Kész a süti, aki éhes, egye meg

Garaczi Lászlóval beszélget Károlyi Csaba

Az idén negyvennégy éves író nyolc kötetet jelentetett meg az elmúlt tizenöt
évben, közülük négy német fordításban is olvasható. A 90-es évek magyar
irodalmának, az irodalomról való közbeszédnek egyik meghatározó figurája
volt. Kisprózák, versek, drámák mellett két regényt írt Egy lemúr vallomásai
1-2. alcímmel. Most más típusú regényen dolgozik, mellyel augusztus végén az
online regénypályázat döntőjébe került. Darabjait Budapesten és vidéken
egyaránt játszották, az Imogának három bemutatója is volt. Nyáron egy
nemzetközi íróvonattal - százhat írótársával, köztük két magyarral -
keresztülutazta Európát.

- Nem akarsz a vonatút élményéből drámát írni?
- Értem a célzást. Néhány éve egy amerikai alkotóházban voltam ösztöndíjas,
és írtam egy drámát az ottani élményeimről. Most nemigen volt írásra
lehetőség, mivel állandóan úton voltunk. Akkor egy meglehetősen ingerszegény
környezetben éltünk heten összezárva, most viszont állandóan változó
helyszíneken és helyzetekben találtuk magunkat száz kollégával együtt, ez nem
igazán kedvez a darabírásnak.
- Az említett dráma, a Prédales eléggé lesújtó képet fest a nemzetközi
íróvilágról, illetve annak kicsi szeletéről. Ott szinte már kínosan nem
lehetséges értelmes kommunikáció a különböző nyelvű, kultúrájú ösztöndíjasok
közt. A mostani vonat nemzetközi írócsapatáról mi a véleményed ebből a
szempontból?
- Én egy kicsit másképp látom a Prédalest, próbáltam szeretettel ábrázolni a
szereplőket, de kétségtelen, hogy van a darabban némi szkepszis ezzel a
multikulturális szituációval szemben. Viszont akkor is volt egy olyan
érzésem, ami ezúttal talán még erősebben dominált, hogy az egymásrautaltság,
a közös kaland szolidárissá, egymás iránt érzékennyé teszi a résztvevőket.
Hamar szimpátia alakult ki a projekttel szemben, a szervezők irdatlan munkát
végeztek azért, hogy az út sikeres legyen, és hogy valamilyen párbeszéd
kezdődjön a jelen lévő írók között.
- Sikeres volt az út?
- Abban az értelemben mindenképpen sikeres volt, hogy új kapcsolatok jöttek
létre, és nemcsak úgy, hogy összebarátkoztunk mondjuk egy koppenhágai
költővel, hanem intézményesen is, az út eredményeképpen létrejött egy
nemzetközi irodalmi hálózat, ami műfordítással, kulturális cserével,
internetes kommunikációval foglalkozik. A magyar irodalmat Márton László és
Kovács András Ferenc képviselte rajtam kívül. Azt hiszem, egyikünk se fogja
elfelejteni ezt a fantasztikus élményt. Másrészt azt is el kell mondani, hogy
elég keveset tudtam meg szakmai kérdésekről, tehát mondjuk arról, hogy milyen
irodalmi irányzatok léteznek Európában, ha léteznek egyáltalán. Hiába
utaztunk, buliztunk együtt hetekig, részben nyilván a nyelvi nehézségek miatt
is, de csak felületes elképzeléseim alakultak ki arról, hogy a többiek milyen
írók, mi foglalkoztatja őket szűkebb szakmai értelemben. A felolvasásokat az
adott ország nyelvén tartották, tehát mondjuk egy macedón író olvasott fel
portugálul vagy franciául, ebből nem sok derült ki. Angolul nem voltak
felolvasások, mert nem jártunk Angliában, ahogy magyarul se, mert erre se
jött a vonat. Sokszor a hivatalos tanácskozások is elég nehézkesen zajlottak
a többnyelvű tolmácsolás miatt, a téma pedig valahogy mindig politikai,
kultúrpolitikai irányú lett, és a kis, mütyür szakmai kérdésekkel, amik engem
mégiscsak a legjobban érdekelnek, ezek a beszélgetések nem tudtak
foglalkozni.
- Arra kérlek, foglald össze röviden, mit kell tudni erről az útról! Már csak
azért is kérem ezt, mert a magyar média igen keveset foglalkozott a témával.
