Urbán Balázs: Plazmastruktúra

Alapítói között jórészt fiatal, Pesten vagy Kaposváron frissen végzett színészeket találunk, akik a diploma megszerzése után nem tudtak (esetleg nem akartak) elhelyezkedni a hagyományos színházi struktúrában. Ám kallódás, feles próbálkozás vagy még felesebb nyavalygás helyett létrehoztak egy világos céllal szerveződött színházi formációt. A társulat kortárs magyar drámák bemutatására szövetkezett, de nem valamilyen magasztos népművelő célzatból, hanem mert e műveken keresztül próbálnak reflektálni a kortárs magyar valóságra, elgondolkodni a jelen problémáiról (legyenek azok akár időhöz, helyhez kötöttek, akár általános érvényűek). Alkotómódszerük egyszerű, sallangmentes, a szöveg-színész-néző klasszikus hármasságára épít.

Igaz, ez utóbbit óvatosan kell kijelenteni, hiszen még csak egyetlen bemutatón van túl a formáció, ám a szöveg hangsúlyos volta, a rendező mellőzése és a nézőkkel való minél közvetlenebb kapcsolat kiépítésének érezhetően erős szándéka egyértelműen markáns színházeszményt körvonalaz. Az akár puritánnak mondható, a szöveg tartalmát a színészi egyéniségre támaszkodva kibontó alkotói felfogás persze távolról sem zárja ki az újabb és újabb megközelítésekkel való kísérletezést: Garaczi László Plazmáját jó néhány helyen eljátszották már, mindig a változó térhez igazítva az előadást. A terek jó része nem színházi tér: sor került már előadásokra iskolákban is, magam pedig a Picasso Pointban láttam az előadást.

Garaczi drámája hálás nyersanyag ehhez az alkotói koncepcióhoz. Sőt nemcsak ehhez; a mű látványos színpadi sikere (egy év alatt három bemutató) valószínűleg sokban köszönhető képlékenységének is. Garaczi napjaink konzumvalóságát festi találékonyan: egy képzeletbeli kereskedelmi rádió hol magafeledten jópofizó, hol otrombán agresszív, április elsejéhez kötődő műsora a keret, mely némiképp összefogja a szerteágazó, de össze-összefutó történetsort, melynek - a teljesség igénye nélkül - része a hídra mászott öngyilkosjelölt, a magát sajátos öntudattal anyagmozgatónak nevező betörő, a művelődés gondolatától is irtózó szőke liba, a nagymenő gengszter-vállalkozó. A mozaik önmagában akár banálisnak is ható elemeit részben a puzzle-szerkezet teszi érdekessé, részben a reálszituációkat megemelő, stilizáló írói eszközök (melyekbe egyaránt beletartoznak a közbeékelt dalbetétek, a kiforgatott, abszurddá élezett, rémálomként is értelmezhető szituációk - pl. a gyerekcsere jelenete -, vagy maga a sajátos, „garaczis” nyelv). A szövegből éppúgy létrehozható szimbolikus, szürreális látványszínház, mint lecsupaszított, a reálszituációkkal ötletesen eljátszó, színészközpontú előadás.

KoMa bemutatója természetesen ez utóbbi utat követi. A forma a lehető legegyszerűbb: nincs díszlet, jelmez, minimális a kellék (persze ezért is tud erősen hatni egy narancs összeroppantása), a dalok nem kapnak zenei kíséretet, a színészek köztünk játszanak, hol ülnek, hol állnak, hol mozognak, s néha hasonlóképpen teszünk mi, nézők is, ha jobban szeretnénk látni őket. Játékmódként ez még akkor is rokonszenves lenne, ha maga az előadás sikerületlennek érződne. Ám az előadás kifejezetten jó: koncepciózus, következetes, szinte gyermekien játékos, s picit sem öncélú: a formát nem kényszerből és nem is hivalkodásként alkalmazza, hanem így jut közel a Garaczi-szöveg magjához. Az alkotók nem arra törekszenek, hogy ambivalensebbé, áttételesebbé tegyék a mű nem túl bonyolult jelentését, hanem inkább arra, hogy megvilágítsák a szerkezetet, s ha mosolygások és kacsintások közepette is, de mégis szembesítsenek primer tartalmával: napjaink erőszakra, kétes hírre és még kétesebb karrierre épülő, művi, talmin csillogó, amúgy súlyosan frusztrált világával. A két szőke barátnő finoman fogalmazva beszűkült érdeklődési körből táplálkozó beszélgetése mintha éppúgy itt, a szemünk előtt születne meg, mint a média sikerembereinek erőltetett tréfái. Ami ugyan szükségképpen egy árnyalattal banálisabbá teszi a darabban megjelenített szituációkat, de ezt rögvest ellensúlyozza, hogy mindazt, ami a műben a teatralitást, az elemelést szolgálja, itt is élesebben jelenik meg, hiszen markánsan tér el a reálszituációktól. Nemcsak a helyüket önállóan is megálló dalbetétek ilyenek, de az egyes jelenetekhez kapcsolódó játékötletek is: egészen frenetikus humorú például az öngyilkos-jelenet „zuhanása”. Játékos tetralitás járja át az előadást, így a komolyan vett tartalmak nem válnak sem gyerekesen közhelyessé, sem kínosan didaktikussá. Mindehhez kétségkívül hozzátesz a Picasso Point sajátos feelingje is, de a játszók ezzel sem élnek vissza: a sörüket kortyolgató nézőket érezhetően a játék részeseinek tekintik – anélkül, hogy erőszakosan próbálnak bevonni őket a játékba.

A színészi munka hangsúlyai természetesen máshol és máshogyan érzékelhetőek itt, mint egy konvencionális formákkal dolgozó produkcióban. Nem sorsokat, íveket, sok irányból megvilágított karaktereket látunk, hanem olyan szerepek egymásutánját, melyet a színészi személyiség köt össze. Ennek megfelelően Ötvös András, Jaskó Bálint, Zrínyi Gál Vince, Jelinek Erzsébet és Lass Bea nem épít szerepet, hanem változatos szituációkat, színes figurákat állít elő, részint saját személyiségéből merítve, részint technikai tudására támaszkodva. Kis különbségek talán érezhetők a játszók között, de az alapfeladatot mindenki meggyőzően abszolválja, az együttes teljesítmény, az összmunka pedig valóban magával ragadó: önértékén túl ez ad jelentőséget a KoMa bemutatójának.

E kiemelkedő teljesítményekben felettébb szegény, botrányoktól és problémáktól hangos évad alighanem legbiztatóbb sajátja az az egyre markánsabban körvonalazódó tendencia, hogy fiatal alkotók, színészek, rendezők kisebb csapatra támaszkodva kezdenek a hagyományos struktúrán kívül dolgozni. Maguk a csapatok céljaikat, módszereiket, összetételüket tekintve erősen különböznek ugyan egymástól, de együttesen tényleg friss szemléletet, a szó igaz értelmében független és alternatív színházi formák megszületésének reményét hozzák. A KoMa abban különbözik az új utakat kereső Krétakörtől, a Maladypétől, Bodó Viktor vagy Horváth Csaba szerveződő csapatától, hogy a tagok nem egy „guru”, egy meghatározó világképű rendező, hanem egymás köré szerveződnek, e tekintetben teljesen egyéni utat választva. Őszinte kíváncsisággal várom, merre halad ez az út.