Kulcsár Szabó Zoltán: Gyarmati nő

„Garaczi László: Gyarmati nő címmel megjelent kötete a szerző rövidprózáinak gyűjteménye.”
Garaczi László: Gyarmati nő címmel megjelent kötete a szerző rövidprózáinak gyűjteménye, amelyek nagy része az 1980-as években, illetve a múlt évtized elején íródott és jelent meg négy kötetben, melyek közül a Nincs alvás! (1992) rendkívül élénk és különféle irodalomszemléleteket polarizáló recepciója máig meghatározza az irodalomkritika szempontjait és szóhasználatát. A kötet tehát alkalmat teremthet ezek utólagos felülvizsgálatára is, továbbá - ez a fontosabb - annak kérdését is felveti, hogy miként értékelhetők vagy mennyire változnak meg ezek a szövegek az azóta jócskán módosult irodalmi és kritikai kontextusban. Mindenki emlékezhet rá, hogy az 1990-es évek irodalmának legmarkánsabb fejleményeit a kritika a "szövegszerűség"/"világszerűség" polaritása mentén dolgozta fel, az is eléggé szembetűnő, hogy jó ideje senki nem mulasztja el megállapítani e hívószavak félrevezető vagy téves voltát, s ma már az sem kerüli el a figyelmet, hogy ez az újabb szólam még félrevezetőbb, mint az, amivel szembeszállt.

Az utóbbi években sokan konstatálták már, hogy annak dominanciája, amit egykor szövegirodalomnak neveztek, mintha visszaszorulóban lenne az elbeszélő prózában (talán a rövidprózától más műfajok felé forduló Garaczinál is), s innen nézve nem teljesen magától értetődő, hogy melyek azok az elemek Garaczi kisprózáiban, amelyekre ez a kategória hivatkozhatott.
Garaczi folytonos vágásokra, heterogén kontextuális utalásokra épülő elbeszélésmódja nyilvánvalóan a cselekményesítés, pontosabban a történetté "fordítás" akadályaival szembesítette olvasóit (jellemző, hogy e nehezen megfilmesíthető történeteket a kritika rendre egy specifikus filmes műfajhoz, a videokliphez hasonlította), s az elemzőbb igényű feldolgozások (főként Bónus Tibor monográfiája) nyomán ma már jobban látható, hogy ez a benyomás egyfelől a Garaczi írásmódját meghatározó (neo)avantgárd nyelvszemléletnek a szó felszínére vagy anyagiságára helyezett hangsúlyából indulhatott ki, amely maga persze nem lehet másnak, mint a kontextusok említett megsokszorozásának, s ezáltal megtörésének a következménye. Garaczi szövegei egyáltalán nem nélkülözik a könnyen "fordítható" (köztük nagyon is cselekményesítő, sőt "egyszerű formákra", narratív klisékre visszautaló) elbeszélő konvenciókat - éppen ezek halmozása keltette a "szövegszerűség" hatását, mint ahogy jól megfigyelhető az is, hogy a referenciális környezet hasonló alakítása sem a történetek referenciáinak hiányát, mint inkább ezek fikcionalizálását eredményezi. (Hogy milyen fontos szerepet játszik Garaczi alkotásmódjában éppen a legközvetlenebb - idő- és térbeli - valóságreferencia, azt a mostani kötet új szövegváltozatai teszik világossá: behatóbb elemzés nélkül is belátható, hogy az egyes szövegek átírását - az ilyen műveletekben általában kikerülhetetlen, a központozás vagy a mondattagolás megváltoztatásában legnyilvánvalóbb "letisztítás" mellett - a szövegek jelenhez igazítása vezérli: azóta múlttá vált közéleti utalásokat rendre újak helyettesítenek, feltűnik az aktuális kormányfő neve, autómárkák cserélődnek stb.). Ez magyarázhatja azt, hogy Garaczi szövegeinek létmódja a permanens idézettségé, ám - s ez fontos - meglepő módon nem a soknyelvűség értelmében. Ez az írásmód minden referenciális heterogenitása mellett sem abban érdekelt, hogy különböző, egymás mellett létező szólamokat mutasson fel, hanem egy különös módon homogén, artisztikus nyelvet hoz létre, amelyet éppen sűrű felszíne tesz maradandó irodalmi kihívássá: "annyi felszínt pakolt egymásra, hogy az már maga volt a pokoli torony" (Orbán és a görögtűz).
Élet és Irodalom