Realizálva a szürrealitást – kérdezett: M. László Ferenc

Erdélyi Terasz, 2006. április 16., vasárnap
Garaczilaci – ahogyan az ismerősei, olvasói nevezik – a közvetlenség netovábbja. Nem burkolódzik különféle írói pózokba, nem kimért, nem hűvös, és ritkán szokta fejből sorolni, hány kötete van, és hogy ő milyen nagy király. Szerethető figura, és nem utolsó sorban jó tollú, tudatos író, aki a korban előrehaladva sem vetkőzte le szinte gyerekes kíváncsiságát, nyitottságát – ezért hát szövegei is szerethetőek. Garaczi Lászlóval Erdély-mániájáról, a készülő Bartis filmről és a világhálós irodalomról beszélgettünk.

– Ha tehetnéd, szívesen lennél erdélyi író?
– Huha! Nem tudom magamat belehelyezni ebbe a szerepbe. Amúgy szívesen lennék, de azt nem tudom, hogy milyen emberré váltam volna, ha a romániai körülmények közepette nevelkedem. Elég fogós kérdés, hogy egy másfajta kulturális környezetben hogyan szocializálódtam volna, milyen irányba formálódik a személyiségem, ha ott születek és élek.
– Évek óta nagy érdeklődéssel követed az erdélyi kulturális folyamatokat, így adódik a kérdés, milyennek látod kívülállóként ezt a világot, az erdélyi irodalmat, kulturális közéletet? Van-e olyan, hogy erdélyiség, mely minden más kultúrrégiótól megkülönbözteti?
– Kapásból két olyan fontos összetevő van, ami szerintem meghatározó. Az egyik a természeti környezet. Én városi gyerek vagyok, Pesten nőttem fel, Budapest a fő témám. Nyilvánvaló, ha ott nőttem volna fel, más hatások is értek, más hagyományok befolyásoltak volna. Ugyanakkor az a léthelyzet, melyben az erdélyi magyarság van, kényszerítően hat sokakra – etikai értelemben is. Nem tudom felmérni, hogy egy ilyen helyzetben én – aki egy magamból épít-kező író vagyok – mit tennék, hogyan, mit írnék.
– Honnan ered az Erdély iránti felfokozott érdeklődés?
– Ez nem annyira régi ügy. Körül-belül tíz éve kezdődött, különféle meghívásokat kaptam, városokkal, emberekkel ismerkedtem meg, jó hatással volt rám. A feleségemnek vannak erdélyi gyökerei, tehát családi vonatkozása is van a dolognak. Engem is meglepett, mennyire hat rám az a világ.
– Te írod a Bartis Attila Nyugalom című regényéből készülő film forgatókönyvét. A regény az erdélyi elvándorlás és a magyarországi honfoglalás történetének rendkívül hiteles, adekvát lélektani leírása. A belőle készítendő forgatókönyv mintegy megkívánja, hogy a megírására vállalkozó szerző bele tudjon helyezkedni ebbe a szituációba, megértse ezeket a pszichés folyamatokat.
– Attilával már az áttelepülése óta jóban vagyok, baráti viszony alakult ki köztünk az elmúlt évtizedekben. Tetszik az a hang, amit az írásaiban megüt. Következetes konokság, vadság, amiről nem tudom, hogy Erdélyből hozta-e, vagy egyszerűen csak belőle, a személyiségéből fakad. Amikor szóba került, hogy a Nyugalomból film lesz, Bartis nem vállalkozott a forgatókönyv megírására. A színpadi verziót ő készítette, így valószínű, hogy úgy érezte, sok lenne, ha még egy verzióban végig kellene gondolnia ugyanazt a történetet, ezért rám gondolt, engem kért fel. Az elmúlt húsz évben több forgatókönyvet írtam, és Attila regényét nagyon jó alapanyagnak gondolom. Nagyon sűrű drámai szöveg, filmre kívánkozik.
– Egyik főszereplője, kezdeményezője vagy a magyar internetes irodalom kibontakozásának Hogy látod, mennyiben alakítja át az irodalmat, a forma és a tartalom viszonyát ez a közlési lehetőség?
