Pikasszó

Volt egyszer egy vén strici, aki már túl vén volt ahhoz, hogy strici legyen, de még túl fiatal, hogy meghaljon.
A Rákóczi téren fogant, a kocsisoron nőtt fel, és Pikasszónak hívták a csibészek, mert mielőtt a lehasznált lányokat kirúgta, kidekorálta a pofikájukat. Ám a nagy „lila korszak” után züllésnek indult a mester, izmai lazultak, a lányok elszemtelenedtek, visszadumáltak, ahogy ő mondta: puposkodtak, de legfőképp: lenyúlták a lét, a fitala bikák pedig, köztük egy Leonardonak becézett briganti, földkábellel csapták le a Kis Stáció utcában. Kicsit megrugdosták, és közölték vele, hogy ki van rúgva a kerületből.

Csúnya idők következtek, az öreg lotyókat tarhálta végig, hullámpapíron hált, és már senki sem tudta, miért is hívják Pikasszónak. Aztán egy Krisztus-lelkű munkaközvetítő beajánlotta teremőrnek egy galériába. Nyugdíjas állás, illetve ülés, ki jár ma már múzeumba, tipszterek, tokás műgyűjtők és szerelmespárok. Pikasszó bácsi, most már bízvást hívhatjuk így, ez utóbbiakat egy Altdorfer-hármasoltár mögött szobáztatta. Gurultak a forintok, és már reggel részegen érkezett a galériába - ahogy ő mondta: galerijja -, hogy aztán nyolc órán keresztül a Begóniás hölgy előtt szundikáljon. Ki nem állhatta a begóniákat, Dési Huber nevétől pedig kifordult a gyomra, mert egy dézsa Hubertus jelent meg a lelki szemei előtt. Belopózott a restaurátorok műhelyébe, festéket, ecsetet lopott, és mikor senki nem járt arra, belemázolt a Begóniás hölgy szecessziós hátterébe. Éjszaka álmatlanul hánykolódott hullámpapírján, de nem várták rendőrök a porta előtt, és aznap a híres begóniák lettek kidekorálva.
Pikasszó bácsi vérszemet kapott.
Lógó harcsabajuszt pingált a begóniás hölgy pirispozsgás pofijára, és a várta a hatást, de a tipszterek, műgyűjtők, szerelmespárok figyelemre sem méltatták. Átírta a kép címét, kisatírozta a hölgy szemfogait, majd az alkotás extatikus hevében hétágú falloszt mázolt a vászonra. Erre már az egyik tokás műgyűjtő mégiscsak megtorpant, föl-le tologatta szemüvegét, és a kép címét is kibetűzte: Dési Huber István: Harcsabajszos nő „fradika” tetoválással. Hátralépett, meggusztálta a művet, lopva körbenézett, és elosont. Pikasszó másnap a teremben lévő összes képet lefújta okkersárga diszperzittel – mindhiába. Sniccerrel kivágta a vásznakat, nagy tüzet rakott a „galerijja” udvarán, mire ugyan kivonult az egyik kereskedelmi tévé, de nem ment le adásban, mert marketingszempontból nem tudták belőni a célközönséget, féltek, hogy meddőszórás lett, és egyébként is nagyobb a füstje, mint a lángja. Ült az üres teremben, és nagyon hiányzott neki a begóniás hölgy azzal a huncut, harcsabajszos mosolyával.
Rövidesen kirúgták, mert észrevették, hogy spiccesen jár be dolgozni.
Utódja egy Leonardónak becézett, hajlott hátú bácsika volt, akit az üres falak láttán színes álmok leptek meg, és már másnap becsempészett egy gyönyörűséges teveszőr pemzlit és néhány tubus temperát, köztük a kedvenceit, a Tizian-vöröset és a Rembrandt-barnát, és azonnal lázas munkához fogott.