mennyország

egy kora nyári nap a fõszerkesztõ fülest kapott, hogy az elnök valamikori hóhéra egy alföldi tanyán bujkál. legjobb emberét, Kaisert küldte, aki nem messze, Sóváron született, és jól ismerte a vidéket. vele ment a barátnõje is. Nóra kezében a recés igazolványkép, a jóképû, tányérsapkás pasasról nehéz volt elhinni, hogy hóhér, hogy embereket ölt meg hivatásszerûen, hogy tényleg õ húzta meg a mártírok nyakán a kötelet. nyolckor indultak, tízre ott lehettek volna, de a város elõtt tehéncsordán kellett lépésben átvergõdniük, néha bõdülés hallatszott, az állatok dülledt, szomorú szemmel néztek be az ablakon.
kivettek egy szobát a kisváros fõterén, Kaiser lezuhanyozott, tiszta inget vett, és telefonált egy ismerõsének. a gömbakácos korzón szovjet emlékmû és szökõkút, szemben a fürdõház elõtt kõnimfa, a fekete férfi a presszó teraszán megérezte, hogy nézik, Nóra ellépett az ablakból. Kaiser dühös volt, hogy nem lehet Pesten, hogy a fõnöke kivonta a forgalomból, kispadra ültette, éppen most, de dühe energiáját okosan arra fordította, hogy azonnal belevetette magát a munkába, hátha végez másnapig; elõször is meglátogatta egykori tanárát, akibõl azóta pártfejes lett: Kaiser Pista, kiáltotta Dormán, i-essel írjuk, jézével mondjuk. Ujjbegyén, körmén fehér pettyek, arcának egyik fele kékespiros, másik sápadt, mintha éppen pofon vágták volna. kezet ráztak; gyújtasz, kérdezte Kaisert, és gyors mozdulattal letörte egy Sophiane füstszûrõjét. Kaiser elmondta, mi járatban van, fõszerkesztõje szeretné, ha a hétvégi számban lenne egy anyag valakirõl, de nem tudják, hol lakik. neve, kérdezte Dormán, és nyúlt a telefon után; beszélt valakivel, várniuk kellett, Ararát konyakot ittak, elszívtak még egy cigarettát, Dormán megint letörte a füstszûrõt, és arról panaszkodott, hogy a környéken a fákat meg a bokrokat megtámadta egy veszélyes molyfajta. Kaisert idegesítette az asztal túloldalán ülõ, szöghajú férfi, de aztán csörgött a telefon, és kiderült, hogy ilyen és ilyen nevû személy nem lakik a városban, nem is lakott soha.
Nóra eközben a szálloda bárjában megivott egy kávét, a rádióban Zoltán Erika Politika címû száma szólt, a recepciós nõ a lehalkított tévét nézte: a budapesti Mûcsarnok lépcsõjére faemelvényt ácsoltak. átutazóban, kérdezte Nórát; nem, a barátom ismerõsét keressük, mondta Nóra, csak nem tudjuk a címét. kiderült, hogy a nõ ismer egy ilyen nevû férfit, lent lakik a régi telepen, a Csisznyikón, a Salamon köz végén az unokájával, a dohányszárítóból ment nyugdíjba. milyen környék, kérdezte Nóra, cséházak, válaszolta a nõ, tavalyelõtt hepatitisz-járvány volt, akkor halt meg a bácsi felesége.
