Oroszlánok

A legszörnyűbb napok is kezdődhetnek vidáman. Pácsót, a szobrászt megbízta egy pasaréti üzletember, hogy készítsen a háza tetejére egy oroszlánt.
Az üzletember – Borteleki Géza - Oroszlán jegyben született, és azt akarta, hogy a szobor ugró oroszlánt ábrázoljon. A szobrász hümmögött, egyrészt ez olyan hatást keltene, mintha az oroszlán az utcán sétálókra vetné magát, másrészt statikailag nehéz megoldani. Lehetne tartórudat illeszteni a hasába, de így gombostűre tűzött bogárra hasonlítana. Mi lenne, ha nem ugrana az oroszlán, hanem csak ülne méltóságteljesen.

Borteleki elgondolkozott. Köpcös volt, kerekfejű, tényleg emlékeztetett egy oroszlánra, vagy inkább mintha átmenet lenne egy oroszlán és egy óriáscsecsemő között. A nappaliban ültek, a teraszon a kertész a fuksziákat locsolta. Borteleki becsukta a teraszajtót, egyik lábára enyhén sántított, lehet, hogy műlába van? Visszaült, és azt mondta, mi lenne, ha az oroszlán - szolgálna.
Pácsó egy pillanatra megdermedt. Nem lehetett könnyen kihozni a béketűrésből. Gyerekkorában például sokat gondolkodott egy üvegen a spájzban: „pácsó”, az volt ráírva, míg aztán kiderült, hogy az nem „pácsó”, hanem „pác-só” - innen kapta testvéreitől a becenevét. Igen, volt Pácsóban valami egészséges, mediterrán tunyaság, ami megóvta tőle, hogy fölöslegesen idegeskedjék.
Borteleki könyörgő tartásban térdre ereszkedett, husikás kezét csuklóból begörbítette, és a csillár felé fordította piros arcát.
Nem lenne jobb inkább így?, mondta Pácsó, és ő is bemutatott egy élőképet: öleb eldobott labda után kap.
A kertész döbbenten nézett befelé a teraszról.
Nem, mondta Borteleki, az ő oroszlánja ne kapkodjon, csak szolgáljon, várja a parancsot. Újra alázatos testtartást vett fel, ápolt kezét fölemelte, szemét kifordította, most egy kicsit lihegett is.
A szobrász bólintott, szóval erről lenne szó, pitiző oroszlán. Elképzelte, hogy megfogja Borteleki forró és puha öklét, összegyúrja, mint egy darab agyagot.
És legyen neki nyelve, mondta Borteleki, ne úgy, mint a lánchídi oroszlánnak.
Értem, mondta a szobrász, pitiző oroszlán lógó nyelvvel.
Nem kell, hogy lógjon a nyelve.
Pácsó közel érezte a megoldást. Csak egy kicsit dugja ki?
Borteleki kitolta a nyelvét: így, mondjuk, ejjije.
A szobrász felállt. Gondolkozik, hamarosan jelentkezni fog a tervekkel és a költségvetéssel.
Busszal ment át a Lánchídon, a kőoroszlán talapzatán szemébe szökött a művész aranyozott neve: Marsalkó, aki állítólag öngyilkos lett a nyelvetlen oroszlánok miatt. Egy gyerek megkérdezte az anyját, miért van odaírva, hogy „marslakó”; Pácsónak ettől fanyar jókedve támadt, olyan didergős jókedv, mintha tudta volna, hogy ezt az utat sose felejti el. Átszállt a piros hetesre, és ott már ő is olyanokat olvasott, hogy „ne álljon az ajtó elé, mert zavarja a vezetőt a kiáltásban”; aztán a „7-173 gyors” táblát „7-173 gyros”-nak látta - az ugyebár akkor mínusz százhatvanhat gyros, mínusz százhatvanhat gyroson száguldanak a Blaha Lujza tér felé, de azt is jelentheti, hogy valaki ennyiszer nem evett gyrost életében, mikor szeretett volna, ennyi gyros-szal van mínuszban.
A Keletinél ide-oda dülöngélve, farát dobálva fékezett a busz a megállóban, Pácsó közeledett az otthonához, valójában a végzet közeledett hozzá. Kávét tesz fel, gondolta, bekapcsolja a zenét, leül az asztalhoz, először lopakodó, alvó, futó, játszó, ülő - vagyis hagyományos, konvencionális oroszlánokat rajzol, majd jönnek a rendhagyó példányok: derekát fájlaló oroszlán, alamuszin ájulást mímelő oroszlán, rettenthetetlenségét álszerénységgel rosszul leplező oroszlán, fizetésemelésért könyörgő oroszlán, nyúlszívű, rókalelkű, és egyáltalán mindenféle bolondos pózokba merevedő oroszlán, végül pedig alázatosan kuncsorgó, szolgáló, pitiző oroszlán, aki (vagy ami) lehetőleg hasonlít majd Borteleki Gézára.
Menni fog, Pácsó jó szobrász volt, fejben máris ügyes vázlatokat készített. A következő megállónál le kellett szállnia; lila felhők torlódtak az égre, és ahogy az lenni szokott áprilisban, már csapkodta is az eső a busz tetejét. Az emberek a járdán ernyőt nyitottak, vagy behúzódtak a kapuk alá, a szél a járdára verte a fáról a szirmokat. A hatalmas ablaktörlő sikongva csapkodott jobbra-balra, úgy nyargaltak végig a Thököly úton, mintha a vihar elől menekülnének.
Az egész nagyon gyorsan játszódott le. A sofőr fékezni próbált, a busz megvonaglott, csúszni kezdett a nedves úton, és a megállóban várakozó tömegbe vágódott.
Pácsó látta a sikoltó szájakat, a hadonászó karokat, a felrobbanó kirakatüvegbe zuhanó embereket, de már nem hallott semmit; ólmos, néma, jéghideg közegben fúrta magát előre.
Elállt az eső, a szétszaladó felhők közötti fehér hártyán átfénylett a nap. Nemsokára kék lesz az ég, beragyogja a tavasz az utcákat, aztán majd este lesz, holdfény fekszik a tetőkre, az ég végtelen közönnyel folytatja mozgalmas, meteorológiai életét. De ez itt örökre megmarad; örökké itt lesznek az egymásba gabalyodott testek, kitekert tagok, összegyűrt ruhák. Pácsó megérintett egy irgalomért esdeklő kezet, hűvös volt és merev, és nem tudta, hogy ember keze vagy egy próbabábúé.