Szilágyi Ákos: Garaczi László: garaczi lászló: metaXa

PALLÁDIUM-DÍJ 2007
A Palládium Alapítvány idei díjazottai: szépirodalom: Garaczi László: metaXa; Kemény István: Élőbeszéd. Képzőművészet: Gaál József: Samsára, önálló kiállítás. Különdíj: Galgóczy Árpád: Furcsa szerelem c. gyűjteményes kötetéért és egész műfordítói életművéért. A szellemtudomány-témakör idei díját Hudi József és Köblös József A pápai református kollégium diákjai 1585-1861 című munkája kapta a protestáns iskolatörténet társadalomtörténeti irányú megújításáért. Kövér György laudációját terjedelmi okokból nem tudjuk közölni. A teljes szöveg megtalálható az alapítvány honlapján (www.palladiumalapitvany.hu).

Garaczi László metaXája - hogy mindjárt saját metaforáját szegezzem szembe a szerzővel: de hát szeget szeggel! - a "tökéletesség közelében van, karcolja a tökéletességet". A szó szoros értelmében. Garaczi prózája olyan, mintha gravírozva lenne; mintha az, aki írja (tehát nem az elbeszélő, hanem az író!), nagy pontosságú szavak gyémánttűivel karcolná leheletfinoman, ámde könyörtelenül, a kikezdhetetlen véglegesség súlyával valamely teljesen simára csiszolt és áttetsző felületre - égre, üvegre, jégre - annak a világnak a groteszk ábrázatát, amely az elbeszélésben mint megszakítatlan rajzolásfolyamatban előttünk megképződik. Szinte egyfajta filmes animáció benyomását kelti ez a rezzenéstelenül - az ironikus költő faarcával -, valamit semmibe és semmit valamibe átrajzoló elbeszélésmód, ez a - legvadabb átváltozásokat, legharsányabb verbális és vizuális poénokat is hidegvérrel és fanyar humorral a megadott felületre rákarcoló - tündökletes kalligráfia.
A metaXában, ha jól olvastam, átfogó életérzés és világszemlélet hordozójává vált Garaczi ironikus jégkarca. A metaXa a beköszöntött szép, új jégkorszak regénye. Nem a külső jégkorszaké (az majd jön, ha jönni akar), hanem a belső eljegesedésé, amely fokról fokra (észak-fokról észak-fokra) keríti hatalmába az egyéneket, a közösségeket, a szellem és a test, az érzelmek és az érzékek egész emberi világát. A metaXa a lélek megdermedéséről, a szellem elgémberedéséről szól - az objektív irónia jéghangján.
Elmegyógyintézetben jegelt zenész-hősét halálos iszony választja el szinte mindentől és mindenkitől - elsősorban önmagától persze. A szerelem katasztrófája kivetette térből és időből. Valami köztes állapotban, örök Most-ban dermedt meg. Mintha túlélte volna halálát és hangja most odaátról, egy síron túli világból szólalna meg. A halott ember - az élőhalott - hangja ez. Jég-hang, én-hang, melyet végtelen távolság választ el az eleven személytől, az élettől, a világtól. A jég az elválasztottság, a totális izoláció, az elérhetetlenség és utolérhetetlenség, a kapcsolatteremtésre való képtelenség metaforája.
A hang, amely az egzisztenciális katasztrófát - a jéggé válást - elbeszéli, mint mondtam: az Én hangja. Kísérteties hang, mely a tudat túlvilágáról jön. Mintha a halál állapotából beszélné el valaki azt az életet, melyet élt valaha. Az Én túlvilági hangjának révült-személytelen intonációjában nem remeg sem félelem, sem remény: tárgyilagos, részvétlen, távolságtartó. Miközben a Hang felidézi az egykori élet döntő epizódjait, nem sír és nem nevet együtt az epizódok vágyódó és gyötrődő, síró és nevető hősével. A halottat az élővel összekapcsoló médiumnak nem is dolga ez. Alighanem ebből - az Én jéghideg, kísérteties, túlvilági hanghordozása és az általa elbeszélt vad, forró, testies szerelmi katasztrófatörténet közötti ellentétből - fakad a regény egész világának szívrepesztő szomorúsága.
Ennyi, egy hangnyi élet maradt a regény hősében. Visszaút számára nincs, de szabadulás lehetséges. Az Én-ből előbb Te, aztán Ő lesz. Én mint én; én mint te; én mint ő. Ez az a paradigma - a történet szintjén a terápia, metaszinten a művészi alkotás paradigmája -, amelyben a Hang a hős életét végigragozza, hogy lehetővé tegye kiszabadulását a halálból. Új paradigma születik: Én mint nem-Én, Én mint nem-Te, Én mint nem-Ő. Én mint semmi. Az Én Ő-vé válik és fokról fokra kioldozza magát a halál kötelékéből. Semmivé válik vagy mindenné, mindegy.
A halál - avagy Garaczi egy régebbi, számomra különösképp kedves novelláját idézve -, a szmrty ezúttal az Én képében lép a hős halott tudatának színpadára. Csak azért lép színre, hogy eljátssza halálát. A halál halálát, bármit jelentsen is ez. A regény végén megtörténik a megváltás: a kiszabadulás az Én bábjából. A hang elnémul, a hős másvalakivé válik: "felemás lénnyé növény és kísértet közt". Nem rángathatja többé a halál-színpad direktora, az Én: "szabadon ellebeg, ami megkötözte". A kiszabadulás mint a szárnyra kelés és kirepülés metaforája megvalósul: "szélroham falnak csap egy verebet, megrázza magát, körbesétál a porban, tollait rendezi, próbarepülés, szárnyzizzenés, egyre magabiztosabban tekergeti nyakát, majd hirtelen, mintha kilőnék, elrepül a hegy felé".
Forrás: ÉS