mikor Kaiser dolgavégezetlen visszaért, és Nóra elmondta, hogy tudja, hol lakik az állítólagos hóhér, Kaiser a papírfecnire meredt: Csisznyikó, Salamon köz; átbizsergett rajta az emlékezés, lakott arra valaha egy osztálytársa. a Garanca partján mentek végig, megelõztek egy hangosbeszélõs Zsigulit, ami figyelmeztette a lakosságot, hogy permetezés lesz a városban. a betonút földúttá züllött, küszködve forgolódtak a sárban, aztán kiszálltak egy száraz padlaton, Nóra lefényképezett egy cigányasszonyt, aki ruhát mosott a patakban, és mikor észrevette Nórát, rákiáltott: derla kopadu micsu. továbbhajtottak, nem voltak utcatáblák, egy félmeztelen fiú tükörrel a nap remegõ fényét próbálta a pléhkrisztus arcára rögzíteni. Nóra kihajolt az ablakon, az exponálás finom kattanása, a fiú bámul a lencsébe, és Nórának hirtelen az az érzése, hogy senki nem lesz a képen. végül egy biciklijét toló kövér férfitól kapnak útbaigazítást. a nap zsibbadtan búcsúzik a látóhatáron, mikor a vályogházhoz érnek, a kukoricagóré lécei közt sávokban tört át a piros fény, északról felhõk torlódtak az égre. kutya rohant õrjöngve a kerítéshez, az ablakban öregember állt, kiálló arccsont, inge hasítékán kibuggyanó mellszõr. a kutya habzó pofával átugrott a kerítésen, körbecsaholta õket, Kaiser fölkapott egy követ, megfenyegette, kuss, helyedre, a kutya lelapult, és Kaiser bokája felé kapott. ekkor végre kifutott a házból egy lány, Csenkesz, vissza!, kiáltotta, majd hátra, az öregnek, aki a szúnyogháló mögül figyelt: kiszökött a kutya. Csenkesz, mit csinálsz; kinyitotta a kaput, feléje rúgott: nem hallod, helyedre. a kutya tovább vicsorgott, ekkor az öreg az ajtóban gurgulázó torokhangot hallatott, és Csenkesz farkát maga alá csapva visszakullogott az udvarra. a tanácstól vannak, kérdezte a lány; Csenkesz kivillanó ínnyel, mély gyomorhangon morgott, ahogy Kaiserék átvágtak az udvaron, aminek a végében madárpiszoktól kérges motorkarosszérián macska ült. agyagpadlós konyha, sparhelt, ételhordó, vizeskanna, fáskosár, falnak támasztva befáslizott fejû mankó; a tisztaszoba ajtaja félig nyitva, az asztalon fonalra fûzött, lakkozott gubacsok porcelántálban. az öreg a lócára ülve dohányt sodor, a lány a haját fésüli a vakfoltos tükör elõtt; üljenek le, mondja csatokkal a szájában. keserû, nehéz szag, mintha valami rohadna, az öreg rágyújt, köhögõ-roham, ráspolyt húzogatnak a torkában, sípolva, nehezen lélegzik, Kaiser csak most veszi észre a nyakán a kötést; ha akarta, hasonlít a recés fotóhoz, ha akarta, nem. az öreg felállt, kinyitotta a stelázsit, üveget vett elõ, töltött három pohárba, ittak. Kaiser megkérdezte, mióta laknak itt, de az öreg csak fújta a füstöt. beteg, mondja a lány anélkül, hogy odanézne, most mûtötték. szétszedte az ételhordót, megterített. Nóra az öreg kezét nézte, a kifakult tetoválást a májfoltos bõrön, nem merte megkérdezni, hogy lefényképezheti-e. magát hogy hívják, kérdezte Kaiser; Csipkés, válaszolta a lány, és kivillant elõl az ezüstfoga. Beszélhetnénk; nem érek rá, be kell mennem a városba; elvihetjük. a lány kardigánt vett, egyen, mondta az öregnek, és feléjük fordult, hogy indulhatnak. elõször a kocsitetõn kopogott, majd ömleni kezdett, az ablaktörlõ sikongva csapkodta szét a vizet. Csipkés végig hallgatott, semmit nem sikerült kiszedni belõle, nem volt hajlandó beszélni se az öregrõl, se magáról, csak rejtélyesen mosolygott. a szálloda elõtt álltak meg, a reflektor fényében tócsák fodrozódtak; az emlékmûvön barna csíkokban folyt a víz. Nóra ernyõt nyitott, Csipkés kardigánját a fejére húzta, úgy indult futva a presszó felé.
Kaiser a szálloda bárjában megivott egy konyakot, majd fölhívta a fõszerkesztõt, hogy találtak ugyan valakit, de súlyos beteg, lényegében néma, legjobb lenne, ha még ma éjjel visszaindulnának Pestre. néma, kiáltotta a fõszerkesztõ, ha néma, akkor azt kell megírni, a néma hóhér, hallgat a múlt, mindegy, Kaiser találjon ki valamit, menjen vissza, nyomozzon, legyen rámenõs, kell az anyag a hétvégi mellékletbe.