- A berlini Literaturwerkstadt és annak igazgatója, Thomas Wohlfart indította
el ezt a projektet, három-három írót hívtak meg az európai országokból.
Magyar részről a helyi szervező a Magos György által vezetett Kortárs
Irodalmi Központ volt. Végül is százhat résztvevővel indult el a vonat június
elején Lisszabonból, és a valamikori dél-észak vasútvonal mentén eljutottunk
Szentpétervárig, majd onnan vissza Moszkván, Minszken, Varsón át Berlinbe.
Tizenkét országban és húsz városban jártunk, egy városra átlagban két nap
jutott. Fogadásokon, felolvasásokon, beszélgetéseken, találkozókon vettünk
részt. Érdekesek voltak a hivatalos rituálék változatai a különböző
országokban, kelet felé haladva a program sokszor speciális formákat öltött.
Nyugaton a rendezvények valahogy lazábbak voltak, több szabadságot,
választási lehetőséget hagytak, keleten húzósabb lett a dolog. Oroszországban
az állomáson sóval, kenyérrel, tangóharmonika-szóval és díszsortűzzel vártak,
és a napirendünk elvileg órára be volt osztva. Nagy szeretet, csinnadratta,
de közben azt érzed, hogy valamit bizonyítani akarnak, és hogy neked kell
igazodni hozzájuk, és nem fordítva. Kalinyingrádban a kezünkbe nyomtak egy
szál rózsát, kamerák, és akkor látod, hogy előtted áll egy bazi nagy szovjet
katonaszobor, és akkor megérted, mi a teendő, és mindenki szépen rájön, és
leteszi sorban a virágját, a német író is leteszi, akinek mondjuk a nagyapja
ott halt meg, kicsit bizarr, aztán másfél órás műsor szavalókórussal, röpködő
békegalambokkal, nyírfácskával, jajongó özvegyekkel, mint valaha az iskolai
ünnepségeken.
- Szerinted az egyes országok közönségének mit mondott ez a rendezvény?
- Nyilván Párizsban nemcsak erről szólt a nyár. De mindenhol voltak
szimpóziumok, találkozók kiadókkal, fordítókkal, felolvasások,
kerekasztal-beszélgetések. Ahol egyébként kevésbé gazdag a kulturális élet,
ott talán fontosabb volt a mi rendezvényünk. A végén Berlinben volt egy nagy,
háromnapos buli, költőfesztivál a Potzdamer Platzon, utcabál, satöbbi, szóval
ők nagyon kitettek magukért. Egyébként minden városban nagy szeretettel
fogadtak. Nekem legjobban Lisszabon jött be, és a balti városok, Tallinn,
Vilnius, Riga.
- Mi volt az útban a legizgalmasabb?
- Az egész. Tizennégy olyan városban jártam, ahol soha azelőtt. Fantasztikus
volt együtt utazni enynyi emberrel, fantasztikus volt öszszebarátkozni
sokukkal, és fantasztikus volt, hogy ezek mind írók, még akkor is, ha mint
mondtam, sok konkrét dolgot nem tudtam meg arról, hogy miről és hogyan írnak.
Elképesztő volt, hogy ezek mind ugyanazzal foglalkoznak, mint én. Tényleg jó
volna megismerni a műveiket, tulajdonképpen ez volt az út fő kérdése is, hogy
hogyan lehetne az irodalomnak a nyelvi bezártságán, a többi művészettel
szembeni izoláltságán oldani.
- Úgy tudom, hogy egy kiadvány már készül az útról.
- Igen, egy antológiát fognak kiadni a jövő évi frankfurti könyvvásárra,
amelyben a résztvevők beszámolnak a tapasztalataikról.
- Akkor, hogy visszatérjek az első, gonoszkodó kérdésemhez, ebből próza lesz
és nem dráma. Az idei könyvhétre viszont megjelent a második drámaköteted,
amiben másik két darabbal együtt az emlegetett Prédales is benne van. Ennek
főszereplője, Egon, a darabbeli író egy helyen azt mondja, hogy „nincsenek
inspiráló konfliktusok". Ezt a kritika hajlamos kiterjeszteni a darabjaidra
általában is. Elfogadod ezt?
