Nemes Z. Márió: Az irónia fele, avagy a minden ugyanarra

„Az író soha nem olvassa a művét.”
Maurice Blanchot

„Az Én süteménnyé hízik, kövér lesz,
mint a Szív, simán szétkenhető,
meghurkolható, feltekerhető.”
Pollágh Péter

Garaczi Lászó korai kisprózája kitüntetett „pozícióban” volt a kilencvenes évek magyar irodalomkritikájában. Vannak bizonyos szövegtestek, melyek „teret” adhatnak arra, hogy a mindenkori Kánon végre kibeszélhesse magát. De a Kánon nem önmagával beszél, gondolja a Kánon, hanem egy Másikkal: de ez tévedés? A korai Garaczi szövegteste a kilencvenes évek Nagy Kritika Vitájában találta magát, illetve, helyesebben, a kritikai paradigmák találták magukat váratlanul egy Garaczi prózában. Nem szégyen, megtörtént már mással is. Szerencsére Bónus Tibor még idejében (1995) elmagyarázta a diskurzuselemzés módszereivel, hogy ki, hol áll Garaczi körül, ki, merre settenkedik. Az irodalmi tér tökéletes volt abban a pillanatban. De hol van „most” Garaczi, aki mindentől ugyanarra?
Természetesen semmi biológia. Itt nem a szerző öregszik, a szöveg van, ami nem egy Tárgy, hiszen nincsen olyan másik tárgy, amihez képest ő ne lenne szöveg. A Gyarmati Nő szép formatervezett kötet, de ha szöveg, természesen Nő. De semmi biológia? A Technokultúrális Változások „után” vagyunk, egy közeli univerzumban, mindentől ugyanarra. A kommunikációs hálózatok globális jelenléte immár a magyar irodalomértésben, sőt a magyar irodalomolvasás hétköznapjaiban is kikerülhetetlen hermeneutikai tapasztalat. Nincsen kegyelem, az irodalomban nem lehet aludni, ez a pontosság tere. A szövegelméletek és vizuális médiumok radikális egymás mellé rendelése megúszhatatlan; a mozaikszerű olvasás a teoretikus és naiv olvasó számára egyaránt kötelező, ha érdemben és „halálos” pontossággal akarja megérteni, mi történik a kortárs irodalomban jelenleg. Jelenleg, és éppen most, Garaczi László történik.
A „kölyökképű” Garaczi félszáz éves az idén, akár csak a Hindustan Ambassador, amely a föld legrégebbi, ma is gyártásban levő autótípusa. Az örökifjú Rimbaud mozaikszeme újrarendezte az irodalmi tájat, de milyen tájból értjük visszafelé őt? György Péter az idei nyár egyik legaktuálisabb tanulmányában a modernitás évtizedei és a posztmodern kulturális hétköznapjai közötti kulcsfontosságú kategóriaváltásként értelmezi azt a folyamatot, melynek során a digitális környezetben működő kortárs kultúra a Sorozat szupermetaforájáról a Hálózat magyarázóelvére vált át. Ez a folyamat az irodalmi „szövegszerkesztés”-re és az egyéni olvasatok „megszerkesztésére” egyaránt hatással van; valószínűleg ez az újrarendeződő irodalmi kultúra épp egy szabadon remixelt Garaczi adatbázisra várt, hogy megmérethesse magát. Garaczi László megtörténhet újra, és nem lesz hiba a Mátrixban, mert ez nem csak biológia, és Hiba meg úgysincs soha.
A Gyarmati Nő korpuszát nagyjából ismerjük, de akkor is Idegen lány, hiszen a „peremről” jött, másképp viselkedik a Birodalom új digitális fővárosában. Az új kompiláció alapvetően médiumközi lehetőségeinek radikálisan tudatos, olvasáscentrikus felhasználásában tér el a korai Garaczi-kötetek torzan neoavantgarde intermedialitásától. A „remix” logikájának megváltozása a korábban említett kulturális paradigmaváltással összhangban történhetett ilyen pontosan, hiszen nem lehet mindent minden időben. A roncsoltan továbbélő neoavantgárd eljárás a korai kötetek esetében fotókat például mint vizuális felületeket a szövegbe „magába” ékelte bele, mintegy materialitásában próbálva médiumközivé tenni a textust, de ez az eljárás megfosztotta a túlnyomóan metaforikus logikával működő Garaczi szöveget saját immanens anyagtalanságától. Persze ez a régi tévedés(?) az adott kor irodalomszociológiai és könyvszerkesztési lehetőségei miatt történhetett meg, de a korai alapító szövegek újrakiadása, újraolvashatóvá tétele a Gyarmati nő című kötetben, egy paradox módon szövegcentrikusabb kompilációt eredményezett. Mert úgy néz ki, ahogy működik.