reggel az ablakból nézték, hogy a téren létrát támasztanak az obeliszkhez, a rendõr fölmászik, és kötélen leengedi a vörös csillagot a földre. hárman lentrõl irányították a mûveletet, némi tanácskozás után az oszlopon lévõ, cirill betûs neveket leragasztották egy permetezõs hirdetménnyel. kilenc körül gyülekezni kezdtek az emberek, benéztek a presszóba egy fröccsre, a padokon üldögéltek, hallgatták a csillagja-vesztett oszlop mellett spriccelõ szökõkutat. eltakarodtak a felhõk, szemfájdítón kisütött a nap, tízre egész kis tömeg gyûlt össze. nemzetiszín zászlóval letakart asztalról könyveket, kazettákat árultak, kis tégelyben egy fõvárosi temetõparcella földjét. a vármegyeház ablakába gyászszalagos férfiportrét tettek; beszédet mondott a történelemtanár, a katolikus köri titkár, a természetvédõ és a presbiter, majd megkondultak a harangok; a presbiter arról beszélt, hogy az embernek simogatásra van szüksége, különben elvadul. kopjafát emeltek az obeliszk elé, a gombos csúcsra koszorút tûztek, tövébe a fekete keretes fényképet rakták a bajszos férfiról. elénekelték a himnuszt, galamb szállt az oszlop tetejére, valaki azt mondta, a magyarok szent turulja, a másik, hogy békegalamb, aztán oszlani kezdett a tömeg. a fekete férfi, aki elõzõ nap a presszó teraszán ült, a pártház felé köpött; csõcselék, morogta Dormán a függöny mögül. Nóra ebéd után sétálni ment, Kaiser pedig megírta a cikket a nyugdíjas férfiról, aki egy lepusztult tanyán él az unokájával: tûzkõgyári munkásból lett ávéhás, ötvenhatban karhatalmista, empéhá érdemérmet kap, átveszi a büntetés-végrehajtás, kivégzésen egyszer vett részt, ötvenhét tavaszán; végig kellett nézniük, hogy szokják az ilyesmit: elõhoztak egy embert, a Kiliánban volt a Maléter mellett, bõrdzsekit, sínadrágot, síbakancsot, vastag keretes szemüveget viselt, felolvasták az ítéletet, nyugodtan végighallgatta, elment a sor elõtt, mindenkinek erõsen a szemébe nézett, azt mondta, éljen a hazám, aztán eltakarták az arcát, és kirántották alóla a széket; a kivégzés után néhány héttel visszaadta a kitüntetéseit, nem bírta idegileg, tudta, hogy nem jó smasszernak, de csinálni kellett. vidékre költözött, megnõsült, gyereke született, dolgozott, nyugdíjba ment, aztán tavaly meghalt a felesége, és most õ is meg fog halni; ennyi. Kaiser még egyszer elolvasta a cikket, kisebb javításokat végzett, elégedett volt magával. megmentette az öreget a hóhérság vádjától, nincs szükség bûnbakokra, újabb áldozatokra, pozitív példákat, emberi sorsokat kell felvillantani. máskor is elõfordult, hogy õ találta ki, õ képzelte el az interjúalanyait, a fikciót dokumentumnak álcázta. A valóság hiányos, ferde, a valóság segítségre szorul, a múlt tényeit újra ki kell találni, a múltat meg kell komponálni, mert a múltból fennmaradt adatok halmaza szegényes, esetleges, félrevezetõ. Nóra nem szerette, ha Kaiser, úgymond, becsapja az olvasókat, és Kaiser sejtette, hogy most is magyarázkodnia kell majd. felhívta egy barátját, hogy mi a helyzet Pesten; befejezõdtek a hivatalos megemlékezések, mondta a barátja, semmi atrocitás, a munkásõrség és a Münich Ferenc Társaság nem mutatkozik, az ország méltósággal ünnepel.