- Eredeti szándéka szerint ez a mondat a színház felől érkező kritikának az
ironikus ellenkritikája lett volna. Sokszor elhangzik az a szerintem kissé
idejétmúlt vád kortárs drámaírókkal szemben, hogy a drámáik súlytalanok, nem
dolgozzák fel a kor feszültségeit, és túlságosan nyelvre koncentrálók,
önreflexívek, prózaiak. A kérdés messzire vezet, oda, hogy lehet-e ma
egyáltalán drámát írni. Szerintem lehet. Hiszek benne, hogy igenis lehet
izgalmas, a nézők érdeklődésére számot tartó darabokat írni. Sajnos sok
színház a kitaposott utat nem szívesen hagyja el, és úgy tűnik, hogy ha egy
angol vagy német név szerepel a darab fölött szerzőként, nagyobb az esélye,
mint egy magyar drámának. De attól tartok, hogy ennél nagyobb a baj. Sokat
mesélhetnék a Csodálatos vadállatok című új darabom körüli csodálatos
tapasztalataimról, melyeknek semmi közük a darab értékéhez vagy
értéktelenségéhez. Az egyik színidirektor elkéri a kéziratot, hogy elolvassa,
majd pár hét múlva néhány keresetlen mondat kíséretében vissza is adja,
búcsúzóul arra biztat, hogy inkább kevés szereplős, családi drámát próbáljak
írni, én kicsit csodálkozom, hisz a darab e kritériumoknak megfelel, de aztán
már nem csodálkozom, mert a visszaadott kéziratban felejtve egy felületes
lektori jelentést találok, amiben szóról szóra elolvashatom az igazgató úr
spontán mondatait, vagy a másik színház, ahol ösztöndíjasként se tudom
elérni, hogy az érintettek elolvassák a nekik írt darabot, vagy a harmadik,
ahol az igazgató a szerződéskötés feltételeként visszakéreti a rivális
színháztól a kéziratot, majd egy kétsoros levélben közli, hogy mégsem áll
módjában bemutatni, vagy a kortárs drámáról szóló háromnapos tanácskozás,
amelynek nyitányaként a színikritikus és főrendező, ki tudja, milyen
megfontolásból, egymással versengve döngölik földbe a kiválasztott négy
szerző darabját, és sajnos hoszszan folytathatnám a sort. Az említett
színházak jelenlegi vezető színházaink - mi lehet a többiben? Szerencsére én
viszonylag jól bírom a gyűrődést, már csak azért is, mert a darabírás
számomra önmagában élvezetes írói feladat, magában hordja a jutalmát, de
mondjuk elképzelem, hogy milyen lehet egy pályakezdő számára, mikor ezzel a
cinikus, csak a tutira menő, középszerű és frusztrált színházi
adminisztrációval találkozik.
- Hogyan kezdtél drámát írni?
- Ösztöndíjat kaptam Debrecenbe, oda írtam az Imogát. Ezzel párhuzamosan
Zsótér Sándornak és Király Tamásnak volt egy ötlete a Mizantróp átírására.
Akkor már írtam néhány forgatókönyvet, és voltak persze színházi élményeim a
Studio K-tól a Tagankáig. Nyilván ezek sokat számítottak abban, hogy hittem a
műfajban, de persze azt is láttam rögtön, hogy ez itt nem lesz egyszerű.
- Mennyire mentél közel a színházhoz?
- Ez elég szerencsétlen ügy. A vidéki próbafolyamatokban nem tudtam részt
venni, a pesti bemutatóknál meg a rendezők nem tartottak igényt a
jelenlétemre, pedig én tényleg csak tanulni akartam. A darabjaim partitúrák,
úgy lehet eljátszani őket, ahogy az adott körülmények között a legideálisabb.
Mikor Máté Gábor a Prédalest rendezte a Kamrában, akkor Németországban
laktam, és nem tudtam hazajönni. Volt hat-hét bemutatóm, de egyiknek a
próbáit sem láttam.
- Szerinted melyik volt a legjobb előadás a darabjaidból?
- Szerettem Pincés István debreceni kísérleteit, aztán Zsótér Sándor
Szkénében megrendezett Mizantrópját, ami heroikus „amatőr" vállalkozás volt,
gyakorlatilag pénz nélkül, mégis szenvedélyes és jó eredménnyel. A Kamra-beli
Prédales is profi körülmények közt létrehozott, szórakoztató, élvezhető
előadás volt.
- A Csodálatos vadállatok szövegébe beledolgoztad egy korábbi novelládat, a
Teri címűt, ami a 2000 novellapályázatán harmadik díjat is nyert 1994-ben.
Ennek eredeti változata kötetben nem található, mert 1992 óta nem jelent meg
kisprózaköteted, de aki olvasta akkor, az meglepődhetett a korábbi
szövegeidhez képest meghökkentő stílusán, mintha Tar Sándor-imitáció lett
volna. Akkor nem nagyon figyeltek föl erre.
