MetaXa

Részletek a regényből

Délelőtt a doktornő asztalán láttam egy ollót, és az jutott eszembe, hogy egy pillanat alatt végezhetnék vele, hogy az emberi élet milyen kiszolgáltatott és törékeny; kivert a veríték, és legszívesebben a földre vetettem volna magam. Fehér köpenyt viselt, aminek az alja (szerintem legalábbis) rövidebb volt, mint az ilyen helyeken szokás. Keresztbe tette a lábát; én összezárt térddel ültem előtte. A napfény megcsillant a kis kanálon a kávéspohárban. Tegnap este érkeztem, ez volt az első beszélgetésünk.
- Hogy érzi magát? Tetszik a szobája?

Nyilván voltak elképzelései, hogy miért ugrik be valaki a Dunába, és hogy az ilyen emberrel hogyan kell társalgást kezdeményezni; úgy tűnt, hogy ezt az első alkalmat amolyan ismerkedésnek szánja. Aztán mikor mégis arra az éjszakára terelődött a szó, és látta, hogy nem ódzkodom beszélni róla, akkor kiderült, hogy a rendőrrel ellentétben, aki a kórházban a lényegre volt mindenáron kíváncsi, ot inkább a részletek érdeklik, a részletek mágiája.
- Szóval egész éjszaka beszélgettek, és hajnalban a barátja javasolta, hogy sétáljanak át a hídon.
Igen, elindultunk a hídon, virágport söpört a szél a sárga konténereknél, autók húztak el mellettünk, ránk lökték a forró levegőt; a Belvárosi templom, mint egy madár, ült a fészkén. Lenéztem, a Duna áradt, szinte kidagadt a medréből, a rakparti lámpasor csíkokat húzott a vízre, a túlparton a hegy, mint egy nagy, fekete fóka, orrával a Gellért Szállót böködte. Itt valamivel elviselhetőbb volt a hőség; a víz karnyújtásra rohant alattunk; egy kamion szele feldagasztotta Zoli ingét. Remegett a híd; tudtam, hogy csak egyikünk fog partot érni; de vajon utána az lesz-e az, aki aki? Ki lehet-e cserélni egy életet? Kívülről kapaszkodtunk a korlátba; huzalkötegek, pattogzó festék, ezüst graffitik. Egy sofőr rémült tekintete.
Lent a hajóknak szóló jelzőtáblák és egy piros lámpa. Egy-két-há - elrúgtuk magunkat a semmibe. Lassított felvételben láttam a fejem fölé repülő hidat. Zoli hosszan lobogó haja. A Várkert Casino fényei. A Szabadság-szobor. A víz közvetlenül a talpam alatt feszült, mint egy olajos bor. Becsapódtam, hatalmas erő rántott magával, repültem a mélyben, csend, sötét, jeges pánik; aztán hirtelen fények és zajok, zihálás, fröcskölő víz; a város, az autók. Zolit nem láttam, a Ráckert, ahová találkozót beszéltünk meg, Budán van, de én, mintha tudnám, hová tartozom, Pest felé sodródtam, és a Lágymányosi hídnál kapaszkodtam ki. Víztócsa a cipőm körül a 2-es villamoson. Otthon ledobtam a ruhámat, az ágy szélén ültem; gyűrött takaró: az alvás feltört és kihult burka. Három napja nem aludtam; a lakás kifakuló, hajnali józansága szétrepeszti az agyamat, a szemem két szúrós bogáncs. Ketyegett az óra, madárcsicsergés hallatszott, kint a gangon a bal oldali szomszéd a jobb oldali szomszéddal beszélgetett, nyilván rólam, a tegnap esti botrányról, hogy itt járt a rendőrség, de mindez olyan lágyan és ernyedten valótlan volt, míg a felém dübörgő halálvonat egyre valódibbnak és fenyegetőbbnek tűnt... És akkor eldőlt a fikusz. Már ami még megvolt belőle. Semmi huzat, mégis; lassan kezdte, aztán durr. Száraz levelek, földkupac a parkettán; nem mozdultam. Az üressé vált falon, mint egy tükörben, megláttam magam. De nem, az már nem én voltam: Zoli nézett rám a tapéta mögül. Zúgni kezdett egy harang, olyan közel, hogy már nem is hallatszott, csak a levegő zengett ércesen. A nyitott ablak felé fordultam, és valaki azt mondta a számban: Ugorj, bébi, ugorj!
Két nap múlva tértem magamhoz: a kórházi paplan hideg csücske, meztelen lábfejek, az éjjeliszekrényen műanyag doboz, barna leukoplaszt a nevemmel. A szomszédok hívták ki a mentőket, a nyitott ajtón jöttek be. "Tudatzavarral járó rosszullét", ez volt a diagnózis. A kórházban csak arra voltak kíváncsiak, nem vagyok-e epilepsziás, a nyakamban egy doboz lógott, rögzítette, mi megy a fejemben. Nagydarab munkás feküdt mellettem, ebédszünetben fejbe vágták pajszerral; a felesége mindennap meglátogatta: az ágy szélén ült szótlanul; mikor elment, a férfi elővette a körtebefőttet. Evés közben bizonytalan mozdulattal a fejéhez nyúlt, mintha keresné, hol a baj. Engem csak egy rendőr látogatott meg, tőle tudtam meg, hogy Zolit a Csepel-szigetnél fogták ki. Nehéz erről beszélni. Tompa voltam a gyógyszerektől. A létezés fele elveszett.
Papírcsíkokat húztak ki a nyakamban lógó dobozból, írtak egy zárójelentést, és elbocsátottak. Egy ismerősünk segítségével kerültem ebbe a vidéki szanatóriumba. Jártam már itt, egy zenészkollégát látogattam meg, aki speeddel cincálta szét az idegeit. Úgy hívta a helyet, "a bolondok Mekkája". Akkor is ősz volt, a betegek talicskával tolták az avart az udvaron. A bolondok Mekkája; nem hittem, hogy egyszer én is ide kerülök.