– Nem látom, hogy olyan radikális változásokat hozna. Persze, az informatikában lezajlott változások az elmúlt tíz évben forradalmasították az emberi létezést, létmódot, ami témaként megjelenik az irodalomban is, de nem gondolom, hogy az irodalmat gyökeresen megváltoztatná. A kibernetikai átalakulás sokban megkönnyítette az író munkáját, akár az anyaggyűjtés, akár a kommunikáció tekintetében, és egy olyan változást indukált a világban, ami témaként nagyjából megkerülhetetlen.
– Nem változtatja meg az író társadalmi vagy kommunikációs státuszát? Az irodalom világhálós jelenléte lehetőséget teremt az azonnali olvasói visszajelzéseknek, lehetővé teszi a szövegek átírását, sőt, akár nyomtalan törlését.
– Szerintem az írók jelentős része nem ragaszkodik foggal-körömmel a maga elefántcsonttornyához, ha lehetősége van rá, örömmel lép kapcsolatba akár az olvasójával, akár más írókkal. Izgalmas, hogy egy internetes publikáció szinte azonnali reakciókat válthat ki, vissza lehet nézni, kiben mit indított el, kinek mi a véleménye. A hagyományosnál sokkal gazdagabb kapcsolatrendszert tesz lehetővé. Abban viszont nem hiszek, hogy az alkotói folyamatra döntő hatása lehetne. Tudom, voltak, vannak olyan kísérletek, amikor az írók az olvasók segítségével próbálnak meg létrehozni műveket, sőt, többkezes művek is születtek. Magam is részt vettem ilyenek kísérletekben – nem is egyben –, de ezek nem vezettek olyan kirobbanó eredményre, aminek hatására gyökeresen új irodalom születne. Az alkotói folyamatot azért mégiscsak egy merőben individuális folyamatként fogom fel.
– A kritikák a fiktív önéletírás mesterének tekintenek. Illik rád ez a meghatározás? Ha igen, mit is jelent pontosan?
– Ez a definíció valamilyen módon megközelíti azt, amit én is gondolok. Az írás közben a tapasztalati, emlékezeti agyagot gyúrom össze a képzeleti működésekkel. A rendelkezésemre álló, összegyűjtött nyersanyagot úgy dolgozom fel, hogy a fantáziának nagy szerepet próbálok adni. Szürrealizálom a realitást. Számomra nem kielégítő, nem szórakoztató az a fajta irodalom, amelyik pusztán csak leírja azt, ami a tapasztalat, az emlékezet vagy a képzelet által adott. A tapasztalatot át lehet az álommal, a mesével lelkesíteni.
– Ebben a felfogásban a szövegeid vagy az írás folyamata is az életed részét képezik, így akár az elkészült, publikált szövegek is tovább fabulálhatók. Ez azt jelenti (ebből a tavalyi marosvásárhelyi könyvfesztiválon kisebb vita is támadt), hogy a korábbi szövegeidet is felhasználod, átírod, javítod?
– A könyvfeszti beszélgetésen a Gyarmati nő című kötetemnek rövidprózáiról volt szó, melyeknek nagy része már megjelent tizenöt éve a Nincs alvás!-ban, és most a legtöbbjét újrafogalmaztam. Ezeket viszont kevésbé variációknak, inkább tisztázott, javított kiadásoknak tekintem. Ugyanakkor nem gondolom, hogy az irodalmi művek betonba lennének öntve, igen, készülhetnek variációk, permutációk. A mű élő organizmus, amivel mindenféle történhet, a megszületése után deformálódhat, új alakot ölthet. Persze, az is igaz, hogy az ember mindig ugyanazt a témát dolgozza fel – kicsit másképpen.
– Ebben az értelemben nincs meg az a veszély, hogy az irodalom intertextuális játékká válik, egy szöveg referenciája mindig csak egy másik szöveg?
– Az irodalom: állandó felülírás, a hagyomány újraértelmezése. Amikor írok, nemcsak a valósággal, hanem minden korábbi általam elolvasott irodalmi művel is kapcsolatot létesítek, azokhoz viszonyulok. Ebben az értelemben a valóságot is fel lehet szövegként fogni, hiszen az egész folyamat szövegszerű.