- Sok változata készült ennek az írásnak, és a darabba is jelentősen
átdolgozva került be. Az eredeti novella egyszerűen úgy keletkezett, hogy
találkoztam ezzel a történettel. Azt hiszem, nem építek tudatosan oeuvre-t,
nem akarok feltétlenül következetes és felismerhető lenni, nem tartom
fontosnak, hogy szilárd elképzeléseim legyenek arról, hogyan és miről kell
írni. Mivel meghatott ez a történet, hiába volt nyilvánvaló, hogy tök más,
mint amit eddig csináltam, nem érdekelt, az volt a fontos, hogy erős és
drámai alapanyag egy új szöveghez.
- Ennek az írásmódnak nálad nem nagyon lett aztán folytatása.
- Van egy Fanni című novellám, amiben szintén egy nő mondja el az életét, de
az kicsit frivolabb, játékosabb, az már félig én vagyok.
- Sokan mondták, és egy interjúban te magad is beszéltél arról, hogy volna
valamiféle cezúra 1992 és 1995 közt a pályádon. 1992-ben jelent meg azóta is
utolsó kisprózaköteted, a Nincs alvás!, 1995-ben pedig a Mintha élnél című
regényed, Egy lemúr vallomásai 1. alcímmel. A rövidtörténetet felváltotta a
nagyforma, s ahogy te mondtad, az imaginációs világ helyett sokkal nagyobb
szerepe lett az emlékezetnek.
- Körülbelül ugyanúgy nézek erre, mint te. Tehát látom a változást, de nem
tudom, hogy ennek vannak-e teszem azt a 90-es évek prózapoétikai változásait
illetően tanulságai. Én is úgy érzékelem, hogy a Nincs alvás!-sal eljutottam
egy szélső értékig, ami nem jelenti feltétlenül, hogy onnan csak visszafelé
lehetett jönni. Azt is jelentheti, hogy egy újabb vektorirányt tudtam
fölvenni. Azt éreztem, hogy valószínűleg tovább tudnám folytatni a Nincs
alvás! kisprózáit, de ez valahogy nem érdekelt. Viszont még mindig élt bennem
a nagyobb forma utáni nosztalgia. A Nincs alvás! végén van egy hosszabb,
Azóta zuhan című, negyvenoldalas szöveg, tulajdonképpen ez a fordulópont, ez
a nagy kudarc, mert rövidprózai technikával íródott, és sajnos nem működik,
és bár én most is szeretem ezt az írást, el tudom képzelni, hogy mások
megőrülnek tőle. Végig kellett gondolnom, hogyan lehet írni akár csak egy
kisregényt, amit nemcsak vájt fülű bölcsészek, hanem mondjuk egy vidéki
körorvos is el tud olvasni.
- Az első könyved címadó munkája, a Plasztik is kisregény tulajdonképpen.
- Igen. Épp a napokban gondoltam rá, hogy a Nincs alvás! mandineréből a
lemúr-könyvek bizonyos értelemben visszaérkeznek a Plasztik
önéletrajziságához és kvázi regényformájához.
- A Nincs alvás! volt az első sikeresnek mondható köteted, három kispróza- és
verseskötet után. Ugyanakkor ez volt az a könyv, amelynek kapcsán a
legszélsőségesebb álláspontok fogalmazódtak meg. Értékelő, dicsérő
vélemények, sőt kanonizációs törekvések mellett ekkor hangzott el, hogy ez
nihilista próza, vicceskedő, alkalmazott tárcairodalom, Bán Zoltán András
egyenesen azt írta, hogy „egy képzeletbeli szürrealista Ludas Matyi
kolumnistája" vagy. Hogy vetted ezt akkor?
- Ha valami kínos érzésre emlékszem, az az volt, hogy a könyv eredeti
kéziratát Sík Csaba, a Holnap Kiadó vezetője először elfogadta, majd rá egy
hónapra kijelentette, hogy ő ezt a kásahalmot soha az életben nem fogja
kiadni. Akkor ez valamiért eltalált, talán mert arra gondoltam, hogy nem
illik egy kiadatlan könyvről csúnyákat mondani. Az utólagos kritikák nem
szoktak felzaklatni. Kész a süti, aki éhes, egye meg. Úgy éreztem, én mindent
megtettem, hogy a tőlem telhető legjobb sütivel álljak elő. Ráadásul a
könyvről sokat írtak, és ez mindenképp tanulságos volt.