Százhetvenhat centi vagyok, a hajam barna, a szemem kék, és megőrültem. Minden, amit akartam, tévedésnek bizonyult. Tévedésnek bizonyultam. Viszont azért vagyok itt, hogy meggyógyuljak, és ez jó. Hirsch doktornő azt mondta, a lelki béke az emlékezés és a felejtés helyes arányán múlik. Hogy csak azokat az emlékeket szabad feledésre ítélni, amiket megértettünk. De ami velem történt, azt talán nem is szabadna megérteni, hanem éppenséggel azonnal el kell felejteni, a teljes felejtés lehet gyógyulásom esélye. Fogom a múltat, leviszem a pincébe, mint egy bőröndöt, bezárom, és soha többé nem megyek oda. Kiradírozom az elmúlt három hónapot. De ő, ez az angyalhajú lélekidomár, azt tanácsolta, igenis gondoljak végig mindent alaposan, az elejétől a végéig, és én megteszem neki, mert nem maradt más választásom, mint a feltétlen engedelmeskedés.
Kockás spirálfüzetbe írok, a tollat a doktornőtől kaptam, "uni-ball vision fine", az van ráírva. Nem tudom, más is kap-e ilyet. Az lenne az "ideális", mondta a doktornő, ha a kemoterápia önmagában eredményhez vezetne (Orfirilt és Xanaxot szedek), mert az én koromban és foglalkozásommal a pszichoterápia általában "kevésbé hatékony". Ez azt jelenti, hogy a pszichoterápia hatása az én koromban és foglalkozásommal kiszámíthatatlan, és akár végzetes is lehet. Azt mondta, egyelőre csak pihenjek. Sétáljak sokat. Írjak. Szedjem a pirulákat. És ne számítsak arra, hogy sokat fogok vele találkozni.
Mindkettőnk érdekét az szolgálná, ha ez a beszélgetés "ebben a formában" az utolsó lenne kettőnk között. Egyelőre csak a viziteken fogunk találkozni. Erre mit lehet mondani? Asszonyom, csalódtam önben, le vagyok sújtva, ön visszaélt a bizalmammal. Hallgatásba burkolóztam; ő meg valahogy túl sokáig nézett rám, szinte öntudatlanul, mint egy gyerek, aztán hirtelen rádöbbent, hogy furcsán viselkedik, és elpirult. Gyorsan felállt, kinyitotta az ajtót, elköszöntünk egymástól, és én feljöttem a szobámba.
Fogalmam sincs, mennyi ideig kell itt maradnom. Ma meglátogattak a szüleim. Sikerült elérnem, hogy a kórházba ne jöjjenek be, nem akartam egy ketyegő dobozzal a nyakamban találkozni velük. Most a külső portáról telefonáltak. Látom, ahogy sétálnak föl a kastélyhoz a kavicsos úton. A lankák fölött sárkányrepülő lebeg. Megmozdulnak az ágak, pálcavékony árnyékok esnek a szobába. Esteledik.

2006. Szeptember 1., 35. szám
gigi fel van ajzva, mintha kicserélték volna, lement a nap, vége az alkonynak, hallod, az asztalon nyitott könyv, kiáltás a kriptából, a másik az ágyon kisvárosi kannibálok, gigi a boltban összeismerkedett egy festőművésszel és a barátjával, akik lorca királylányához hasonlították, és azon versengtek, melyikük lehetne a királyfi, mellét düllesztve, csípőjét hátrafeszítve, oldalról nézi magát a tükörben, félix meg akarja érinteni, a lány könyökkel orrba vágja, fekszik a fotelban hátrahajtott fejjel, arcán véres zsebkendő, a foga is hasogatni kezd, egy baltimore-i étteremben esett ki belőle a tömés, gigi friss ágyneműt húz, négykézláb áll az ágyon, és fel-felugrálva kicsit mindig beljebb tűri a lepedőt,
szeretkeznek, aztán félix telefonját kezdi nyomkodni, ki ez az ef-betű, kérdi, milyen ef-betű, nincs ott semmilyen ef-betű, akkor ez mi, ja, ez a pasas, akinek a brácsát hoztam hamburgból, adel el fadel, micsoda, ef, mint fadel, igen, azon töpreng már egy ideje, mondja gigi, mit éreznek a fiúk, mikor beleszeretnek egy lányba, kimondják-e magukban, hogy most, igen, mostantól a szívem csordultig van vele, mert a lányoknál úgy van, hogy mondjuk jön a fiú a büféből húsz deka kukoricasalátával, még csak egy ismerős, munkatárs, haver, osztálytárs, egyáltalán nem gondolsz rá úgy, de a lámpafény olyan szépen esik az arcára, úgy megszelídíti a fény az arcát, hoy hirtelen beléd hasít, hogy úristen, de hát ő az, őrá vártál egész életedben, és akkor egy csapásra megváltozik minden, attól fogva ő az istened, attól fogva már délre halálosan elfáradsz, mert állandóan sikítani szeretnél, és sikítasz is belül, és hangosan csak azért nem, mert még jobban elfáradnál, és fölnevetsz az utcán, mert elképzeled, hogy minden lépéssel közelebb kerülsz hozzá, és igen, bevallja, ő, gigi így szereti félixet, ilyen szerelemmel, testével-lelkével-jövőjével-múltjával-mindenével, életre-halálra, és akkor meg hogy lehet az, hogy félix viszont nem ilyen végtelen szerelemmel szereti őt, az ilyennek nem szabadna megtörténnie, az ilyet ki kéne zárni a létezésből, próbálja már félix elmagyarázni neki, hogy van ez, mert tényleg nem érti,
félix a gyötrelemnek ezen a fokán kívülről látja magát, felülről, oldalvást, mintha elgörbülne a tér, együtt várják, hogy megszólaljon, hogy válaszoljon, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant, kipréselje arca törmelékén, hogy számára nem gigi, hanem egy másik nő jelenti azt, amit gigi az imént leírt, de nem mondhatja, mert nem lenne igaz, vagyis igaz lenne, de ugyanez gigire is elmondható, ugyanez gigire is igaz, összemérhetetlen érzelmi minőségek,
