Mintha élnél Egy lemúr vallomásai 1.

Eldobtam a kenyérhéjat, rám kiáltott, vedd fel, és csókold meg, különben megvakulsz. Megint jött, ugyanazt szajkózta, elvertük. Megvertük Istenkét. Újra jött, újra megvertük. Kővel dobáltuk, és ez a hamuszín, kancsal törpe nem szaladt el, csak komolyan nézett ránk, majd megfordult, és behúzott nyakkal kisétált az udvarról, miközben hátán, fején puffogtak a lövedékek. Mint aki ajándékba kapja a szenvedést. Este megkérdeztem otthon, hogy van-e Isten, de Apu rámszólt, hogy máskor ilyet meg ne halljon. Anyám gyanúsan hallgatott, négyszemközt újból nekiszögeztem a kérdést. Az a szélsőséges szeretet-őrjöngés, amiben élt, túlmutatott az evilági tapasztalatokon. Csak mosolygott, mint aki átlát a szitán, a lábasokat zörgette a csapnál, és végül azt mondta, "apád kommunista."

A Mintha élnél, mely műfajilag leginkább a regény felé közelít, határkő Garaczi prózájában. A mű látványosan hátat fordít a korábbiakban írott rövidebb szövegeinek: hosszabb lélegzetvételű, önéletrajzi jellegű. Míg a korai írások elképesztő történésekből szőtt narrációja komoly ismeretelméleti problémák elé állította az értelmezőt, addig a Mintha élnél lapjain könnyen felismerhetők az író személyes életének és a történelmi időnek (1960-1990) a mozzanatai. Garaczi, miközben hátat fordít önnön képzeletének, a gyermekkora felé fordul, és írói szándéka szerint önnön emlékeit dokumentálja a megidézett kornak még a közös emlékezetben feledésbe nem merült rekvizítumai segítségével. Ugyanakkor nem egy lineáris elbeszélő mű keretei között építkezik, hanem kollázsszerűen, fragmentálisan – ennyiben megőrzi korai munkáinak sajátosan rá jellemző mozdulatait.

--------------------------------------------------------------------------------
„Garaczi szövege minden ízében kísérleti jellegű. Annyiban vallomás, hogy nincs lineárisan követett történet, illetve csak maga az élet eseménysora van, aminek rögzítése nem időrendet, hanem egy belső logikát követ, amit a szerző kommentárok tömegével kísér.” (Bodor Béla, Holmi)
--------------------------------------------------------------------------------
„Garaczi szövegei […] utalnak a magyar olvasók számára ismert valóságra, néha azonban csak a Garaczit ismerőkhöz szólnak… A teljes társadalmi és morális rendet játékosan megkérdőjelezi egy lemur, akinek egyes szám első személyű beszéde olyan is meg nem is, mintha Garaczié lenne…” (András Sándor, World Literature Today)
--------------------------------------------------------------------------------
„A regény-valóság a műben egyfajta közegként van jelen, egy (a szó mindkét értelmében vett) atmoszféra, mely rátelepszik, és beburkolja a regény két másik valóságszféráját: közülük az egyik a gyerekkor, a másik a felnőttkor (nyelvi) valósága címkével illethető. A főszereplő-narrátor kettős tevékenységében (az események leírása és az azokra adott reflexió) az első tisztán a gyermeki valósághoz kapcsolódik, bemutatja a nagyok világával való összeütközését, és általában gyermeknyelvi szlenget használ; míg a másodikban összemosódik mindkét szint nyelvhasználata, bár a felnőtt modalitásában általában elkülönül, kissé kicsavarodik és keserűen szatirikus töltést kap. […] A regény végén egy rendkívül jól megformált ellentétpárban fejeződik ki az a folyamat, mely a mű egész struktúráját megteremti. […] Az utolsó jelenet során azzal a szerelmes Tausz Jutka kínzójából néhány év elteltével „alacsonyrendűvé” váló, lenézett elbeszélővel találkozunk, aki a lányok szemében még az áldozat helyzetére sem méltó. A zárómondat – »Nem kerülök többé a szemük elé« – jelzi a mű által elmesélt időszakban végbement szerepcserét. Az elbeszélő én eltűnik a világból (elpusztul vagy láthatatlanná válik), s megszületik a lemúr, a vallomásíró kísértet-majom.”
(Kisantal Tamás, Déli Felhő, 1998. április)