– De akkor hol van az individualitás, hol a teremtő én – amire korábban hivatkoztál –, ha minden szöveg más szövegek által, és nem az alkotó egyén szempontjából meghatározott?
– Az a mód, ahogy hozzányúlunk a már létező betűtengerhez. Ahogy megragadod, újrarendezed. Ennek kell legyen – jobb esetben – egy kisugárzása, ami az írót jelenti. Persze, ennek nem kell piszokul következetesnek lennie az életművön belül, de az adott művön belül azért mégiscsak ajánlatos. Igaz, velem kapcsolatban azt szokták mondani, hogy szeretem a regisztereket váltani, tehát egy művön belül is különböző hangnemeken próbálok megszólalni. De az egésznek mégis próbálok adni egy olyan struktúrát, ami lélegzik, él, másrészt valamilyen módon mégiscsak jellemző rám, rám jellemző.
– Mennyire befolyásolja az írást nálad az irodalomelméleti trend, és milyen hatással van rád a kritika?
– A művek vannak előbb, az elmélet a művek elemzése révén jön létre. Bár az is igaz, hogy vannak olyan filozófiai és szellemi produktumok, amiknek megtermékenyítő hatásuk van. Az túlzás, hogy olyan mélyen ismerném a kurrens irodalomelméleti teóriákat, de olvasom őket, és inkább azt szeretném megérteni belőlük, hogy mit miért csináltam. Hogy ez hogyan hat, miképpen dolgozik bennem, az egy bonyolult kérdés, biztos, hogy nem engedem, hogy a felszínen hasson. Azt hiszem, máskülönben megölné az alkotói folyamatot. A művészeti alkotások nem teóriák demonstrációi. Persze, ez az elméleti tudás tudat alatt mozog bennem, de amikor írok, akkor az érzéki részére koncentrálok, és nem hagyom, hogy az elmélet bemozgasson. Igyekszem elolvasni azokat a tanulmányokat, kritikákat, amiket rólam írtak, és kifejezetten tanulságosnak látom feldolgozni őket. Ezek hatására valószínűleg nem lettem jobb író, csak tudatosabb.
– A generációd (Bartis, Háy János, Zilahy Péter) alkotásait nézve azt tapasztalhatjuk, hogy valamiért központi szerepe van nálatok a nyolcvanas éveknek. Annyira izgalmas időszak volt? Petri György a hetvenes, nyolcvanas években például megörült az unalomtól?
– Ez generációs adottság. Akkor voltunk a húszas éveinkben. Az első moccanások, művészi kísérletek periódusa. Az a kor történetileg is elég izgalmas időszak. Akkor kezdett hirtelen erjedni a rendszer, nagyon vad mozgalmak alakultak ki az irodalomban, a zenében, a képzőművészetekben. Az avantgárd utolsó nagy fellángolása, az underground időszaka. Izgalmas volt pályakezdőként kapcsolatba kerülni ezekkel a mozgalmakkal – persze itt elsősorban a budapesti élményekre gondolok. Úgy tűnik, sok kortársamon erőteljes nyomot hagyott ez az érzés. Ugyanakkor már eléggé nagy távolságra vagyunk a nyolcvanas évektől, nem ülünk benne nyakig, másképp lehet írni róla. A hetvenes évek túl távoli – bár most épp erről készülök egy könyvet írni –, a kilencvenes évek még túl közeli. A hatvan körüli barátaim viszont nagyon szeretnek a hatvanas évek pezsgő pesti világáról írni: korosztályos kérdés. Az ember, akármilyen diktatúrában él, a saját fiatalságát, első szerelmeit, az első utazásait, publikációit szereti különlegesnek, lendületesnek látni és láttatni. Később, mondjuk a negyvenes éveiben, amikor beleütközik a társadalmi változtathatatlanság falába, azt a korszakot már hajlamos tespedésnek érzékelni.
Forrás: Erdélyi Terasz