Prézli és Szamanta

A zsemleszínű pumi nyakán réztábla lóg: „Kérem, ne vigyenek sehova, önsétáltató vagyok!” Mikor el akarja intézni folyó vagy más halmazállapotú ügyeit, pofájába kapja a fogasról lógó kulcsokat, beszalad a dolgozószobába, ahol a gazdája éppen mondjuk mesét ír, irgalmatlanul megrázza a kulcscsomót, mire a gazdi abbahagyta az írást, és kiengedi az utcára.
Gazdi úgy tudja, hogy Prézli ilyenkor dolga végeztével a sarkokon hagyott üzenetekből tájékozódik a kutyatársadalom aktuális híreiről, mert a fontosabb szegletek olyanok a kutyák számára, mint a napi sajtó: van egy vezércikk-szerű szaganyag (az önkormányzat ebadó bevezetését fontolgatja), gazdasági rovat (drágább lett a műcsont), sport (Boti, a Munkácsy utcai vizsla hét macskát kergetett meg, ami kerületi rekord), társasági hírek (vasárnap délutáni viháncolásra várják az érdeklődőket a Ligetbe az Ó utcai pudli-lányok: Picur, Pötyi és Penelopé), halálozási hírek (elhunyt Gölődin, a matuzsálemi korú őspincsi), bűnügyi rovat (nemzetközi kutyatolvaj banda garázdálkodik a környéken, fantomnevük „DDD”, azaz „Die, Doggy, Die!”, az elorzott ebeket sintértelepekre és – rossz nyelvek szerint – hentesüzletekbe továbbítják), életmód („még egy terézvárosi kutya sem tud maga után takarítani”) és irodalmi melléklet, ahol a finoman megszerkesztett illóanyagok a kutyasors mélyebb értelméről és fájdalmáról regélnek.
Gazdinak ez az elképzelése a mai napon csak részben volt igaz, Prézli elvégezte ugyan a dolgát és átfutotta az „újságot” a Munkácsy-Rippl Rónai sarkon, beloggolt orrával a kutyanetre, de a részletes elmélyedést az esti séta idejére hagyta, csak néhány sürgős szag-mailre pöttyintett gyors választ. Ezután az Olof Palme ház mögötti bokros, fás rész felé iramodott, mert itt lakott két összecelluxozott hűtőszekrénydobozban legjobb barátja, Bócz bácsi, a varázsló. Prézli nyár elején ismerte meg Bócz bácsit, azóta gyakran találkoztak, és Prézli most hosszas megfontolás után úgy döntött, hogy Bócz bácsitól kér tanácsot és segítséget egy mindennél fontosabb ügyben.
Bócz bácsi eredetileg görög-latin szakos gimnáziumi tanár volt, de egy balul sikerült feleségváltás és a vele született élhetetlen flegmasága folytán néhány éve az utcán találta magát. Nem bánta különösebben, már jó ideje fontolgatta, hogy otthagy csapot-papot, kiszakad a modern civilizáció biztonságot jelentő, de egyben lelket sorvasztó, technicizált környezetéből, és a Liget bokrai közé költözik, hogy kedvenc hobbijának, a varázslótudományoknak éljen. Amit más talán csődnek, kudarcnak, vereségnek látott, ő lénye kiteljesedéseként, a szabadság birtokbavételeként élte meg. Nem hajléktalannak, hanem hajlékonynak gondolta magát, aki képes a kényszerű sorsvonaltól új és ismeretlen irányokba eltérni. Kert és barátok, mondta Epikurosz, mondta Bócz bácsi, nincs más megoldás. Testmozgás gyanánt és ökológiai tudatosságból minden nap összegyűjtötte a Ligetben a kiköpött rágógumikat, amiket a madarak kukoricának vagy kenyérgalacsinnak néznek, és összeragasztja a csőrüket és a begyüket. Kaporszakállat növesztett, és egy fakanálból kialakított varázspálcával az övében a csodatevések és bűbájosságok közül az átváltoztatós mágiának szentelte magát. Mellékesen a repülést és az időutazást is tanulmányozta, de ezekben a varázslói témákban csak a kezdetekig jutott: kopott szőnyegével egyetlen métert tudott repülni, azt is csak nekifutásból, időgépével pedig, ha nagyon összeszedte magát, egy másodpercet tudott az időben vissza vagy előre utazni, ami egyrészt nehezen bizonyítható, másrészt elenyésző a gyakorlati jelentősége.
Bócz bácsinak varázslásai során nagy segítségére volt egy különös felfedezés: a Liget elhagyott részén egy régi emlékkőre bukkant, amire azt írták latinul: FUIT, azaz VOLT. Ismerte a kő történetét, egy régi bölcs nyugszik ezen a helyen. Úgy érezte, ő is csak „volt” eddig, hogy most újjászülessen, mint ligeti remete, annak a régi pesti bölcsnek kései leszármazottjaként. A kő közelében a mágikus erők fokozottabban működtek, varázsereje megtízszereződött. Ha mondjuk a Pecsa melletti erdőcskében vagy a Műcsarnok mögött, a vécéknél egy zöld legyet csak egy másik zöld léggyé tudott átváltoztatni, egy galagonya bokrot másik galagonya bokorrá, egy ligeti mopedes rendőrt egy másik, az előzőre megtévesztésig hasonlító ligeti mopedes rendőrré, addig az emlékkőnél megtáltosodott: a felhőket madarakká, a napot holddá, az állatkerti elefántot állatkerti zsiráffá, a ligeti mopedes rendőrt tóban úszkáló hattyúvá változtatta, igaz, csak egy órára, de tegyük a kezünket a szívünkre: ez se semmi.