gigi hirtelen felül, hártyává feszített pillanat után azt mondja, menjen, tűnjön, takarodjon innen, mert azt érzi, meg kell ütnie, bele kell rúgnia, le kell köpnie, ki kell tépnie a haját, ki kell kaparnia a szemét, össze kell morzsolnia a csontjait, nem képes parancsolni magának, a festőt és a barátját kellett volna megkérnie, biztos kötélnek álltak volna, hogy verjék agyon, na, mi lesz már, menjen, takarodjon, mire vár, azt szeretném, ha megszülnéd, mondja félix, azt szeretnéd, kiáltja gigi, én meg azt szeretném, ha eltűnnél innen a picsába, de örökre, és mikor félix nem mozdul, kést kap elő a fiókból, két kézzel fogja a nyelét, hegyével félix felé döf, meztelen nő késsel,
sötét van, mire hazaér, rongyszőnyeg a porolón, a lakásajtó és a padlásfeljáró tárva-nyitva, elvitték, ami az övék, és elvitték büntetésből azt is, ami félixé, vagyis tante violát, szélesen leng a függöny, szellemek röpködnek, a macska a hátsó udvarról néz fölfelé, zsolt telefonál, találkoznunk kell, a söröző asztalán gyertya, a pult fölött szájukat lefelé tátó poharak, a gyertya sárga lángjában a kanóc oldalra dől, levegő után kapkod, vékony füstcsík, egy férfi széktámlába kapaszkodva a fejét csóválja, mintha elvesztett volna valamit, zsolt rágyújt, kifújja a füstöt, a pincér új gyertyát hoz, zsolt a fénybe nézve tíz körömmel hátragyúrja haját, úgy keveri kávéját, mintha félne, hogy megszilárdul, görcsösen beszél a roppant közlendő nyomása alatt, félix érzi, hogy kihegyesedik az arca, mint egy ceruza, ki nem mondott szavai hatása alatt kezd megőrülni, marina tokba zárt szív, csak erre emlékszik,
gigi hangja a telefonban, mögötte fisz-moll sziréna, láthatatlan kötél húzza ki félixet a sörözőből a forró éjszakába, át kell jutni a folyón, a lezárt híd alatt fáklyás emberek imbolyognak, kivilágított csónakból csáklyázzák a hordalékot, sötét mélység, repülő szakadék,
a portást ülve befalazták a fülkéjébe, a látogatók médiumtelefon segítségével léphetnek kapcsolatba hozzátartozóikkal, a kórház lukas csont rettegéssel kibélelve, éterszag, öreg, beteg testek szaga, a zselé, amit a bőrre kennek injekció után, szürke műanyag kannák a frizsideren, keserű tea, édes tea, filodendron és szanzavéra, véres kötésbe bugyolált férfi kérdi alázatos hangon, benn lesz-e a doktor úr a hétvégén, a lift minden emeleten rányitja az ajtót az üres folyosóra, a sebekkel borított test a fordulóban tántorog, csak a szeme látszik, mintha nem tartozna hozná, gigi egyedül fekszik a kórteremben, karja soványan pihen a takarón, ujjai begörbülnek, félix megfogja a kezét, felébred, azt mondja, itt vagy, félix ad neki egy cseresznyét az éjjeliszekrényről, kitől kaphatta, a következő pillanatban gigi újból elalszik, a magot lassan félix tenyerébe köpi, arca sápadt,
keserű buborék félix torkában, az ügyeletes orvos falzett hangja, spontán vetélés, holnap biztosabbat tudunk, félix orra megint vérezni kezd, mozgassa meg, hogy recseg-e, jöjjön, betamponálom, mondja az orvos, zöld vászonnal borított ravatal, vegye le az ingét, lángoló reflektort fordít arcába, pálcára csavart véres vattacsomó, be fogom jódozni, ne mozogjon, száraz, forró tenyér a halántékán, a mennyezeti tükörben látja a filctollal szakaszosan bejelölt felületet, az aceton hidegsége a szív fölött, bőrébe hasít a kés, húskráter a bordák közt, föl akar ordítani, könyörgöm, ne, ö-ö-ö-e, füstölő szikével metszik, vagdossák a gumós, fekete csomót, olyan, mint egy nagy gesztenye, felsír a médiumtelefon, a doktor ökle teljes súlyával félix hasára zuhan, így nem tudok tamponálni, a telefon sikít, ébredj fel, súgja egy hang, ébredj fel, összekapaszkodva fekszik gigivel a kórházi ágyon, gigi színtelen ajka közt megcsillan nyelve, mint a macskának, a telefon elhallgat, megteltem, gondolja félix, gigi kapkodva lélegzik, mintha álmában sírna, sercegnek a neoncsövek,
az alibiben pörkölt kávé- és zöldtea-illat, kanálcsörömpölés, újságok kazla, borosüvegek vörös bársonyon, zsolt a pultnál, fejét rázza, rágyújt, megpördül a széken, tekintete félixre szegeződik, foga közé harapja a cigit, izom szökdécsel halántékán, orra tövén puha kis bogyó, időközben alaposan berúgott, a pultos lány felágaskodik, hogy elérje a metaxás üveget, melle feszül, kivillan a combja, zsolt beleszimatol a pohárba, rózsaillat és naptűz, nem sznob, mint a konyak és nem macsó, mint a whisky, koccintanak, ex, fenékig, félixet úgy égeti végig a szesz, hogy érzékeli nyelőcsöve, gyomra, belei helyét, formáját, térfogatát, mintha önmagába látna vele, kitölti a hús üregeit a szent ellenanyag, zsolt a cigit szája másik sarkába görgeti, fehér inges pincér pagoda formájú tortát egyensúlyoz, mögötte a másik pezsgősvödörrel, a domború fémre gyöngyöző cseppek csapódnak ki, a galéria alatt megállnak, meggyújtják a torta tetején a csillagszórót, sistergő vulkán, szanaszét