TeoFánia

Tárcatár

A szomszédnő a küszöbön, kezében tömlő, fújjam fel a gyereke játékát. Belóg a kömény- és kéményszagú ég. Az előbb még szójelentések árnyalatai, létértelmezési bajmolódások a szellem elefántcsonttornyában, ihlet, azaz a lélek bosszúja, ihlettelenség, az ambíció bosszúja; most viszont egy idegen asszony illatába burkolva biciklipumpámat egy gumiállat zrityójába tömködöm. Kimeríthetetlen gazdagság.
Nem fűz a nőhöz az átlagosnál féktelenebb viszony, jobb, ha a feladatra koncentrálok. Second- vagy inkább serial-hand cucc, a hetvenes évek technikai idiotizmusa, szelep helyett dugó, az anyag vastag, érdes, horpadt. Leharcolt bokszzsák. Először tömpe lábát rúgja ki, fenyegetőn emeli busa fejét, nincs szája, szeme, füle, csak ormótlan teste, amin kizárásos alapon, nem zoológiai, hanem statikai szempontok alapján lehet a lábát, fejét azonosítani.

Elérkezik a kényes pillanat: a pumpát kirántva gyorsan benyomom a dugót, közben nagyot pukkant hátra, fehér port lövell, halántéka behorpad. Keserű radírszag csavarja meg a gyomrom.
Fölállok, a hintőpor leülepedő füstjéből lassan, méltóságteljesen kibontakozik a bibliai szörny.
Nézzük, próbáljuk megszokni, végül is áll a lábán, tán még a kislányt is elbírja majd, ha nem eszik egy ideig. A dugó peckesen kimered a fenekéből. Nézzük, együtt, némán, megigézve, megbabonázva. Szép az, ami egyre jobban tetszik.
Nyúl?, kérdem.
Nem, tehén, válaszolja.
Eszembe jut nagyapám Fáni nevű tehene, és mivel dől be a január a nyitott ajtón, eszembe jut az is, hogy a szibériai közértekben fagyott tejet árulnak, nyeles tej, a nyelénél fogják meg; bekapja elöl a tehén a mirelit tajgakockát, hátul jön ki a nyeles tej.
Megpróbálom beljebb szuszakolni a dugót; bár ne tenném, ekkor történik a katasztrófa: a kérges anyag reccsenve széthasad, a dugó bezuhan a tehénbe, a levegő, amit izzadságos munkával, hajlongva belepumpáltam, hangos sikkantással, rotyogva szökik. A nő arcán az erőltetett mosoly lehulltával meztelen, idegen, baljós kifejezés. Az élet szökik itt és végleg; térdre ereszkedik az állat, repedt hátsóját vádlón emeli. Arcomon piros tüzek gyúlnak és hunynak ki, bocsánatért hebegek, nem szól, megkövülten bámulja, hogy a tehén utolsót rottyint, oldalra dől, kipurcan.
Egyszerre vesszük észre a csillogó vérfoltokat. Eszelős, zenei pillanat, a gumitehén konkrétan elvérzett, de nem. Az ujjamat sértette fel a kemény anyag, mikor a pöcköt betuszkoltam, észre sem vettem, és most csöpp, csöpp, csöpög a földre. Látom, hogy eliszonyodik. Nyers, nyitott, eleven hús. Mintha kéretlenül rátukmálnék egy gyalázatos titkot, valami becstelenséget, vagy kiölteném rá a nyelvem, ordenárén kacsintanék.
Néhány perce még szójelentések finom árnyalatai, a létezés mélyebb értelme, most egy agonizáló gumitehén fölötti véres eksztázis. Ez már sok; nem merek szólni, nehogy eltörjön a levegő. Illetve: hogyan hagyni abba az idétlen toporgást.
Fölcsippenti a halott gumirongyot, semmi baj, mondja a szája, széttrancsíroztad a Zsófika ajándékát, te barom, mondja a tekintete, és távozik.