- Soha nem haragudtál még meg kritikusra?
- Gondolkodtam, hogy picit megharagszom az egyikre, de aztán nem haragudtam
meg rá, hál' istennek. Merthogy neki ez a dolga. Mért haragudjak a zászlóra,
mert leng? ő ezt tudja, ilyen érzékenysége van. Egyébként nem is ezért jutott
eszembe, hogy esetleg titokban megharagszom rá, hanem mert különböző ténybeli
tévedései után még azt is találta mondani egy tévéműsorban, hogy ő
jelentetett meg pályakezdőként a Mozgó Világban. Soha nem jelentem meg a
Mozgó Világban, először azért nem, mert éppen ő évekig hevertette a
kézirataimat, aztán meg azért nem, mert bojkottáltam a lapot többek között az
ő leváltása miatt is. Ezek érdekes kanyarok.
- Aztán végül 1985-ben megjelent a Plasztik című első köteted az akkori
JAK-füzetekben, Jankovics József felelős szerkesztésében, ha jól tudom,
Esterházy közvetítésével.
- Igen, együtt fociztam Esterházyval és Jankoviccsal, és könnyen lehet, hogy
Esterházy kicsit lobbizott a könyvem mellett, nem tudom. Az első kötetem
végül is nagyon gyorsan, fél éven belül megjelent, de akkor már három éve
várakozott A terület visszafoglalása a madaraktól című verseskötetem a
Magvetőnél, ami aztán egy évvel később, 1986-ban jelent meg.
- A Nincs alvás! kapcsán három és fél évvel a megjelenése után heves
kritikavita robbant ki a Jelenkorban, majd a kiindulóponttól eltávolodva az
ÉS-ben. Mit szóltál ehhez?
- Sok szó esett a könyvemről, ebből lehetett tanulni, de az első pillanattól
nyilvánvaló volt, hogy a könyv csak ürügy vagy terepasztal, ahol megvívják
harcukat a páncélba öltözött kritikuslovagok. A csata nem értem és nem
miattam folyt. Számomra nagy tanulságként az derült ki, hogy különbözőképpen
és mégis értelmesen lehet beszélni ugyanarról a szövegről. Ennek kapcsán
komolyan el kellett gondolkodnom, hogy ezt akartam-e eredetileg. Volt a
dolognak egy morális vetülete is: olyan helyzetekbe kerültem, amikor be
kellett volna vallanom, hogy kivel értek egyet, mert a vita sajnos
indulatokat gerjesztett, és ez nekem se volt kellemes.
- 1992 után belekezdtél egy regénysorozatba. Akkoriban azt nyilatkoztad, hogy
ötkötetesre tervezed a művet, és hogy az főleg az emlékekre, az emlékezetre
fog alapozódni, s abban önéletrajzi elemek is lesznek. Hogy áll ez a terved
most? Folytatod a sort?
- Mindenképpen folytatni szeretném, de közben megint bejött az az effektus,
mint a Nincs alvás! után, hogy most egy kicsit más típusú írói életet akarok
élni. Azt éreztem, hogy nincs kedvem egyből elkezdeni a harmadik kötethez
szükséges előmunkálatokat, és arra gondoltam, hogy inkább megpróbálok egy más
típusú könyvet írni, és majd utána, annak tanulságait is felhasználva
visszatérni az eredeti tervhez. Amit most írok, az valahol középen van a
Nincs alvás! imaginációs világa és a Pompásan buszozunk! dokumentarista,
kistörténetre, anekdotára koncentráló nézőpontja között. Egy ma játszódó
fikció, hőse van, sztorija, ideje, világa. Illetve remélhetőleg lesz.
Tavasszal kezdtem komolyabban foglalkozni vele, épp akkor hirdettek meg egy
online regénypályázatot, és nemrég derült ki, hogy bejutottam a döntőbe.
Január végéig kell egy verziót előállítani.
- Ez az Origo, a Magvető Kiadó és a Fókusz Online Könyváruház online
regénypályázata, hárman jutottak a döntőbe, rajtad kívül Majoros Sándor és
egy Jake Smiles álnevű pályázó.
- Igen. Azt hiszem, 127-en jelentkeztek a pályázatra, heten kerültünk a
középdöntőbe. A hármas döntő most már élesben megy, nyílt színen folyik a
küzdelem, minden héten rákerülnek az új fejezetek az internetre. Az olvasók
reagálhatnak, beleszólhatnak. Gondolom, az interaktivitás mellett az is cél,
hogy az internetes kultúrára reflektáló művek jöhessenek létre, a pályázók
egy része kísérletezik is ezzel.
