Matyesz

Vacsora után elkortyolta a pohár bort, amit asszonya tett elé negédes mosollyal, aztán szakadt gúnyát, lukas föveget vett, hogy elvegyüljön az egyszerű nép között. Arra gondolt, hogy Bea talán nevetségesnek találja az öncélú, hiú színészkedést, de Bea azt mondta, nagyon is imponál neki, elvégre Itáliából származik, a commedia del arte hazájából. Már napközben látszott Mátyáson, mire készül, tétova mozdulatain, felhős tekintetén. Amúgy elég rossz bőrben volt: lila csík szegélyezte fogát, körme elrepedt, gyengeségi rohamok verték le lábáról, mégis hajtotta a nyugtalanság, esténként indulnia kellett, bele a füstös, szegényszagú éjszakába. A legsötétebb sikátorokat kereste fel, a legnyomorultabb nincstelenekkel elegyedett szóba. Mikor annak idején a koronát a fejére tették, megesküdött, csakis addig hordja, míg országa legutolsó páriája is tisztelettel emlegeti nevét. Meglátogatta a felnégyelésre várakozó gyilkost, a szipirtyók utcájában a gonosz boszorkanépet, az ispotályban nyögő haldoklókat, de soha senki nem szórt átkot a királyra keserű sorsa miatt. Mintegy véletlenül, sanda célzások kíséretében szóba hozta önnön személyét, mire a gyilkosok megbékéltek, a szipirtyók fölhagytak a méregkeveréssel, a haldoklók arca földerült.
Mátyás súlyos adókat vetett ki, idegen királynét hozott az országba, elszerette szegény falusi emberek lányait vadászat ürügyén, háborúkba hajszolta fekete seregét, nyílt barátságot ápolt Vlad Tepessel, a havasalföldi vérszipollyal, eltitkolta a kincstár gyászos állapotát – hiába: népe továbbra is hűséggel imádta őt. És ez az egész kezdett valahogy egyre elviselhetetlenebbé válni. Rosszkedvűen állt a palota ablakában, mire odalent a málhák alatt roskadozó teherhordónak kisimult a homloka, szája mosolyra nyílt, vidáman köszöntötte urát, és táncos lábakkal, boldogan cipelte tovább rettentő terhét. Volt ebben valami nyugtalanító aránytalanság.
Sokáig törte a fejét, hogy tudná népét színvallásra kényszeríteni. Hívatta Janus Pannoniust és Galeotto Marziót, két nagy tudású, humanista műveltségű mentalistáját, és arra kérte őket, írjanak gúnyverset a királyról. Másnapra a két reneszánsz férfiú a király asztalára helyezte a költeményt, melynek formáját egy albioni utazótól lesték el.

Mátyásnak jól áll az álruha,
piacon lókolbászt árula,
arra megy Beatrix,
felkiált: „kruciffix!,
de messze van ide Pádua!”

Mátyás el volt bűvölve: a vers őt is, Beát is, kapcsolatukat is nevetség tárgyává teszi - épp ilyenről álmodott! Bea nápolyi volt, de gyerekkorát Páduában töltötte, és édes nosztalgiával gondolt a városra. Nagyon is elképzelhetőnek tűnt, hogy a gúnyra érzékeny magyar lelkekben megfogan a vers vitriolos szellemessége.
Mátyás következő éjjel végigjárta a sötét utcákat, és mint egy egyszemélyes flashmob, ahová csak lehetett, felírta a verset a falakra, kútkávákra, fák kérgére. Alig várta a következő alkalmat, mikor bokros királyi teendői mellett időt szakíthatott egy újabb álruhás kirándulásra. De amit aznap éjjel tapasztalt, végsőkig elkeserítette. A verset mindenhol olvashatatlanra mázolták vagy átírták oly módon, hogy:

Mátyásnak jól áll az álruha,
piacon pecsenyét árula,
mindenki szereti,
pecsenyét megeszi,
leszarják, merre van Pádua.

A király egyik pohár bort itta a másik után, szeméből patakzottak a könnyek. Végső próbaképpen fennhangon szidalmazni kezdte önmagát, akinek uralma alatt szemetes a búza, ecetes a bor, mire a révült tekintetű borisszák felpattantak mocskos asztalaik mellől, és husángokkal, furkósbotokkal, fokosokkal kergették meg (bár akkor még nem volt fokos).
Nem maradt hát remény. Hazatért a királyi palotába, és befeküdt a hitvesi ágyba, szép arája mellé. Bea intim pillanatokban Matyinak, Matyesznak, Matykónak becézte, és forró levegőt fújt a fülébe. Matykó jól meghúzta a boroskancsót, amit az asszony az utóbbi időben saját kezűleg készített az ágy mellé. A bornak komplex ízvilága volt: virágmézes, kajszis aromákkal indított, kandírozott narancshéj, menta majd cseppnyi fanyarság adta meg az izgalmasan disszonáns szerkezetet, elköszönőben kirúgott az alkohol és valami arzénos pikantéria. Bea ártatlanul szuszogott a dunyhák alatt. A királyt már az ágyban fekve megsuhintotta egy kósza gondolat, inkább érzés, de persze rögtön el is hessegette, hogy akit annyira keres, aki titokban a nevét átkozza, a halálát kívánja, mégis csak létezik valahol, talán közelebb is, mint gondolná. Kihörpintette a maradék bort, átkarolta Beát, puhán befészkelte magát az ölébe, és úgy elaludt, hogy többé föl se ébredt.