Végül is, hogyan? A borítón látható nonfiguratív(?) embléma, mely hangsúlyozottan az internetről származik, egyfajta nyitó Kódot ajánl fel a kötet testéhez. Ez itt a Gyarmati Nő erotikus pontja, ha ráteszem a kezem: elkezd beszélni. A Szépség elindulhat az Irodalomgépben. Minden kispróza előtt egy miniatűr fotó (Garaczi saját alkotása) szakrális, de mégis digitális Ikonként nyitja meg az egyes szövegek saját terét: a kezdet markáns felütésénél a Szerző „személyes” látása mutat rá a Nyelvre. Így lesz a Nyelv végre igazán ökonomikus irodalmi tér, ahol minden Térdarab egyszerre Testdarab, de kérem, semmi biológia. Ez egy esztétikai Test, ha Gyarmati Nő, akkor is. De mikor táncol egy nő? Ha tudja hol vannak a szervei, mert a ritmus is a szerkesztésről szól egy remixben. Ezt szolgálják a kötet bekezdéseit tagolva ritmizáló grafikai jelek, apró négyzetek, hiszen csak úgy lehet a szemiózis végtelen szabadsága alkotói nyereség, ha a Szemiózis maga az abszolút Zene.
Ebből is látszik, hogy ennek a kötetnek, sőt talán egy régi Garaczinak is a Tér zenéje lehetett a megoldása. A ritmikus tér pedig utazik, mert nem csinálhat mást, hiszen minden ugyanarra. A Hálózat magyarázóelve topográfiában gondolkodik, a hálózat elemeinek egymáshoz rendeltsége, viszonyaik Pulzálása teremti meg az Irodalmi Teret, mely így valóban beutazhatóvá válik. De térképet vinni kell. Az eddigi Garaczi-recepció egyik „konzervatívan” szerzőelvű félreértése az volt, hogy az utalásokban Utazó intertextuális nyelv működését egyfajta biológiai csatolással kapcsolták vissza magára az életrajzi paradigmában értelmezett szerzői Testre. Ez az angol „trip” szónak a biológiai félreértése. De itt nincsen Biológia. Mert a nyelv maga utazik, és persze nem egyedül, mert a Szerző is szeret „közlekedni”, akárcsak a Hindustan Ambassador, amely a föld legrégebbi, ma is gyártásban levő autótípusa. A közlekedés Mindig ismeretelméleti kérdés.
„Répcelak határában az Ordasdűlő-soron felkéredzkedtem egy egy társszekérre, itt rovom papírra e sorokat, és a kocsis gyanakvó kérdésére, hogy mi csattog, csikorog a fejemben, kitérő válasszal szolgálok: agybilincs.” (Garaczi László: Fogak) Az olvasó agybilincse kikulcsolható, mert a szöveg nem rendelkezik rácsokkal, csak hullámzó terekkel. És ebben a hullámzásban is van Csend, a Zene belsejében csend van, hiszen olyan road-movie Garaczi szövege, ami valahol nem Mozog, hiszen egyfolytában utazik. Ennek a jelenségnek a kiváló megfigyelési terepe a Connie és Blyde c. kispróza, mely nem véletlenül az egyik legfontosabb Garaczi-szöveg, és természetesen a Gyarmati nő kötetben is, egyfajta textuális intróként, az első tánclépések között szerepel. Bonnie és Clyde popkulturális mitologémája az utazásról, az állandó mozgásról szól, filmes kontextusban ez az alaptörténet a road-movie tiszta esszenciája. De mi történik „tematikus” szinten Garaczi verziójában? Connie és Blyde, a két hermafrodita, beköltöznek egy elhanyagolt, tengerparti villába, és ott lesznek boldogok. Bonnie és Clyde az eredeti mitologéma szerint csak a halál aktusában lehetnek igazán boldogok, mert csak abban a pillanatban lehetnek tökéletesen egyedül, de