hullnak a szikrák, ünnepélyesen elindulnak fölfelé, taps, éljenzés, a happy birthdayt éneklik, lentről nem látszik, kik és kit ünnepelnek, mégis mindenki a galéria felé fordul mosolyogva, csak zsolt nem, mintha a korty italtól még jobban berúgna, előre-hátra dülöngél, morog, magában beszél, kiejti a cigit a szájából, nem tudja a bárszékről eltaposni, majdnem hanyatt esik székestől, lángra kap egy gyufa a hamutartóban, a kísérletezés kora véget ért, motyogja, próbál fókuszálni, na, jó, ez így erős, túl sok a gőg, kásás hangon lamentál, szitkozódik, ócsárolja magát, félix viszolygást érez, zsolt részeg élvezettel vájkál önmagában, de lehet, hogy ez is valami teszt, kísérlet, színjáték, nem érzi, hogy bármi zsolthoz kötné, homályos, zavaros emlékek, poros szavak, ócska hangulatok, vitrinbe zárt idő, egyszer esernyővel leugrott az iskola első emeletéről, az ijedségtől néhány órára megnémult, nehéz természetű fiatalember, mondta az igazgató, meglesték a nővérét az előszobaszőnyegen hasalva, pihés combját szappanozta a kádban, ezek vannak, vastrezorból kell előhúzni az érzéseket, lehet, hogy nyár volt, lehet, hogy sütött a nap, de csak egy sárga kavicsra emlékszik, semmi köze ehhez a színpadias jelenethez, ehhez az álságos önkivégzéshez,
a galérián ünneplő társaság oszladozni kezd, jönnek lefelé kapatosan, kipirulva, zsolt a pultra mered, percek óta némán ülnek, félix elképzeli, hogy füstcsík kúszik fel a függönyön, egymást taposva özönlenek az utcára, csak néma tárgyak maradnak bent, rendetlenség az asztalokon, aztán mindent betakar, befon a füst, hólyagosan izzik a mennyezet, a tűzoltók törnek-zúznak, ami mozdítható, a falhoz dobálják, üszök és korom, gyantás zárványok,
kint állnak zsolttal a hídon, a rakparti lámpasor csíkot mázol a vízre, az autók rájuk lökik a forró levegőt, a templom, mintha madár ülne fészkén, virágpor a szélben, konténerek, zsolt piros inge mint stoptábla, keze befelé fordított ujjával csikket szorít szájához, madzagot húz ki a torkából, mint egy fegyenc, még nem vagyok részeg, nem vagyok tökéletes, nem vagyok kész, celofánt hányni és aprófát hugyozni, süket hold, a folyó zúg alattuk, recseg, szürcsöl benne a vastag hordalék, nem tanították meg a jóra, mondja zsolt, hogy a jó lenne a követendő, a rossz a kerülendő, nem tanították meg, a rossz ugyanúgy érdekelte, mint a jó, nem kevésbé, ugyanúgy, hogy mi a rossz, mi a legfőbb rossz, persze, a kegyetlenség, hogy beszorítasz valakit a sarokba, és tejgumis csúzlival a fülére, és közben figyeled, odahajolsz, eggyé váltok, ott vagy gyötrelme közepében, lekushad, vinnyog, vinnyogásába tréfás színt kever, viccesen nyerít, hogy a szégyent tompítsa, mintha közösen kieszelt tréfa lenne, együtt találtátok ki, igen, ő is akarja, most legyen ez, lőj a fülemre, csípj fülön, igen, az ő beleegyezése, az ő kívánsága, émelyítő cinkosság, ha ügyesen, érdekesen szenved, barátod lehet, mennyire igazságtalan ez, mennyire méltatlan, pocsék, közben mégis minden további nélkül lehetséges, minden további nélkül elkövethető, kétségtelen, hogy ugyanígy érdekelte a jó is, az értelmetlen, felfoghatatlan, letaglózó, a baromi jó, a jóság álcájában elkövetett kíméletlen aljasság, mint az a koldus a metróban, sebhelyes arc, vedlett kucsma, egyik lába maga alá húzva, odalépsz, leteszel egy ropogós tízezrest, és anélkül, hogy ránéznél, belépsz az éppen érkező szerelvény ajtaján, az ajtó becsukódik, megfordulsz, és ő ott áll, ha átnyúlnál az üvegen, elérnéd az arcát, kenyér vagy, az éhség mered rád, lángoló bokor vagy, a próféta mered rád, győztes vagy, a vereség mered rád, minden vagy, a semmi mered rád,
zsolt arca fiússá válik, megenyhül, a rohanó vizet nézi, egy kamion feldagasztja az ingét, villan a tekintete, van benne most valami, amit jobb lenne nem látni, vasgolyó ereszkedik félix gyomrába, remeg a híd, a kettőjük közti rés levegőjére támaszkodnak, a selymes iszap nehéz szagára, huzalkötegek, ezüst grafitik, rozsdás táblák, egy sofőr tekintete, a mocskos vízben, karnyújtásnyira farönkök forgolódnak, olajos, hullámzó bőrként feszül a víz talpuk alatt, félix cipőjét letépi a becsapódás ereje, vak lendület rántja el, csönd, sötét, hideg pánik, repül a néma, jeges, élet utáni időben, apám vagyok, sellő vagyok, zihálás vagyok, tempózik, sokáig, egy vízbe nyúló bokorba kapaszkodik, a körmellvéd réséből magzik elő,
