egy kérdést, amit a korabeli újságíró Szép Ernőnek szegezett: „Beszéljünk tehát az Ön tudásáról. ’Könyörtelen’ tudásáról a mesterségnek. A híres és egyedülvaló szépernői (itt és most Garaczi Laci-i) nyelvről beszéljen, amit még senki, senki sem próbált utánozni. Hogyan termett és hogyan fejlődött Önben ez a nyelv?”

Egyrészt nem érzem, hogy az én nyelvem és stílusom annyira markáns és összetéveszthetetlen lenne, mint sok más íróé, mondjuk Kukorellyé vagy Krasznahorkaié, másrészt viszont azt gondolom, ahogy írok – erről Farkas Zsolt írt a tanulmányában –, nem annyira megfogható, leírható. Éppen az a lényege, hogy változtatja a regisztereket, és pont az a zavarba ejtő, hogy nincs egy ilyen nyelv. Farkas Zsolt arról beszél (és mások is egyébként), hogy nincs nyelvem. Viszont nagyon sokféle nyelvem van, vagy nagyon sokfélét használok, és ezeket úgy keverem, hogy valamiképpen dialógusban állnak egymással, valamilyen folyamatot le tudnak írni. (Ilyen interpretációk is születtek.) Ugyanakkor ezt a többféle síkon mozgó beszédet nem találtam ki, hanem így tanultam meg beszélni, így természetes a számomra. Úgy írok, ahogy a nyelv számomra jelentkezik, ahogy eleven bennem. A keverések számomra természetesek voltak, holott tudtam, hogy a szövegen belüli ugrások talán az olvasóra meglepetésként hatnak, és megnehezítik a befogadást. De azt gondoltam, mindannyian eklektikus nyelvi világban élünk, ahol különböző stílusszintek keverednek, jobbról szól a Mindentudás Egyeteme, balról egy rockszám szövege, lent a házmesternő kiabál, és én közben filozófiát olvasok, mégis értem… Számomra ez természetes volt. Inkább az a meglepő, hogy némelyekből ellenérzést váltott ki, sokan nehézségként élték meg a befogadásban. Természetesen egy ilyen kevertség esetén az irónia azonnal felmerül, mert a szintek egymással való viszonyukban negációként, idézőjelesen jelennek meg. Ami aztán azt a lehetséges tételt is implikálja, hogy a világ nem megismerhető, nem tehetünk abszolút kijelentéseket róla, mert tudjuk, lehet, hogy a következő mondatban már a mondat stílusa megcáfolja az előző jelentését. Bonyolultnak tűnő, de számomra természetes nyelvhasználat ez.

Elárulom, Szép Ernő mit válaszolt a kérdésre: „Nem tudom. Ahogy a béka nem tudja, hogy hogyan ’termett benne’ a kuruttyolás.”
És a bónuszkérdés, szintén a Szép Ernő-interjúból: „És hogy érzi magát ezen a ravasz, bús erkölcsvermekkel teli világon?”

Köszönöm szépen, jól… Az erkölcsi vermeket nem elemzem. Megjelent ez a könyv, és kíváncsian várom, hogyan fogják olvasni az emberek. Közben már dolgozom a következőn, jól érzem magam…
Forrás: litera.hu