Mikor Prézli nem találta Bócz bácsit az összecelluxozott hűtőszekrénydobozoknál, azonnal a FUIT-kő felé vette útját, és jól számított: Bócz bácsi a vörös márvány kő mellett heverészett a füvön, mely heverészést ő „ráhangolódásnak” nevezte. Napjai nagy részét „ráhangolódással” töltötte, ezek a varázslási kísérletek előtti „ráhangolódások” hosszú órákig tartottak, alapvetően fűszálrágcsálásból, felhőnézegetésből, szunyókálásból álltak, és sokszor bizony ezeket a „ráhangolódásokat” nem is követte varázslás, mert valahogy elszaladt közben az idő.
Bócz bácsi türelmesen végighallgatta Prézlit, nem szólt közbe, összpontosított, hogy minél jobban megértse, milyen bánat nyűgözi kis barátja szívét, milyen fontos ügyben fordul hozzá segítségért. Nem halogathatjuk tovább: az igazság az, hogy Prézli szerelmes lett. Egy ideig önmaga előtt is titkolta, hogy szerelmes, de mikor már semmi másra nem tudott gondolni, csak a szerelemre, mikor már nem volt se éjjele, se nappala, mikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, cselekvésre szánta el magát. Szerelmének tárgya a Szamanta nevű törpeuszkár volt az első emeletről. Szamanta néhány hónapja költözött a házba, de sajnos olyan szigorú volt a gazdája, egy körszakállas, mogorva biztosítási ügynök, úgy óvta Szamantát az idegenektől és főleg az idegen négylábúaktól, hogy alig tudtak pillantást és vakkantást váltani. Szamantát rövid pórázon tartották, még csak nem is remélhette, hogy valaha ő is „önsétáltató” lesz. Éjszakánként a vízvezeték-csöveken keresztül üzentek egymásnak halk, fájdalmas, vágyakozó nyüszítéssel.
Prézli megkérdezte a varázslótól, mi lenne, ha valamilyen kisebb repülő állattá változtatná, mondjuk méhecskévé, hogy feltűnés nélkül beröppenhessen Szamantáék ablakán. Közelről szemügyre véve Szamanta életkörülményeit, talán eszébe jut valami furfangos megoldás, hogyan kerülhetnének egymás közelébe. Bócz bácsi veszélyesnek ítélte a vállalkozást, de Prézli addig könyörgött, míg végül beadta a derekát. Varázsigéket mormolt, csiribú-csiribá, a fakanállal a levegőbe suhintott, és láss csodát: Prézli szőre áttetszővé változott, aztán a bőre is, átüvegesedett a csontozata, a fogai, miközben egyre csak zsugorodott, töpörödött, a farka úgy összement, hogy már csóválni sem tudta, végül az egész kutya akkora lett, mint egy babszem, egy csíkos babszem szárnyakkal, lábakkal és fullánkkal. Nyakörvéből miniatűr szalagocska lett parányi betűkkel: „Kérem ne vigyenek sehova, önröptető vagyok!”
Prézli köszönésképpen körbezümmögte Bócz bácsit, és huss, máris hasította a levegőt a Szondi utca felé. Nem a kapun ment be, ahogy szokott, hisz ebben formában nem lett volna rá képes, hogy orrával félretolja az elektromos zárat, hanem felülről, a tető magasából ereszkedett alá körkörös ívekkel az udvar jellegzetes illat-rétegeibe. A harmadikon orja-, a másodikon zöldség-, az elsőn borsó-, a földszinten rántott leves illata osztotta szabályos rétegekre az udvar levegőjét. Prézli benézett a saját ablakukon, itt persze nem főtt semmilyen étel, mert gazdája a gép előtt ülve még mindig azt a fránya mesét írta. Lerepült a borsóleves-zónába, és szerencsére Szamantáék ablaka résnyire nyitva volt. Szíve hevesen megdobbant, majd kiugrott a torából, mikor meglátta szerelmét egy kosárkában szunyókálni: úgy csapott idegeibe a látvány, mint a forró, fehér láng. Szamanta gyönyörű volt, környezete tiszta, fekvőhelye kényelmes, az egész lakás tágas, napfényes, a falak mellett könyvespolcok sorakoztak. Prézli arra gondolt, Szamanta gazdája talán nem is olyan rettenetes, mint amilyennek látszik, ahogy mondani szokás: zord külseje érző szívet takar. Máris különböző tervek forogtak a fejében, hogyan fogja ravaszul a két gazdit „összebarátkoztatni”, és onnantól semmi sem állhat szerelmük útjába.