feldúcolt hídláb, barna krumpliszsákok a pillér körül, a kilúgozott, pirkadati tájban emberek ülnek a sín mellett, célba dobnak pilleüvegre, a hév sínpárját elválasztó drótkerítésre állítják, és a töltésről fölszedett kövekkel lőnek rá, nem szólnak, céloznak, lőnek, a színház márvány- és üvegtömbje, hűvös gyep a talpa alatt, leül a bronz színésznőhöz, nézi nedves lábnyomát a márványon, a célba lövő gátőröket eltakarja a sárga piramis, elcsattog a csepeli hév, a szobor éppen rágyújt, jól ismert mozdulat, könyök megemelve, elálló kisujjak, jobb kezével kiöblösíti a dobozt, bal keze kúpszerűen összezárt ujjaival kihúzza a fémcigarettát, a póló undorítóan cuppan félix hasán, vágóképek, tócsa a kettesen, bedobja a vizes ruhát a kádba, gyűrött takaró, az alvás kihűlt burka, égő bogáncsszemek, a lakás fakó, reggeli józansága, lágy, ernyedt valótlanság, aztán feldübörgő rettegés, eldől a fikusz, lassan kezdi, aztán durr, száraz levelek, földkupac a parkettán, nem mozdul, lángban áll előtte a mozivászon, szétfeszülő gumiálarc, a kép visszahömpölyög a tükörbe, verejtéke jeges sisak, az üressé vált falon nyitott száj, zuhanó égszilánkok, majd puha ájulás,
valami véget ér, lecseng, az élet kóboráramként még futkos benne, még lehetséges, itt van közel az öröm, duruzsoló, meleg szoba, ül az íróasztalnál, dallamcsírát próbál kibontani, életre kelteni, vagy sétál a ligetben, vadkacsák, egy fiú faágra szerelt horoggal, parafa dugóval pecázik, ahogy az autó átmegy a levélen, kis sercenés hallatszik, zúzalék a járdaszegélynél, az ablakban tompa, téli táj, ha esne a hó, árnyalattal világosabb lenne a szobában, a polcon szobanövények, lándzsavirág és valami pozsgás tüskés levelekkel, könyvek, albumok vigyázzállásban, a kották vízszintesen, mint a csecsemők, hogy ne vetemedjen meg a gerincük, fölvenné ölébe a macskát, fülébe fújna, a macska összerázkódna, kígyó a konvektoron, hajlított drót, papírcsík, szem, száj, ha gyorsabban pörög, nagykabátot kell venni, félix az ablakhoz megy, homlokát a hideg üveghez szorítja,
lent marina kiszáll a kocsiból, befordul a kapun, mikor a szobába lép, félix csak felpillant, mintha elmélyülten dolgozna, szia, marina leül, rágyújt, kifújja a füstöt, a csípőjében lévő platinacsavarok árasztják szét a hideg keménységet, félix tudatosan lenyeli a szájában összegyűlő nyálat, a macska feltápászkodik a konvektor elől, álmosan nyújtózva fülel, a szemben lévő ház ereszéről jégcsapok lógnak, a papírkígyó épp csak mocorog a konvektoron, az asztalon nagy, ráncos bőrű mandarinok, a macska homorít, mint egy zárójel, csönd, csúnya, nyúlós, fenyegető, marina a cigifüstöt bámulja kifejezéstelenül, egymásba fonódni, egymást pusztítani őrjöngő szerelemmel, egymást pusztítani őrjöngő unalommal, körítés, képmutatás, habverés, várja a katasztrófát, és föllélegzik, mikor bekövetkezik, kétségbeesése mögött ott guggol a megkönnyebbülés, remegése belülről indul, középről, a rekeszizom tájáról, tölcsérszerűen terjed szét az ideges elektromosság, bámul marinára, mint az ítélet angyalára, marina mandarint pucol, az illat szétfut a szobában, megáll a keze, közelebb hajol, nyomogatja, szagolgatja, elfancsalodik, ez nem ilyen génkezelt mandarin, kérdi, nincs benne mag, hogy szaporodik, leveszi a polcról a hangversenykalauzt, csukott szemmel rábök egy oldalra, mint annak idején gigi, a vak véletlent hívja segítségül, az égiek tanáccsal szolgálnak, kinyilvánítják, mi legyen, gyász és vigasz,
félix egyedül marad a lakásban, kikapcsolja a konvektort, a papírkígyó nem mozdul többé, egész télen nem fűt, a kígyó fején egyre vastagabb a porkarima, nem fázik, néha csodálkozva megnézi a hőmérőt, a bojlert se használja, hideg vízben fürdik, nincs szüksége melegre, naponta többször hideg vizet zúdít magára, az emberek boldogan pancsolnak a sárgán gomolygó gőzben, ő áll a sor végén, az utolsó cső alatt, mint egy fakír, nem habzó, hideg szappanzsírral a testén, terápia, valami fűti belülről, égő sebet jegel, hibernálja magát, a hangszerjavító drótkampóval piszkálja ki gyakorlóbrácsájából a leesett lelket, lemegy az aluljáróba zenélni, a koldusok elzavarják, kutya szegődik mellé, a hangszertokot szagolgatja, leül, és nem tágít, az emberek megtapsolják, tovább állnak, sörözőben bachot játszik, pénzt gyűrnek zsebébe, csak hagyja abba, egy hosszú hajnali kadencia alatt megőszül a szakálla, elalszik, a takarító nekimegy porszívóval a lábának, kinyúlt pulóverben, nejlonszatyrokkal körülbástyázva, kempingszéken, arcba lógó hajjal, kezében borosüveg, a metrórendőr a sokadik figyelmeztetés után összetöri a brácsát, rátapos a hátára, bráccs, kivégzi, egy bulvárlap fotósa lefényképezi, ahogy véres arccal ül a földön repedt hangszerét átölelve, tántorogva imitálja, hogy zenél, a léghegedű légvonóját húzza a léghúrokon, maddox-módszer, testtartások mágiája,

2006. Október 13., 41. szám
