Milián Orsolya: Az áttűnés poétikája

Történet- és cselekményorientáltnak (ha eljutott idáig): van benne szex, szerelem, gyengédség, barátság, rozmár, Amerika, Európa, Magyarország, május, nyár, tél, WTC-torony, zene, zene, zene, csempészet, szanatórium, (ön)gyilkosság, gyerekkor, II. világháború, cronenbergi biohorror, etc.

A legjobb könyvek azok, amikről úgy állítasz valamit, hogy azonnal (ön)ellentmondanál. Inkább olvasói praxis vagy habitus ez, mintsem szövegtulajdonság, mégis, némely könyv fokozottabban hívja elő, sőt, megköveteli az efféle, teoretikus talajon ínyencnek nevezett olvasásmódot.
Felfalod, nagyjából lineárisan, európai olvasó: balról jobbra, fentről lefelé, és előre, egyenesen, megállít egy-egy szó, bekezdés, félmondat – kitérsz a falra vagy a levegőbe: ízlelés –, máskor felállsz, polchoz sietsz, könyvekben – ha épp lusta vagy: a memóriádban – turkálsz, szövegemlékek, külföldi és magyar tapasztalatok. Ha bezabáltad, azonnal kezded újra, plajbásszal vagy anélkül, rakosgatsz és összevetsz: pásztázol és térképezel, ugrálsz előre és vissza, itt kezdődik az igazi olvasás (tánc, argentin tangó: szabályozott szenvedély), hasítgatsz és hasadozol, élvezel és magyarázod az élvezetet, szenvedsz, de leszarod: összeáll, felbomlik, összeáll másképp, újra.
Nem mondom, hogy így kell: így is lehet. Állítom viszont, hogy a történet- vagy cselekményelvű olvasás – nem jár pórul ugyan, mert történet, jelentem: van, de – pór(ias) marad: beléphet, utazhat, de nem lesz otthonos lakója e GaLaxisnak. Eleve több, több szinten és több nézőpontból előadott történet van, például.
Más, számomra kedvesebb kérdés, hogyan van(nak) ez(ek) a történet(ek).
Például úgy, hogy a 18. oldalon – vagyis, a lineáris olvasás szerint a regény elején – néhány történetszál zárlatát olvasod: „a barátnőm elvetélt, a szerelmem elhagyott, a zenésztársaim összevesztek”. Ártatlan mondat, hinnéd, és olyan áttetszően szelíd, hogy elmész mellette. Ámde – részletes értelmezés helyett a következtetés: –, ez a félmondat egyszerre előre- és visszautalás; az elbeszélés szintjén jóslás, a történet szintjén emlékezés. A regény (poéma; film) mostjában, azaz az olvasás mostjában paradoxon: az emlékben jelentkezik a jövő. És fordítva (az egész felől nézve) is igaz: a történet jövő-jében fénylik majd vissza az elbeszélés múlt-ja.
Továbbá, hogy ne örülj az olvasatodnak olyan nagyon – valamint lásd azt is, hogy ebben a regényben (poéma; film) a metafikció nemcsak a fiktív világra és ennek elbeszélésmódjaira, hanem a fikció olvasására, pontosabban: az interpretációra is vonatkozik –, két oldallal később, másik narrációs szinten épp ez, vagy legalábbis ehhez hasonló történet- és elbeszélés-szervező elv lebeg – némiképp pimaszul – az orrod előtt: „ha leírom, amire emlékszem, az a jövő szempontjából ugyanúgy hasznos lehet, ahogy a görögök a bikák beléből, gőzölgő maradványokból sejtették meg a jövőt, ez lehet a tétje ennek az egésznek” (20.). Sommásan fogalmazva, a fitogtatott „íráson” sejlik át az olvasás (s részben a történet) jövője.
Egymásra montírozott felületek: egyiken keresztül a másikat, a kettőt (vagy többet) együtt és egyszerre látod. Nem összeolvadás, nem felcserélhetőség: áttűnés.
A MetaXa alapvető történet- és elbeszélés-szervező eljárása ez. Az elképesztően feszes motivika és az – olykor hivalkodó (vö. karcsi, 142.) – metafiktív elemek, illetve az egymásba mosódó figurák, tulajdonságok, nevek és történetek mellett így működnek a regény (poéma, film) ismétlődő félmondatai – inkább beszédtöredékei – is.
Látványos példát kapva elő: a történet szintjén a new york-i parkon svenkelő tekintet többek között „fehér ruhás rockzenészeket” (54.) közvetít. Hogy aztán a narrátor (a lineáris olvasás szerint) kábé 50 oldallal később rábökjön a „már majdnem teleírt, sárga csíkos könyv” egyik „részére”, állítván, hogy „fehér ruhás rockzenészek, ez jön ki, és mintha a folytatás mellett érvelne” (110.).
Ez utóbbi beszédtöredék visszamutat az éppen olvasott (nézett) regény (poéma; film) egyik részére, vagyis a MetaXa mint szöveg (és az olvasás) múltjára. Az elbeszélés/nyelv szintjén ugyanakkor ismétel. Másrészt ugyanezen a szinten: „folytatja” az 54.-es mozzanatot. Mellesleg szereplőket, cselekvéseket és szövegelődöket ránt össze: a szövegekre bökés marina, gigi, az idézett helyen: félix, valamint Szent Ágoston jóstechnikája. Továbbá előrevetít, vagyis jósol: alig 40 oldal múltán (lineáris olvasás) tényleg nincs tovább: a „sárga csíkos könyv” (vö. borító) – pont nélkül, tehát a becketti „mormolást” és „folytatást” ellenpontozva – véget ér.
