Margócsy István: Nyelvi mozi

Az ÉS könyve januárban - Garaczi László: metaXa
Különös, elvarázsolt világba viszi olvasóját Garaczi László új regénye - könyvében hatalmasan áradó, bonyolultan szerteszét indázó, sokféleképpen szaggatott, egyszerre roppant gazdag és a hiányokkal mégis rafináltan eljátszó, töredékes szöveget olvasunk, ráadásul olyan szöveget, mely mindvégig, megszakítás nélkül egy mondatban hangzik fel, valamilyen tagolatlan egység óhaját vagy ábrándját ébresztvén fel. Az olvasó majdhogynem észrevétlenül vonódik, s előre haladván egyre mélyebben, bele a regény szövegébe, szövetébe, azaz világába - egy idő után szinte észre sem veszi, hogy miféle beszédet hall, miféle megnyilatkozást olvas: önmaga is részévé válik a megelevenített világnak.

Holott a regény, a korlátlan tudatáramlás felkavaró illúziójának megteremtése mellett megnyugtatóan biztosítja is az olvasót az olvasott szöveg elhangzásának "reális" feltételeiről és körülményeiről is: olyan nagyszabású (no persze: fiktív) monológot hallunk vagy olvasunk, mely egy tragikus baleset (vagy inkább egy rosszul sikerült, vakmerő és meggondolatlan, hősi vagy balgatag, játékos és öngyilkos kísérlet?) nyomán már a szanatóriumban lábadozó áldozat (vagy tettes?) szájából hangzanék fel - pontosabban szólván: olyan írásbeli monológot, melyet hősünk a pszichiáter orvosnő tanácsára, mintegy terápia gyanánt, önmagának rögzít. A regény azt azonban már nem elemzi, sőt nem is említi, vajon milyen terapeutikus gesztus hatására születik az olvasható szöveg, mely szabályozottsága és fegyelmezett szerkesztettsége révén egyáltalán nem úgy fest, mintha egy zavart vagy túl zaklatott elmének kiborulásaként jelennék meg, s nem is úgy, mintha akár az írás, akár a feltételezett beszéd aktusaként pszichoanalitikus feltárás folyna; e regényt a maga fikciójában az sem érdekli, hogyan, s mikor írhatja a páciens a szöveget (vajon egy ülésben? állandóan és folyamatosan? miközben egyebet sem csinál, csak emlékezik s ír?) - mindezek a kérdések kívül maradnak a regény keretein: e szöveg csak azt mutatja fel, ami a feltételezett beszélőn vagy emlékírón belül történhetnék.
Igen nagyhatású és impozáns írói gesztus ez: Garaczi valóban radikális regényírói korlátozással (azaz: önkorlátozással) élt, mikor úgy járt el, hogy egész fikcióteremtését egy emlékező gesztusnak, egy önfeltáró tudatvizsgálatnak rendelte alá, s a választott vagy megteremtett szenvedő, emlékező, kereső tudatnak belső korlátlanságát tette egész regényének alapjává és céljává - amit olvasunk, az valóban csak egy belső világnak nagy, széles és mély feltérképezése (s e helyütt a csak természetesen dicsérő kiemelésként kíván hatni). Ritka szép és erős vállalkozás ez, mely szinte dicsekvően mutatná fel a posztmodern irodalmiság egyik legfontosabbnak tekintett alaptényezőjét: íme, a szerző, aki önkéntesen és aszketikusan a háttérbe vonul, s parttalanul engedi érvényesülni mindazt, ami a fikción belüli hősén is csak belül van, s kommentár nélkül engedi érvényesülni mindazt, amit, úgymond, nem ő, a szerző, hanem csak megteremtett s önálló életre kelt szereplője, hőse tudhat vagy képviselhet. Ettől szabadulhat el a regény dikciója a végtelen parttalanságig, hiszen aki beszél, az e feltételezés szerint csak önmagának beszél önmagáról, s - hogy teoretikus nyelven szóljak - kommunikációs aktusának nincs megcélzott befogadója; íme, e könyv komolyan és következetesen eljátszik azzal a nagyszabású posztmodern vággyal, hogy olyan mű szülessék, mely nem az olvasó elvárásait célozza meg, s nem törődik azzal, hogyan is igazodhatik majd el az olvasó egy nagyon belső tudat öntörvényűségének labirintusában. E regény komolyan veszi amaz előfeltevést, hogy mint minden belső beszéd, úgy a regény belső beszéde is természetesen csak annyit árul el, amennyi a beszélő számára fontos, s az olvasó (vagy bármely külső befogadó) számára az eligazodási koordinátákat közvetlenül nem adja meg. Kitűnő gesztus, kitűnő kivitelezés!