az állomáson még megpróbálja tisztázni tomival ezt a juhügyet, tomi, a csellózó juh, azt hitték, tomi gátlásos, tomi nem gátlásos, tomi juh, juhsága miatt gátlásos, a felismerést, hogy juh, az emberek előtt sokáig titkolta, egyre több salátát evett, vett egy báránybőr takarót, juhtémájú kép került a falra, az állatkertben a juhketrec előtt álldogált órákig, elment egy plasztikai sebészhez a bajcsy-zsilinszky úton, a plasztikai sebész azt mondta, juhosítással nem foglalkozik, egy másiknál csak a tőgy felől puhatolózott, műmellet, nagyobbítást vállalnak, mondta a magánklinika vezetője, tőgyösítés nincs a tevékenységi leírásukban, ha banán alakú emlőt szeretne, talán tudnak segíteni, a tőgyöt felejtse el, animalizációt nem, csak transzszexuálizációt vállalnak, feltéve, ha az összes engedélynek birtokában van, fogja fel így, az emlősítés, a paranő állapot egy lépés a juhulás irányába, végül vállalta tomi mellesítését, félix ismerte hallomásból ezt az orvost, bárkit átszab jó pénzért doktor zsírvágó, jön a vonat tapolca felől, tomi felszáll, a fülkéből búcsúzik, patával int a koszos ablak mögül, félix gyalog indul vissza a diliházba, miközben a juhember szabadon repül a vonattal budapest felé,
csönd hasal a kastélyra, félix belélegzi a homályt, lecsapódik benne, megkeményedik, éles alakzatokba tömbösödik a szervek körül, álom kattog agya barázdáin, nem mer lámpát gyújtani, fél a falon fölé tornyosuló árnyéktól, ablakon beszűrődő derengés, mint cukrozott víz, olyan térbe ér, mely nincs benne sem az emlékezet, sem a képzelet idejében, délelőtt írni próbál, zöld légy állja el a mondat útját, megáll a toll, a légy izgatottan leszalad a lap aljáig, balra fordul, tollat tartó keze felé iramodik, félix minden idegszálával összpontosít, illatok és hők szeszélyes vonzásának engedelmeskedve a légy egyenesen a kezére szalad, megtorpan csuklóján, ahol az ín bogos eret szorít a bőrnek, fölfut a karján, öntudatosan, mintha az lenne célja, hogy vállán, nyakán át arcára fusson, az édes odúhoz, ahonnan bársony alagút vezet a szív fészkébe, mindezt félix végig sem gondolhatja, mikor a légy hirtelen, mintha ott sem lett volna, elröpül, egy másodpercig emlékszik a papírra, a kézre, a tollra, félix napfény áztatta bőrére, két másodperc múlva semmi nem marad félixből a légyben, aránytalanság, gondolja félix, hogy ő viszont, bizonyos feltételek mellett, haláláig emlékezhet a légyre, például ha leírja, rögzíti ezt a kis kalandot, megfertőzi a legyet a halhatatlansággal,
az emlékekben ott a valóság, mondta egyszer hirsch doktornő, és a valóság rücskeiben kell megkapaszkodni, csakhogy az emlékezet ellentmondásokhoz vezet, a valóság ellentmondásos, a valóság illogikus, ahogy a képzelet viszont logikus, az élet következetlen, mert a halálban, a semmiben gyökerezik, minél elevenebb vagy, annál holtabb vagy, az élet nagy pillanatai a halál nagy pillanatai, a nagy boldogság pillanatai a nagy szomorúság pillanatai, ha valami nem illogikus, nem ellentmondásos, nem terhelt paradoxonoktól, akkor az elme szüleménye, az elme és a képzelet következetes és logikus, az elme poklot vagy mennyországot teremthet, de nem teremthet ellentmondást, az ellentmondások termelésére ott a valóság, mikor előtör a valóság, ellentmondások törnek elő, a valóság ismérve a kétértelműség és a paradoxon, a valóság tárgyai vannak és nincsenek, a valóságról tett kijelentések igazak és hamisak, a valóság igen és nem, ezzel szemben a képzelet igen vagy nem, állítható persze az is, hogy mindez fordítva van, állítható ennek az ellenkezője is, a valóság logikus, a képzelet logikátlan és értelmetlen, gyakorlattá tenni a görbülettel gondolkodást, kikönyökölni a gondolatot, félretaposni, felszabadítani, önnön cáfolatával megkoronázni,
a képzés során a zenészt megfosztják hangszerétől, elkülönítik tőle, hónapokig csak a mozgásokat gyakorolják, némán, hangok, zene nélkül, ujjukat, karjukat, testüket tornáztatják egész napos, megfeszített munkával, és a végén, ez az úgynevezett maddox-hatás, hallani kezdik a hangokat, hallani kezdik a zenét, amit a semmiből csalnak elő táncoló testrészeikkel, ugyanezt a módszert, a maddox-módszert ki lehet terjeszteni mindenre, minden hétköznapi és nem hétköznapi tevékenységre, képzeletbeli séta a madárzajos parkban, kárpótol az igaziért, mely tele váratlan és kellemetlen meglepetéssel, eltaposott csiga az ösvényen, szúnyogfelhők, édeskés bűz, a kiterjesztett maddox-módszer lényege, hogy a sétát szobádban, elmédben, képzeleti úton teszed meg, a dolog nélkül foglalatoskodsz a dologgal, társ és beteljesülés nélküli szerelem, mű nélküli szépség, hit isten nélkül, barátság barát és hűség nélkül, élvezet csömör, lélek jellem, szeretet érzés, test betegség nélkül, halál halálfélelem nélkül, ha eleget gyakorolod a tett nélküli cselekvést, működésbe lép a maddox-hatás, és élni kezdesz, életpantomim,
karcsi is ír, ő is hirsch doktornőtől kapta a könyvecskét, micsoda szerinte, kérdezi félixtől, az írás lényege, az írás lényege, mondja félix, kukkolás és exhibíció optimalizálása, karcsi egyetlen árva mondatot forgat hetek óta, egyetlen mondattal birkózik, ezen a mondaton rágódik, tipródik, ezen az egyetlen förtelmes mondaton, ami végletes formában fejezné ki a lét mesterkélt iszonyát, a cél ugyanis az, hogy a világ legeslegundorítóbb mondatát kitalálni, egy olyan visszataszítóan gusztustalan mondatot, hogy ne bírja el a papír a szégyent, égesse át, málljon szét alatta, és ő tartalmilag meg is találta e végső mondatot, de nem tudja leírni, mert kétséges számára, hogy egyáltalán van-e ez a mondat, mondat-e egyáltalán, nem inkább a tett-e a lényege, a provokáció, mely elsöpri a jelentést, az eredeti mondat helyett, melyet mostanáig titokban tartott, több eufemisztikus változat is született, ám ahogy az eredetit túl szókimondónak, direktnek, ezeket a szókimondást elkendőző hamis pózoknak érzi, egyelőre tehát semmi objektiváció, üres lapok, érintetlenség,
