Tank

A litera Real Time 1956–2006 című, 4. születésnapi partiján Kardos Sándor Horus-archívumának '56-os amatőrfotóihoz írtak kommentárokat az épp születésnapjukat ünneplő szerzők. E szövegeket közölte több héten át a litera.

A hűlő kávé kesernyés illata. A vázában elszáradt virág. Nincs rádió, a szomszédban lakó nyugdíjasok sem tudnak semmiről. A kötelességérzet és a kíváncsiság fölülkerekedik a félelmen: gyalog indul a Kerepesi úton a központ felé. Porzik a fény, a csikorgó ráncból nevetés lesz, valaki rászól, vegye le a jelvényt a sapkájáról. Tíz éve dolgozik a Minisztériumban, beosztottjai, bár alig múlt harminc, Öregnek hívják. A pályaudvar mellett gazdátlan tank, mintha odapottyant volna egy hatalmas, szögletesre módosult teknősbéka. Emberek állják körül, a kalauznő hosszú rúdra szögelt zászlót lenget.

Sem a löveghez, sem a géppuskához nincs lőszer, így csak egy zörgő, nehézkes jármű.
A kalauznő a diák kezébe nyomja a zászlót, leugrik, elvegyül a rohanó emberek közt. Meglátják a bokrokhoz beásott lövegeket, katonákat – ahogy befordul a tank, tüzelni kezdenek. A sejtek közti űrből induló láncreakció, lángba borul az ég. A táska az uzsonnával és a verseskötettel a földre zuhan. A rácson a kalauznő fennakadva, hátában öklömnyi luk, gőzölgő vér. Egy csecsemő néhány méterre, a rázkódó falon túl, a pincerekesz homályában epilepsziás rohamot kap, a lakók sikoltoznak. A fiú átmászik a rácson, be az udvarra, itt is lőnek. Két lány, akiket már a tank körül is látott, kihúzzák a járdára, leállítanak egy taxit. Félájultan is szégyelli, hogy összevérzi az ülést. Másnap apjával indul haza, vacog a szakadt zakójában, apja bemegy egy házba, hogy a „sebesült felkelőnek” ruhát kérjen. Az asszonyok állnak, néznek, majd egy tizenkét éves fiú sálat tesz a nyakába, a pillantását nem felejti el soha.

Az anya teje a pincében elapad, a következő napokban csak rossz krumplihoz jutnak, az újszülött bélhurutot kap, kólikás, ideges gyerekkor vár rá, és a tudat, hogy meg akarták ölni őt és a mamáját. Kimegy a térre játszani, süt a nap, csillognak a műtó hullámai. Anyja szisszenve nyitja az üdítőt, az üveget befutja belül a pára, aztán a huzat valahol becsap egy ajtót, és akkor hirtelen a fűcsomók, labdák, homoksütemények között összetaposott sapkák, aktasáska, fél pár bakancs, benne a láb bokáig, véres zászló. Nincsenek felnőtt szavak, gyerekszavak vannak és elszáradt öregszavak. Mondjuk: gyűlölet, bosszú, megértés, megbocsátás, feledés. Mondjuk, megszületsz, megöregedsz, meghalsz. Mintha a tükörképedet akarnád etetni, öltöztetni.
Húsz év múlva katona Kalocsán, áll egy harckocsi előtt, az olajszag delíriuma. Harminc évvel később, ötvenévesen meglátogatja nyolcvan éves anyját, nem tud bemenni, átprogramozták a kapukódot. Süket, vattás levegő, kéken világít a hold. Délután a fürdőben a csakrákat magyarázta a kabinoslány a tetovált skinheadnek. A kalauznő vére feketén csorog a kanálisba, elkaparják egy külvárosi temetőben, mégis itt van, két kézzel kapaszkodik a csukott kapu rácsába.
A diák egyik ismerőse szól, hogy látott egy hirdetést a nevével; a körúti házmesterlakásban hellyel kínálják, elé teszik a táskát: fül nélküli, bőr aktatáska, valaki bevitte a térről. Kinyitja, a penészes kenyér is benne van, és mellette a József Attila kötet.
A századost bíróság elé állítják, kivégzik. Felesége ősszel virágot visz a sírjára. Beül a Búfelejtőbe, a kávét nem issza meg, ott hagyja az asztalon a gyufás-skatulyából készített játéktank mellett.