Ugyanakkor azonban, talán kissé meglepő módon, e regény szinte természetes adottságként kezel egy másik nagy írói előfeltevést is, amely azonban már nem igazán kompatibilis a posztmodern öntörvényűség szép, végtelenbe nyúló vágyával: e regény ugyanis oly módszerrel él, mely talán túlságosan nagy önfegyelmet és mindentudást tulajdonít egy (a fikció szerint) zaklatott, emlékező tudat rögzítőképességének, s retorikailag oly rendezett írásmódot, sőt modort produkáltat belső monológ gyanánt, mely mintha épp rendezettségében mondana ellent a fikciós monológ közönség nélküli bensőségességének. A metaXa beszélője (vagy írója) csapongóan, s látszólag megszerkesztett rendszer nélkül emlékezik mindenfélére, emlékezéseinek lazán indázó cselekményvezetését (mert van ilyen neki!) állandóan remek és látványos, kisebb vagy nagyobb kitérésekkel tarkítja vagy ékesíti, rendkívül sok beékelt kiszólással, apró elszólással, odavetett megfigyeléssel vagy megjegyzéssel él, s így egyáltalán nem kelti azt a benyomást, mintha - a klasszikus elbeszélés-stratégiák célkitűzése szerint - egy régebben megélt esemény megvilágítását és kommentált magyarázatát kínálná; ám mindeközben mégis olyan fegyelmezett - s az esetek többségében hosszú távú - retorikával él, oly precíz és aprólékos képalkotással vázolja fel az egyes jeleneteket, oly elegáns és mértéktudó tagolással prezentálja önnön zaklatottságát, hogy mindez sokkal erősebben idézi fel egy hajdani mindentudó elbeszélőnek rafinált írói szerepjátékait, mintsem egy szanatóriumi ápoltnak spontán irályát (ama jellemzés, melyet az emlékező nyújt, e téren nyilván elveszti érvényét: "mint egy alvajáró"...). Garaczi rendkívül érdekesen játszik e kettősséggel (vagy inkább e kettősség között?) - oly kettős eredménnyel, hogy az olvasó hol elragadtatással, hol csalódottsággal nézi bravúrmutatványait, s nem tudja eldönteni, hogy e nagyon bonyolult esetben vajon a több kevesebb lenne, vagy talán a kevesebb a több... E regény egyszer úgy jellemzi valakinek aktuális világállapotát vagy világlátását: "józanul, ha nem lettem volna részeg"; mintha mindez éppen inverz módon lenne alkalmazható magára a műre is: e tudatáram szinte "részegnek" (azaz zavartnak, feldúltnak, orvosi kezelésre méltónak) mutatná magát, mintha pedig egyébként nem lenne józan.