a szobában a légy felgyorsul a mérgezéstől, körülzizegi a villanykörtét, árnyékot vet zuckermanra, átmásznak a falon a szabaduló-művészek, a tátika presszóban isznak egy pohár sört, lement a nap, vége az alkonynak, hallod, testvér, egyetlen pasas árválkodik a pultnál, ott felejtették, bután bámul poharába, buszra szállnak az ipszilon alakú házaknál, ezeken az új buszokon fűtik az üléseket, télen gőzöl a feneke a leszállóknak, karcsi sorra szétrágja, szétroncsolja a szájában forgatott fogvájókat, három csoportba osztja az állatokat, lakossági, vigalmi és népi állatok, népi állatok már nincsenek, hamburgerré és gyrosszá virtualizálódtak, mikor hallott félix utoljára igazi mút, röfföt vagy csipet, a tehén becsap, lába le van fúrva, szeme fotocellás, a milka céget képviseli, cserébe félix elmeséli a kínai szerzetesek történetét, akik arról voltak híresek, hogy nem hittek a nevükben, nem hittek a név azonosító erejében, minél többször változtattak nevet, annál közelebb kerültek a nirvánához, ám egyszer összetalálkoztak egy kötélhídon, szo csinak és csengnek hívták őket, a híd közepén már su han és pu li voltak, pu li azt mondta, ha nem tudjuk eldönteni, melyikünk térjen ki, itt fogunk éhen halni, tévedsz, mi csüng, mondta teng leng, mert akkor már így hívták őket, ha nem tudjuk eldönteni, melyikünk térjen ki, mielőtt éhen halnánk, előrántom a tőröm, és ledöflek, pu csics erre azt mondta, tévedsz, su nyi, ha nem tudjuk eldönteni, melyikünk térjen ki, mielőtt éhen halunk vagy előrántod tőröd, és ledöfsz, az alkotó végtelen kegyelmében megkönyörül rajtunk, és átsétálunk a hídon, anélkül, hogy kitérnénk, zeng erre megkérdezte, hogyan lenne az lehetséges, mire csont, ahogy az őszi eső átszűrődik a kunyhók elfekvő füstjén,
levélcsontvázak, a hideg először az erek közti puhább szövetet harapja ki, kabátban ülve konyakoznak egy bárban, bejön egy férfi, miszter tapolca, körülnéz, kimegy, és félix megérti, hogy kész, vége, meghalt, nincs többé, ilyen, nem létező minőségben néz körül újra, lány ül az ablaknál, csúnyaságát gőggel veri habbá, kint az esőben kőtigris ázik, a lány lerágott körmű hüvelykujját végighúzza ajkán, félix rendelhetne neki egy italt, meghívhatná egy konyakra, beszélgetnének, könnyedén, fesztelenül, egyszerűen menne az egész, idő kérdése, mikor térnek rá a lány csuklóján éktelenkedő hegek problémájára, a kollégium magányos blokk a parkoló közepén, a sivár szobában egyetlen konnektor a plafonon, mintha felborították volna a házat, mutáló kamaszok csocsóznak odakint, félix segítene levenni a lány melltartóját, haja hátul beakadna a patentba, olajos bőrét csókolná halott szájával,
a vonyarci diszkó bejáratánál magyartengert bélyegeznek a csuklójára, csillaggömb a műsziklák fölött, rámenős, c-dúr atmoszféra, biliárdoznak, romanek, kiáltja karcsi, ha lemegy a golyó, ki tudja egy kézzel meggyújtani a gyufát, dj black keveri a zenét, karcsi ismeri dj blacket, hangyásznak hívják, nyáron dj, télen nádvágó szezonmunkás, régimódi, konferálós diszkó, az anyátok úristenit, na, gyerekek, most aztán, hú, de brutál meleg van itt, a vlaszák lány farmerban, kockás ingben a pódiumon, lasszóval húzza fel a fiúkat, újra bejön dj black, csapjunk a húrok, akarom mondani a barázdák közé, jöjjön egy banda, akiknek vérében lüktet a rockandroll, igen, ez most egy kicsit kemény lesz, támadás, karcsi megfordítja a baseballsapkát, kezét fölemeli, térdét beroggyantja, ugráló h betű, így táncol karcsi,
félix odaül vlaszák rékához, aki közben lecserélte a farmert és a kockás inget, rózsatejes arc, rúzs- és parfümillat g-mollban, mindenhol ilyen illatú, lehet tudni, a ruha alatt is, félix rendel két gintonicot, karcsi gúnyosan biggyeszt, trikóra vetkőzik, de a sapka a fején, tetoválásaitól kukacos a bőre a sztroboszkóp fényében, füle mögé kent karimatúróval ellenállhatatlannak érzi magát, jó ez a csirke, mutat réka karcsi vállára, karcsi arca megnyúlik, milyen csirke, ez nem csirke, ez szirti sas, bocs, azt hittem, csirke, ismét előttük terem, mintha viszszalöknék, szeme összehúzódik, dühösen rázza fejét, szerinted ki fizetne, hogy egy csirkét tetováljanak rá, réka nem válaszol, karcsi tekintete ide-oda cikázik, míg fennakad, mint egy horgon, félixen,
nézik egymást lesikált arccal, tudom, ki vagy, mondja karcsi, olvastam a kartonodat, zsolt, így hívnak, ugye, játszod az agyad, a haverod megfulladt, nem segítettél neki, kiúsztál, hazamentél, és most élővé akarod beszélni, élővé akarod élni, a bőrébe bújsz, hogy elhallgattasd a bűntudat démonait, pitiáner csaló, fonák perverz, hiába bujkálsz, egy senki vagy, de ő nem hallja, az izmokat nézi karcsi szája körül, az ajkát, ahogy a fogpiszkálón csemcseg, karcsi fölkapja az ingét, kirajzolódik a térből,