mégis együtt. Garaczi Zenéjében a csend a halál csendje, mert csak ott van a Szép. Ott történik meg, mindentől ugyanarra. Ez az utazás magja. Egyik oldalról az iránytalan, kristálytiszta rettegés, a másik oldalról a road-movie nullapontja: pikareszk idill egy médiumközi tájban. A személyesség nulla foka. A halálnak Halála. Hiszen a halál elindul világot látni (vö. Szmrty vagy amit akartok) messzire vándorol, de minden definíción túl, mégis ő marad a Minden, mert elutazik, és mindig visszajön. Ő a definíció, és ő a Nyelv, mert a válasz a Száj maga.
Ez „most” irónia? Milyen nyelven beszél a Száj, milyen a humora? A Nincs alvás c. Garaczi-kötet stilisztikai kérdései kapcsán jegyezte meg egyszer (1994) Farkas Zsolt, hogy az adott mű anyaga kizárólag vendégstílusokból áll össze. Nincsen explicit stílusréteg, amibe aztán beépülne a többi stílusréteg. Az irónia intencionáltsága a „biztos” beszéd szilárd centrumainak radikális felbomlása után önmagára irányul, és a semmibe szóródik tovább. Nincs olyan „vezető” regiszter, amihez képest valami minőségileg vibrálhatna, mert az egész szöveg hullámzik különböző regiszterekben egyszerre. A pontos érzékenységű kúszó-beszéd álvégtagokkal terül ki a hálózatszerű térben és táncol. De ez most irónia? A Zene mint halál és élet ritmusa egy textuális univerzum nyelvjátékait összezavarva és ritmizálva, tényleg ironikus? Mit mondana erre Paul de Man, de inkább, és sőt, mit mondana erre Maurice Blanchot? Az irónia a „mű terében” kettészakad, mint egy bél; és kifordulva önmagából: végre kinevetheti magát. Mihez „képest” nevet az irónia? Nincsenek nyelvi centrumok, szubjektumfikciók, a hatáselemeket nehéz elkülöníteni, a nyelvi „szövetek” kreatív rekontextualizálása végtelen táncként egy boldog(?) Semmibe tart. Az irónia önmaga felé, önmagához képest olvasódik, egy abszolút Önirónia terében, ami az irónia „halálának” a pillanata. És ez természetesen nem biológia. Ez az irónia másik Fele, az irónia Másika, ami így a Minden. Automatizmusok és apróságok. A halálnak Halála.
Garaczi különböző nyelvjátékokból összeállított textuális kaleidoszkópját nem lehet összetörni, mert bármit mondasz, tévedsz, ha „kifelé” beszélsz az Irodalmi Térből, pedig a szöveg nem tárgy, mert nincs olyan tárgy, amihez képest ő ne lenne szöveg. Szépség az irodalomgépben? A Szépséggép is elromolhat, ha a szépségből egyre többet akarsz, és már kifelé akarsz, mert kifelé mész, mozog alattad, s nem csak a lépcső, hanem a „félreértett, hízó Szív is.” (Pollágh Péter) A Szív az utazás magja, mert az egész Testtől ugyanarra van. Benne van a pikareszk idill és a kristályszerű rettegés egyszerre. De semmi gond. Ez nem biológia. Ez a szemiózis végtelen Szabadsága. Törölj és menj tovább.

(A szövegben jelöletlen gondolatok találhatók.)

A recenzió elkészítéséhez a következő írások nyújtottak segítséget:
1. Farkas Zsolt: „Mindentől ugyanannyira” in: Mindentől ugyanannyira. József Attila Kör, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1994, 118—136.
2. Bónus Tibor: „A Nincs alvás! és a prózakritika” in: Diskurzusok összjátéka. Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 153—176
3. György Péter: „A sorozat, a rács és a hálózat” in: Jelenkor, 2006. július — augusztus, 749—760.
4. Pollágh Péter: „A szerző halott, de néha kikúr a sírból” in: Spanyolnátha Pasolini lapszám.
5. Maurice Blanchot: „Halálom pillanata”. ford. Szabó László in: VULGO 2003/2, 3—5.
6. Maurice Blanchot: Az irodalmi tér. ford. Németh Marcell, Horváth Gyöngyi, Kiscsák Lóránt. Kijárat Kiadó, 2005.
7. És Walter Benjamin.
Árgus