Sóváron a Garanca partján állították fel az asztalokat; holnap mindenkit bevisznek, aki részt vett az ünnepségen, mondta egy asszony, és Kaiser arra gondolt, hogy senkit nem visznek be, és nem lesz rendbontás, felkelés sem, nem lesznek zavargások, és ez a bizonyosság megnyugtató összhangban állt cikke üzenetével. az emberek arra számítanak, hogy életük jobbra fordul, nem fognak kockáztatni. majd késõbb, talán, ha csalódnak. Nézte az óvatosan és gyáván ünneplõ embereket, nézte ezt a kisvárosi, pitiáner töppedtséget, és hazavágyott, a fõvárosba. elmondta Nórának, hogy megírta a cikket, Nóra csodálkozva nézett, nem kérdezett semmit. Kaiser reggel, indulás elõtt még ki akart menni a temetõbe a nagyszülei sírjához, egyedül indult vissza a szállodába. Nóra összebarátkozott a recepciós nõ családjával, késõbb átült hozzájuk a fekete férfi, Kabainak hívták, kunredõ volt a szeme sarkában, kis ránc, állítólag a sivatagi porvihartól védi a szemet. Kabai elmondta, hogy õ vezeti a molyok elleni permetezõ hadjáratot; az aknamoly a petéjét a levelek réseibe teszi, kiszívja a nedvességet, és a növény megfullad; akkor kell permetezni, abban a periódusban, mikor lerakták a petéket, de a peték még nem keltek ki, és ez az idõ éppen most van. Dormán a tanácselnökkel a politikai fejleményekrõl és esélyekrõl vitatkozott, itták a karcos, homoki bort, tördelték a Sophianék füstszûrõjét, éjfélre alaposan berúgtak; tetvesek, ismételgette Dormán hazafelé, tetvesek; az üres fõtéren tántorgott, próbálta a kopjafa mellõl a rácson át kicibálni a gyertyatartót, nem sikerült, a fényképet meg nem érte el, dühében elfújta a gyertyákat.
Kaiser hajnalban arra ébredt, hogy Nóra bebújik mellé az ágyba. megnézte az idõt, hat óra volt. Nóra úgy feküdt az ágyban két karjával az arca elõtt, mintha ütés ellen védekezne. gyalog indult a temetõbe, jó lesz a hûvös levegõ, kiszellõzteti a fejét. zavarta, hogy nem maradt tiszta inge, a tegnapit kellett fölvenni; a város kihalt, csöndes, de aztán valami zúgást hall, és a puhán gomolygó, sárga ködbõl elõbukkan az utca végén a „megyei növény- és talajvédelmi hatóság” permetezõ autója. hangosbeszélõn figyelmezteti a lakosságot, húzódjanak házaikba, egy lélek sincs az utcán. trabitox, ez van a kocsi oldalára festve, Trabant-motor hajtja a turbinát, a platón sárga mûanyaghordó és a kilövõ-szerkezet, mint egy toronyágyú; egy alak ül mögötte vegyvédelmi kabátban, gázálarcban, fején széles karimájú kalap, õ irányítja a lombok felé a fehér sugárnyalábot. a temetõhöz közeledve Kaiser egy másik, mélyebb hangra lesz figyelmes, mintha lódarázs körözne a levegõben, a város környéki erdõket permetezik helikopterrõl. a temetõ bejáratánál kovácsoltvas felirat: „aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra”. a nedves útra csigák másznak ki a bokrokból, nagy, sárga körmök; Kaiser leguggol, fölemel egyet, közelrõl nézi, ahogy behúzza szarvát, saját háza lassan beszippantja, beszürcsöli. tovább megy, most egy sündisznót vesz észre a fûben: hátát púpozza, készül õ is magába gömbölyödni, tövisdomb a puha egértesten. Kaiser azt hitte, tudja, merre van a nagyszülei sírja, most kezd elbizonytalanodni, kerülgeti a tócsákban az égdarabkákat, madár csirreg az ágak közt. halottak százait tolták erre nyikorgó kordékon, lába alatt könnytõl, vértõl, hústól zsíros a föld. visszanéz: a sün és a csigák eltûntek, viszont kibújt a nap a köd mögül, az aszfalt kezd felszáradni, meleg lesz, érzõdik a levegõ illatán, de aztán hirtelen mégis beborul, elnémul a helikopter rotorja, megszûnik a madárcsicsergés, csak Kaiser léptei visszhangoznak. frissen ásott sír felé közeledik, a földkupacba görcsös nyelû ásót döftek, a szomszéd síron az elszáradt koszorú mécsestõl kaphatott lángra, fekete gumók maradtak a bimbókból, hamu a kõbe vésett szavakon, csak annyi látszik: „mennyország”. benéz a gödörbe, sárga hajszálgyökerek, lent is hever egy ásó. leül a sír szélére, lábát lógatja, majd belehuppan, az ásót odébb löki a lábával, és befekszik a nyitott sírba; nézi fönt a négyszögletû, szürke eget. hideg a föld, mégis kezd megnyugodni. Egyszer csak rögök zuhannak a hasára, mellkasára, lábára, és mikor az ásó éle megvillan odafönt, felordít. Nóra nem ébred föl, arcát a párnába fúrva fekszik mellette. Fölkel, az ablakhoz megy: a helikopter a házak fölött lassan, méltóságteljesen húzza maga után a dübörgést.