a jövő egy lehetséges változata, záróra, lámpát gyújtanak, karcsi bőre mint a hámozott krumpli, fehér és nedves, férfi ül a kocsma előtt lógó fejjel, fejtárgy, semmi kapcsolata a testtel, a nő közli velük, nincs literes üvege, hétdecisbe tölt, ha venné a fáradságot, és hátramenne a raktárba, a dolgok másképp alakulhatnának, karcsi kint a téren belemarkol a hajába, ő hátrálva próbál szabadulni, karcsi elengedi, markában marad egy csomó haj, ő nekiront, karcsi fölkapja az üveget, ha literes lenne, nem tudna ekkorát ütni, az üveg nagy durranással széttörik, szilánkok repülnek, ő a szeméhez kap, hátratántorodik, újra elindul karcsi felé, karcsi a nyálkás talajon megcsúszik, belekapaszkodik a karjába, a másik kezében maradt üvegnyakkal feléje csap, földre zuhannak, karcsi kerül alulra, forróság csapja meg az arcát, vállánál fogva lefordítja magáról, felugrik, el akar szaladni, de szeme, haja, arca tele vérrel, nekimegy a falnak, visszazuhan, ő is feláll, támolyog, megkapaszkodik, hátrál két lépést, összeesik,
valami feladatot kell teljesítenie, lépcsőház, a kuka mellett oldalra dőlt gyerekkocsi-csontváz, horpadt levélszekrények, benyit az idegen lakásba, nem gyújt villanyt, recseg a parketta, a lichthóf-ablakon bordás papundekli, csíkos törülköző egy szögön, az öngyújtó fényében a célszerűség és a csőd ökonómiája, nézi magát a repedt tükörben, lesodor egy fémpénzt a mosdókagyló széléről, pengve pattan, leír egy kört, a vörösréz lefolyó résébe gurul, fölfeszíti a fedelet, a pénz mellett nejlontasak, kulcsok, az egyiken felirat, padlás, a padláson doh- és egérszag, sittes zsákok egymásra dőlve, vaskályha, kibelezett írógép, huzat nélküli fotel, fent a fehér kábelek hullámai, az elmozdult cserepek résein belóg az ég, fölkavarja az évszázados port, lelapult toll- és csontkupacok, kialszik az öngyújtó, hiába kattintgatja, úgy kell sötétben kitapogatnia a szekrényzárat és a szekrényben a tokot, az önsebzés stratégiája, felhajtja a fedelet, nem látja, csak tudja, hogy ott a keze alatt a lucfenyő káva, lángoló kard formájú ef-rés, ébenfa kulcs, a nyak végén mosolygó puttófej, a fát a montefiori északi lejtőjén vágták ki,
rázza a hideg, a ligetben vastag pelyhek úsznak, a tó égre nyitott szem, kirajzolódnak a tárgyak körvonalai, reggelre betakarja a hó a várost, emberek bújnak elő a kapualjakból, bekapcsolják az autók reflektorát, apró fényekkel pöttyözik tele az utcákat,

becsempészi a lányt a kastélyba, félálomban keze a kezéhez ér, leheletnyi válasz, néhány sejt moccanása, másnap világosban, közelről, józanul is megállapítja, hogy réka karcsú g-moll futam, g-moll csípő, g-moll mellek, g-moll írisz, g-moll bőr, csupa zenei közhely, sétálnak, kinéz a bakter az elhagyott állomás ablakán, a sínek között gaz, visszahúzódik az irodába, évek óta nem járt erre vonat, kacsák totyognak elő, büntetésben lévő sárga angyalok, kirándulás előtt lemezről meghallgatták a madarakat, fel kellett ismerni őket, az egyik a többit utánozta, amit utánozni lehet, nem létezik, üresek a hosszú asztalok, a pincérfiú fölnéz, tovább olvassa a nyeles újságot, réka kis tükörben sminkel, haját felfogja, csatok a szájában, két kézzel összesodorja a fonatokat, kigombolja ingén a felső gombot, a fiú újból felnéz, leteszi az újságot, elnyomja a cigit, odajön, hirtelen megnőtt, nyurga srác, táncolnak karján a pántos izmok, mesél, egy osztrák hercegnő dekoltázsába zuhant másfél kiló penészrongy a borpince plafonjáról,
a mosdóból visszafelé jövet megáll az ajtóban, a borfiú laza tartásban, csípője réka fejénél, keze súlytalan, törzse telve erővel, szóval most szereltél le, kérdi réka, szakács voltam, nekem jó volt, az elején, hú-ha, olyan pörköltöt főztem, ha ledobtad, fölpattant derékig, réka ezüstös, elúszó mosolya,
szelek torlasztják meg a felhőket, még mindig nem esik, egyre hevesebb széllökések, elkomoruló ég, a libák egy autó alá menekülnek, a déli part felől máris tisztul, bever oldalról a fény a vihar kupolája alá, műtermi világ, ül egy padon, nem mozdul, arcát alulról világítja meg a fény, itt kell végeznie, a modell fegyelmezetlensége összemaszatolja a képet, és még mindig nem esik, pedig már érzi a szagát, az ízét, valami megtartja a vizet a levegőben, feje fölött néhány méterrel a homály karján csüng a vihar, és partra vetett halként tátog a falu az ürességtől, sápadt utcák a derengésben, nincs mit látni, felemás lény növény és kísértet közt, szabadon ellebeg, ami megkötözte, szélroham falnak csap egy verebet, megrázza magát, körbesétál a porban, tollait rendezi, próbarepülés, szárnyzizzenés, egyre magabiztosabban tekergeti nyakát, majd hirtelen, mintha kilőnék, elrepül a hegy felé.