Pontosabban: visszadob (meg nem) a múltba; mert ’próbarepülő verebet’ olvasol (lineárisan: olvastál) a 31.-en – vagyis: abbahagyhatod, kezdheted újra (nem pont elölről, de majdnem) vagy inkább: folytathatod. A MetaXa nem egy mondat (vö. 142.), és nem befejezett: beszéd, folyamatos mondódás.
S még csak ez sem. Vagy inkább: ez is. Egyrészt a történetek befejezettek, több zárlat van, persze, de lezárulnak; a történet(ek) mondása, maga az elbeszélés végtelen. Ugyanakkor a próza folyékonyságán, az egymásba oldódáson és a lirizált – csudaszép – nyelven áttűnik egy olyan iszonyú (motivikus, elbeszélői, metafikciós és nyelvi) precizitás, amely épp a szakadatlan mond(ód)ás ellentétét képzi meg. Labilitásban a stabilitás, képlékenyben a szilárd, tükrös struktúrákban az egy. Az elbeszélői hang ugyanis következetesen, mindvégig (?) (ön)azonos, vagyis profanizálva: a történet nem mondódik, mondva van.
A MetaXához csuklóból kapcsolhatók az elméleti közhelyek, miszerint nincs nagy elbeszélés, töredékesség van; nem létezik önazonos, csak skizmatikus és paranoid szubjektum; nincs mindentudó elbeszélő, nézőpont(váltogatás) és metafikció van; nincs egyértelmű jelentés, jelölés van. Mindez állítható róla, mondhatni, e teóriák derűs szolgája ő – szinte látom a Kritikust, ballag a raktárba, leporolni a ’posztmodern’ és ’szövegirodalom’ kifejezéseket –, de nem(csak) ez van.
A történet(ek), az elbeszélés, a nyelv sűrűségén ugyanis áttetszik egy, minden trükkön & tükrön túl/átragyogó, kristályos konstelláció, amire (még) nem találtam kifejezést (szenvedek): adódnának, de a mindentudás, a szerkezet tudatosságának, a Szerző feltámadásának fogalmai – az ezekhez társuló elméleti fenntartásaimmal összhangban –, nem ragadják meg. Főként azért nem, mert ezt az egy-et (nagybetű?) épp a szétbomlasztó és sokszorozó retorikai és narrációs technikák hívják életre. Contradictio in adiecto: a reflexió mint metafizikus középpont?
Lüktető-lélegző, zsigeri és iteratív nyelve miatt a MetaXa inkább poéma, mint regény. E szempontból Heiner Müller írásmódjával, különösen a Képleírás egymondatos kérdésnovellájával vagy novellakérdésével, az ismétlések reflexív, összefonó, mozaikos történet- és elbeszélés-szervező jellege miatt pedig – meglepő módon – Bozsik Péter Attentátorával rokonítható.
A MetaXa film, mert többnyire látod, amit a szöveg mond (érzékletes Garaczi-realizmus – l. fekete, vagy legalábbis fekete farkú macska jelenetei), s mert az áttűnés mellett az alábbi filmes eljárásokkal (is) dolgozik: flashback, flashforward, zoomolás, svenkelés és „légyszem-optika” (Abody Rita).
Kábé kimeríthetetlen sűrűségű regény (poéma, film); hatványozottan interaktív próza, merész ’hipertext’: sokat bíz olvasójára. Vegyük például az X-et: a cím része; ’fejezetkezdő’ szó (és/vagy ikon); matekos kontextusban jelentése: ismeretlen; az ÉN, TE, Ő szerinti szövegtagolás logikájában a MI helyett áll; nem helyettesít, hanem maga a MI (vö. félix-zsolt egymásba tűnése); kereszt, vagyis zárlat, zárvány; kereszteződés, vagyis egymásba folyás; a narrátor (egyik) neve pedig félix, vagyis fél X vagy félig X. Az X ikonikus elemzésének eredményei közül egyetlenegyet említek: két, egymást tükröző, egymással egy ponton összekapcsolódó forma.
Provokatív, reszkírozó, friss, vicces, játékos, bölcs, ironikus, karcos – és szokás szerint: vékony. (Nem az íróról beszélek.) Komoly hiba: a szerzőt fent, a címet pedig végig rosszul adtam meg. Korrekt módon ugyanis így néznek ki: „garaczi lászló: metaXa” – e galaxisban minden és mindenki kisbetűs (mínusz „Karcsinak” a 110.-en: Kedves Magvető, második kiadásban kérem javítani!), funkciója legyen most az individualitással és a (tulajdon- vagy személy)nevekkel szembeni szkepszis, és hát, igen: ez a két elem is áttűnik a szövegen.

PS. 1. Történet- és cselekményorientáltnak (ha eljutott idáig): van benne szex, szerelem, gyengédség, barátság, rozmár, Amerika, Európa, Magyarország, május, nyár, tél, WTC-torony, zene, zene, zene, csempészet, szanatórium, (ön)gyilkosság, gyerekkor, II. világháború, cronenbergi biohorror, etc.
PS. 2. A könyv diák- és tanársegédi zsebből is megvásárolható. Ellentétben a minőségi konyakkal, például. (Írhattam volna Párhuzamos történetek-et is.)
A HÉT