A csillárt körbedönögve épp távozni készült, mikor furcsa zajt hallott az ablak felől. Egy fekete kesztyűs kéz nyúlt be a résen, elfordította a kilincset, és a kitárt ablakon két gyanús alak mászott be a szobába. Az egyik zsákot cipelt a hátán, a másik, kereszt alakú sebtapasszal borostás képén egy, a modern kornak megfelelő elektromos sokkolót, úgynevezett tasert tartott a kezében. Mindketten rossz arcúak voltak és mindketten sántítottak, amiből Prézli kérlelhetetlen logikával arra következtetett, hogy rosszban sántikálnak. És hogy kik ők? Immár nem lehetett kétséges: a „DDD”, a „Die, Doggy, Die!” nemzetközi kutyaellenes terrorhálózat terézvárosi kihelyezett tagozatának bevetésen lévő, elvetemült tagjai. És hogy mi az a rossz, amiben sántikáltak? Sajnos erre is elég egyértelmű volt a válasz: hogy elkábítsák, elrabolják és eladják Szamantát a sintéreknek, vagy – még kimondani is szörnyű – a hentes és mészárosoknak.
Prézli e drámai pillanatban a csilláron ült a „DDD”-sek számára láthatatlanul, és a következő gondolatok suhantak át agyvelején, ha van egyáltalán agyveleje a méheknek.
1. Szamanta életveszélyben van, és ő mérges morgással, vad csaholással, fogvicsorgatással távozásra bírhatná a rablókat, és fellármázhatná a házat.
2. Kétséges, hogy ugyanezt a hatást vad röpködéssel és mérges zümmögéssel is el tudja érni.
3. Felröpülhetne a gazdijához, de hogyan hozza tudtára, hogy rablók járnak a házban, mikor gazdája írás közben tudvalevőleg se lát, se hall?
A három „gondolás” közben a rablók vészesen megközelítették Szamantát a taserrel. Nem maradt vesztegetni való idő, Prézli letépte nyakából a „Kérem, ne vigyenek sehová, önröptető vagyok!” táblát, és az egyik rablóhoz vágta, mire az fölnézett, és azt mondta: „nédda má’, pereg a vakolat!”
Ekkor Prézli lendületet vett, és teljes grafttal a rabló homlokába vágódott. A rabló ordítására Szamanta felébredt, és az idegeneket látva rettentő csaholásba és vicsorgásba fogott, mire a rablók egymást tiporva kimenekültek az ablakon. Szamanta csak akkor hagyta abba az ugatást, mikor kattant odalent az elektromos zár: a rablók sebbel-lobbal távoztak a házból. Szamanta feldúltan, morogva mászkált föl-alá a lakásban, várta, hogy a rablovicsok kellemetlen, szúrós szagát kivigye a huzat. Ekkor vette észre a szőnyegen heverő méhecskét. Óvatosan megközelítette, megbökte az orrával. Gazdája arra tanította, hogy ne tűrje a lakásban az ilyen betolakodókat. Nézte, hogy a kicsi, sárga valami a bökdösés hatására éledezni kezd, mocorog, potrohát görbítgeti, maga körül forgolódik, fullánkját visszahúzza a tokjába, majd hirtelen észreveszi a föléje tornyosuló Szamantát.
Bámulnak egymásra. Eltelik egy perc, néhány vulkán közben kitör a földön, felhők rohannak egymásnak csattanva, megszületik sok ezer élőlény és ugyanannyi meg is hal, villamosok és kamionok robognak az utakon, valahol bealkonyul és valahol megvirrad, a világegyetem döccenve tovább tágul, és ők még mindig csak nézik egymást.
Bócz bácsi a FUIT-kő mellett heverészve „ráhangolódó” üzemmódból kezdett „aggódóba” váltani, mikor végre Prézli a vállára repült. Bócz bácsi haladéktalanul visszavarázsolta kutyává, Prézli pedig farkcsóválva megköszönte a segítséget, és gyorsan elindult hazafelé.
A gazdi jókedvű volt, mikor beengedte Prézlit, mert a meseírás a vége felé járt, már csak néhány mondat hiányzott. A befejezésen járt az esze, de még így is észrevette, hogy Prézliről hiányzik a nyakörv.
Prézlikém, kutyuskám, hát a nyakörved? Hol hagytad? Elmész sétafikálni, kóricálni, míg én véres verejtékkel dolgozom a napi betevőért, és még a nyakörvet is elveszted? Hát micsoda dolog ez?
Prézli csillogó szemmel, rajongva néz rá, mintha azt mondaná: igen, gazdikám, kóricáltam, sétafikáltam, ellógtam az időt, és még a nyakörvemet is elveszítettem, de az én gazdim olyan aranyos gazdi, hogy minden problémát megold, és soha, de soha nem tudna haragudni rám!
A gazdi elneveti magát, megmorzsolja Prézli füle tövét, majd visszamegy az asztalhoz, hogy befejezze az írást, bepötyögje az utolsó mondatot, kitegye a pontot a mese végére.