Nem mozdulok, az ijedtség szomorúsággá zsibbad. Ó, istenem, miért nem volt jó úgy, miért zavart az a kis pöcök? Miért kellett az eszme, az ideális nevében elpusztítani az egyedit, az esetlegest, a véletlenszerűt?
A játékától megfosztott Zsófika járt az eszemben egész nap. Volt a fiamnak egy Pókembere, amivel évek óta nem játszott, megkerestem a ládában, átvittem kárpótlásul, a szomszédnő kis habozás után elfogadta.
Az igazi bajok ekkor kezdődtek.
Fiam hazaért az anyjával az óvodából, és első dolga volt, hogy rég nem látott, kedves pajtását, a Pókembert keresse. Mikor kiderült az igazság, hogy a Pókembert galádul elajándékoztam, keserves sírásra fakadt. Feleségem ugyanakkor azt a kérdést kezdte feszegetni, hogy a szomszédnő milyen sűrűn jár át pumpáltatni, és ezt az egész gumitehén ügyet meglehetősen zavarosnak és gyanúsnak találta. Hiába mutattam a sebet az ujjamon, csak olaj és képzavar volt a tűzre.
Elhatároztam, hogy visszaszerzem a Pókembert, ne haragudjon, mondom a szomszédnőnek, tudom, hogy ciki, de nagyon kéne. Zsófika nyit ajtót, fényes, közömbös tekintet, a mama lement a közértbe.
Tudom, hogy ott van mögötte valahol a Pókember.
Feleségem a konyhaablakból nézi, hogy a gangon hajlongok. Visszamegyek, szó szót követ, sikerült-e az újabb randit ledumálni, nem is volt otthon, na, persze, agyamra mész stb. Hátizsákba dobja a cuccát, karjára kapja a bömbölő gyereket, és átmegy az anyjához.
Egyedül maradtam a lakásban. A vércseppek a finom, fehér porral beszórt parkettán estére megfeketedtek. Sebem lüktet, egy üveg Veltelini és két Seduxen hozza a gyógyító álmot. Súlyos vasakba öltözve, egyik kezemben lándzsa, másikban pallos, üvöltve vágtatok, rohamozom az ellenséget, de ahogy lenézek, látom, hogy szökellő harci paripa helyett gumitehénen ülök; hátrafordul, rám múzik, pukkanva kilő a hátsójából, kezd összerogyni, beomlani, és miközben vele együtt a sárba zuhanok, még hallom, hogy rajtam, a lovagok szégyenén röhög az egész középkor.
Örvénylik odakint a hó az üres és sárga fényben. Néhány méterre, a falon túl Zsófika a gumitehénről álmodik, felhüppög, mintha tudná, hogy ki lett végezve, mégpedig a csúnya, szemüveges író bácsi által. Mit kezdhet egy Pókemberrel a végtelen lehetőségekhez képest, amit egy gumitehén kínál?
Állok az ablakban, mostantól semmi sem lesz úgy, mint eddig. Rosszabb lesz, jobb lesz; más lesz. Hajnalban megszűnik a hóesés, eltisztulnak a felhők, csillagos ég. Mindenki életében eljön egyszer. Nevezhetjük próbatételnek, angyalnak, végső kihívásnak. Az élet nagy pillanata. Megdicsőülünk, megvilágosodunk, elbukunk általa. Kiderül, kik vagyunk, kik voltunk. Rajtam a sor.
Lüktetett a seb, mintha éhes és jókedvű piranhák harapdálnák. Tetterő szállt meg, alig várom, hogy megvirradjon. Homályosan keringő tervek árnyai: másnap a fiammal együtt díszítjük a fát, a konyhából bejgliillat kúszik a szobába. Kinézek a függönyhasítékon: a város szélén, mint egy nagy, lomha állat, kezdi visszakérődzni a tegnapi fényt a hajnal.

Forrás: Élet és Irodalom