Tartsd a szemed a kígyón!

Az irodalom veszít a presztízséből, mert veszít a fontosságából, ezt jó dolognak tartom, mert igaznak; eddig az irodalom volt, lehetett az egyetlen hely, amely emlékeztetett minket (ha olykor nagyon is felemás módon) elrabolt, elvesztett szabadságunkra – most majd lesz nekünk egy parlamentünk, majd az gondoskodik minderről, szabadság, egyenlőség, testvériség, az irodalom pedig megint az lesz, ami ebben az országban ritkán, irodalom, magával definiálván magát, s hogy hogyan, az is rejtély.

Ám azt már nem tarthatom ugyanilyen jónak, hogy az irodalommal foglalkozókat is egyre kevésbé érdekli az irodalom. Az írók egy részét is, bár lehet, hogy sokunk tévedésből lett íróvá, s most majd megtalálja a helyét például épp a politikában… Azt mondjuk, ez átmeneti időszak, valóban, és minden bajt ebben látunk. Azért bizonyos kérdéseket föl kéne tennünk.

Most nemdebár úgy áll a helyzet, hogy fölépült volt egy államcentrikus struktúra, amelyből az állam egyre inkább kivonja magát, olykor ezt sunyin demokráciaként tünteti föl (felnőttnek tekint minket és csecsszopó gyermekeinket), és megadja úgymond a lehetőséget az egyénnek, hogy – akkor rajta! De hát merre rajta, hiszen az egészen más szempontú gazdasági struktúra szinte változatlan. Hajtsatok!, mondják a futballedzők. Egy rossz szerkezetű csapatban azonban nem lehet hajtani, mert nem lehet tudni, hogy merre kell futni…

Bár már nevetséges, teszek megint egy gasztrokitérőt. Prága és Bécs demokráciahányadosa, finoman szólva, nem egyenlő. Mégis a prágai sörözőben ugyanazt éreztem, mint a bécsi kávéházban: hogy ez a prágaiaknak van, meg a bécsieknek van. És ez magabiztosságot, önbecsülést és méltóságot tükrözött (hiába rágta szét a szocializmus Prága városát). Ha a mi belvárosunkban kóválygok, és se kedvem, se pénzem beülni sehova sem, akkor meg kell kérdeznem: kinek is építjük a városunkat? Ha csak a pénzre gondolunk is, rövidlátó ez a gondolkodás, mely Patyomkinfalvakat épít, öngól és gazsulálás.

Mintha a könyvekkel kapcsolatban is csak a pénzre gondolnánk. Alig látni a könyv iránti szeretetet. Fölfalta volna a helyzet? Az utóbbi évben a könyvesboltok hihetetlen változáson mentek át, nagy részük olyan lett, mint nyugaton az áruházi vagy pályaudvari könyvesboltok, ahonnét a magamfajta ember szinte azonnal kifordul. (Bár a zsebkönyvek közt itt is talál, aki keres.)

Ami most a leginkább zavar, az a könyvek maguk. A könyvek pofája, a külcsín. Rossz papír, elmaszatolódó festék, apró betűk, összecsúszó sorok, szavak, puha kötés, ami önmagában még nem volna baj, ha többnyire nem esne szét, elkésett avantgárd ötletként.

Gondoltam, nem nevesítem az indulatomat, de hát mért ne. Holnap Kiadó, Garaczi-kötet. És milyen kár, hogy ez így történt. Hisz a Holnap Kiadó Sík Csaba vezetésével rövid idő alatt szépen definiálta magát, mint a többé-kevésbé fiatalok kiadója, Garaczi László pedig kedvenc szerzőm, úgy jó, ahogy van (nekem). Nádas szép szavával, bizonyára nem én vagyok az a személy, akinek tudós férfiakat föl kéne világosítanom arról, hogy milyen is egy könyv. Garaczi új könyve nem is nevezhető könyvnek, füzet inkább, de nem szándékoltan „szegény”, hanem, gondolom, jobb híján, akár egy régi brosúra. Így jutottak eszembe ezek a párok: tündér és okádék, lidérc és mocsadék, pille és ganéj. Nyilván nem volt pénz és így tovább! De akkor is! Nem mindegy, hogyan néz ki egy könyv. Egy Garaczi-szöveget nem lehet akármilyen papírra nyomni. Illetve mindent lehet (majdnem) – de akkor annak ára van.

Nem morgok tovább, összefoglalom mondandómat: megjelent Garaczi László új kötete Tartsd a szemed a kígyón! címmel, tizenhat rövid, elbűvölő írás, nagy nyelvi erő, lelemény, egységes látomás – olvasó olvass. És tartsd a szemed a kígyón!

Esterházy Péter: Pille és ganéj