A szöveg legerőteljesebb mozzanatai a kicsiny dolgok, a "nagy" események szemszögéből nézvést jelentéktelen események vagy tárgyiasságok megjelenítésében ragadhatók meg: Garaczi egészen elképesztően naiv vagy szemtelen "természetességgel" vált át hirtelen, tökéletesen váratlanul, egyik látványterületről, egyik érzékelésmezőről a másikra, s váltásaiban mindig valamely meg nem magyarázott mélység igénye is érzékelhető (az ilyen kis jelenetek közül is kiemelhető néhány apró leírás: egészen nyers és ironikus hatású annak leírása, ahogy megszólal a mobiltelefon a sírban, vagy az a remek szcéna, amint hőseink zenélni kezdenek a repülőgépen, s imponálóan groteszk a vasat evő ember megrendítő figurája). Amint e regény főszereplőiről és életvezetési stratégiáikról is elmondható, hogy állandóan eljátszanak a véletlenszerűségeknek szükségszerűként való bemutatásával, az aleatorikus mozzanatoknak kompozitorikus erőt és jelleget tulajdonítván (többször is előfordul például az a motívum, hogy véletlenszerűen felcsapott könyv "talált" idézeteit kell vagy lehet életparancsként értelmezni), amint az itt felidézett életeknek nagyon sok gesztusa vagy maximája az action gratuite vonzását mutatja, úgy a regény (azaz az emlékező "önéletírás") szerkesztési elvei között is állandóan ott tapasztalható a megmagyarázhatatlan egyidejűségeknek, együttállásoknak imitálása és szimbolikus felmutatása; az emlékező szöveg egymás mellé rendelt elemei ugyanilyen aleatorikusságot szeretnének képviselni: bármi felbukkanhat bármely más emléknyom hatására is.
De ennek az emlékezésnek (azaz a regénynek) szerkezete persze nem elégszik meg ezzel a kicsiny dolgokra koncentráló véletlen-elvűséggel: hiszen végső soron itt is "csak" ama nagy dolgokról (életről, halálról, szerelmek végletességéről, születésről, vetélésről, felelősségről, bűnről, törvényszegésről, félelemről stb.) esik mindegyre szó, vagy ezek körül forog a mellébeszélés nagy intrikája, melyek rendíthetetlenül és kiküszöbölhetetlenül játsszák mindegyre meghatározó szerepüket mind az emlékezésben, mind az irodalomban. Emlékező hősünk, akinek karakteréről és jellegéről persze, ne felejtsük el, jóformán semmit nem tudunk meg (hiszen ő maga az, aki emlékezéseiben a körülötte lévő és forgó világot prezentálja), csupán azt, mi történt vele, mellette, általa - úgy állítja elénk saját emlékvilágát, a maga tarka töredezettségében, hogy az emlékfolyam végére (persze az megkérdezhető lenne: a fikció szerint vajon mikor, milyen szituációban ér véget az emlékezés folyamata vagy legalábbis annak rögzítése?) a legnagyobb kérdésekre valamilyen válasz is érkezik, s a sok-sok töredékből, mellékszálból összeáll a hős "nagy" történetének lineáris váza. Mintha e könyv önmaga is követné a tényleges pszichoterápia egyik nagy ágának módszertanát, mely a lelki traumát vagy sérülést úgy véli feldolgozhatónak vagy gyógyíthatónak, ha történetté formálja, azaz elbeszélhetővé teszi, azaz kontextualizálja az élet más elemei közé - a regény végére lassan-lassan összeáll a nagy (vagy kis) történet, melynek minden egyes motívuma a helyére kerül, s a megelőzőkhöz képest jelentős súlyra is tesz szert. A könyv végére azt megtudjuk, mi történhetett - azt viszont, ami ismét a regény egyik alapintenciója szerint elvárható vagy elvárhatatlan lenne ("várják, hogy megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant"), vagyis a motívumok felfejtését, hiába várjuk: az emlékező hősnek nincs rálátása önmagára (s ha lenne, az alighanem teljesen szétfeszítené az adott fikció kereteit), a többieknek pedig mindig csak reakcióit láthatjuk. S ez az ellentmondás, mely ismételten úgy bukkan fel a könyvben, hogy hol termékenyen hat, hol terméketlenül, szintén megtalálja még önnön leképezését is a regény narratív szólamában: hol azt olvassuk, a rögzítés lehetőségeiről, hogy "semmi objektiváció, üres lapok, érintetlenség", hol pedig azt, hogy emlékeink során, úgymond, "megcsomósodik a tudás".
Szép és kemény kettősség ez, s mind egészében, mind elemeiben mindvégig jellemző a Garaczi-regényre: lám, ama tudatáramlás, ama spontán önreflexió, mely a tárgyiasságok terén nem ismer határokat, s oly könnyedén ugrik át súlyos dologról semmit érő villanásra, hogy egy pillanat alatt egy szintre, vagyis egy értelmezési nagyságrendre utasítja a kettőt, mely ironikus játékaival rendkívül éles és megvilágító relativizáló hatást tud tenni (például.: "pest horkol, buda forgolódik" vagy: "szép és könyörtelen, mint egy disz-moll akkord" stb.), az utólagos áttekintés számára mégis átlátható rendbe kényszeríti (s ráadásul egy meglehetősen konvencionális rend és értékrend értelmében: "a lelki harmónia az emlékezés és a felejtés helyes arányán múlik") a világ "nagy" dolgait, s a szó hagyományos értelmében: rendet teremt. E rend vagy legalábbis ennek a rendnek az utópikus ígérete nyilatkozik meg abban a szép kiszámítottságban, ahogy a végtelen tudatáramlás mégis csak bekezdésekre tagolódik (s ennek értelmében az egy mondat talán mégis csak felosztható lenne több alegységre, több elkülönülő megnyilatkozásra is...), vagy abban a nem csekély retorikai mesterségben, ahogy a szerző mégiscsak irányítja vagy legalábbis strukturálja emlékező hősének szólamát, s a töredékességet, a szaggatottságot, a szétszórtságot úgy adagolja, hogy a megszülető szabatos (!) szintagmáknak nagy része akár magvas, általánosítható maximává is átalakítható lenne - a spontán tudatáramlás, íme, időnként megközelíti az értelmező tanácsadás stratégiáját is; aminek következtében a végtelen egy mondat ismét olvasható lenne úgy is, mint sok-sok önmagában is érvényes mondatnak jó szándékú összeterelése.
A metaXa fejezetei a következő kiemelések jegyében indulnak: Én - Te - Ő - X. E sorrend is, s az elbeszélő grammatikai váltása is arra utal, hogy ezek szerint az írás során létrejöhet valami "objektiváció" vagy "elidegenedés", mely az én spontán egyszeriségét és kiszolgáltatottságát valamilyen módon kiküszöböli, s az elbeszélésnek néminemű objektív jelleget is adhatna... E gesztus (most függetlenül pszichoterapeutikus jogosságától) nagyon érdekes fényt vet az irodalmiság ama posztmodern beállítottságára, melyet Garaczi már jó pár éve jelentős sikerrel képvisel. Eltávolodni a puszta "én"-től! - s ezenközben felidézni egy tudatnak (vagy a tudatnak?) nagy kavargásait - a legnemesebb írói törekvést sejteti. Ám hogyan kell vagy lehet, s meddig? eltávolodni az éntől - s vajon ki vagy mi lenne az az X, ahol a személyes névmások esendő egyedisége és személyessége véget érne? Nagyon súlyos kérdések, melyekre a puszta narrációs gesztusok válaszolni nem tudnak, s ugyanígy nem tudnak az elbeszélő figurájával vagy az elbeszélő szerepének megjelenítésével űzött kísérleti játékok sem. Garaczi regényének épp ezért legnagyobb érdemét nem is ezekben lehetne felfedezni, hanem az alkalmazott nyelvi gesztusok nyers és pajkos gátlástalanságában, vagyis a nyelvi ornamentika szélsőséges érvényesítésében, valamint a nyelvi egymás mellé rendelések korlátlan szabadságában. Garaczinak ama szép mondása, miszerint a mindennapokban beszélt nyelv szókincsében használt fordulatok csupán "az igazi szavak szegény, ostoba rokonai", nemcsak az irodalmi nyelvhasználat általános dicséretét propagálják, hanem saját irodalmiságát is megelőlegezik: az ő regénynyelvében, miközben állandóan a mindennapi nyelvhasználat fordulatai tűnnek fel, a nyelvnek állandóan újabb és mélyebb aspektusai is felderengenek; épp ezáltal vonja be világába olvasóit, hiszen mondatai és különös gondolatritmusai mindig többet mondanak és adnak, mint amennyit egyszerűen szavai igértek volna. Ezáltal válik az ő prózája oly világgá, mely minden oldalról körülveszi olvasóját: az ő prózája valóban nem más, mint nyelvi mozi.
Élet és Irodalom