- És utána jön majd az Egy lemúr vallomásai 3-4-5.?
- Hát azt nem tudom, mi jön. Kicsit naiv elképzelés volt ez a tempó annak
idején. Most következnének a 70-es évek, a negyedik könyv a 80-as évek, az
ötödik a 90-es évek, végül is még időben vagyok.
- Mennyire tekinthető önéletrajzinak ez a mű? Mert az azért biztos, hogy
önéletrajzi elemek bőven vannak benne.
- Nem önéletrajz. Körülbelül a fele kitaláció. Nem arról szól a dolog, hogy
meg akarom mutatni magamat, vagy vallomást akarok tenni, vagy a tanulságokat
a közösség előtt végig akarom gondolni. Engem Márai vagy Kassák
önéletrajzában sem az érdekel, hogy tényleg igaz-e, amit írnak, hanem az
irodalom igazsága érdekel, vagy pontosabban az a nyelvet használó tudat, aki
emlékezik. Nem a történeti, hanem a poétikai és a lélektani igazság.
Gyanítom, hogy azért is hagytam félbe a lemúrt, mert már az első két rész is
nagyon különbözik. Az első könyv olyan, mint mikor egy kavicsot dobsz a vízbe
és az hullámokat ver. Ez a kavics az a jelenet, mikor négyéves koromban állok
az ablak előtt. A második könyvben két-három pillér emelkedik ki a vízből, de
nincs rajta híd. Az alapjelenet az igazgatói intőhöz kötődik, aztán van egy
szerelmi szál, meg a haverság, a szabadság témája. Most valahogy azt
képzelem, hogy a harmadik rész egy szigorúan elmondott, korabeli történet
lesz: kész a híd, sétálnak rajta és kavicsokat dobnak a vízbe. A munkacíme
az, hogy Arc és hátraarc. Lehet, hogy ezt a mostani regényt azért találtam
ki, hogy megértsem, hogyan kell majd azt megírni.
- Miért lett az a regénysor alcíme, hogy Egy lemúr vallomásai?
- Pontosan azért, hogy jelezze: ez nem konfesszió vagy önéletrajz, hanem
játék a műfajjal. Aki véletlenül arra lenne kíváncsi, hogy velem tényleg mi
történt a hatvanas években, az se fog feltétlenül csalódni, mert a dolog
hihető, ha valaki éppen el akarja hinni. Az is lehet, hogy füllentek, és
minden szava igaz. De végül is kit érdekelne ez igazából? Azt hiszem, az
olvasók elsősorban saját magukra kíváncsiak.
- Tényleg, vannak olvasói visszajelzések?
- Persze, például a fogorvosom is lelkes olvasóm. Miközben fúr, idézni
szokott a könyvemből: „minek is nőttem meg, ugye, most átérzi, hogy minek is
nőtt meg?" Vagy itt, ahol most ülünk, az Á Caféban tegnap, mikor megadtam a
tartozásomat, a csapos fiú félrehívott, és azt mondta, hogy olvasta a Nincs
alvás!-t, nagyon rossz könyv, viszont ő is ír, és megmutatná. Oké. Lehet,
hogy most majd én is elolvasom az ő munkáit, és akkor egálban leszünk.
- Nem kísértett meg az a gondolat, hogy mi lenne, ha mondjuk a Pompásan
buszozunk! negyvenezer példányban menne el, mint a Jadviga párnája?
- Nem tartom valószínűnek, hogy ez lehetséges, és korántsem csak a reklám
hiánya vagy a terjesztés miatt. Más típusú könyv. Az mindenképp biztató, hogy
jó irodalommal ilyen példányszámot lehet elérni. Egyébként a Pompásan
buszozunk! háromezer körül tart, és szerintem az sem rossz.
- A Ki kicsodában a hobbydhoz az van írva: „sex and drogs and rock and roll".
Áll ez még? Azért is kérdem, mert magánvéleményként társaságban gyakran
elhangzott már, hogy a Garaczi-szövegek azért olyanok, amilyenek, mert a
Garaczi drog hatása alatt ír.
- Akinek egy kicsi fogalma van róla, az tudja, hogy drogozás mellett csak
drogozni lehet. Más kérdés, hogy az irodalom maga is drog: képzelődsz,
hallucinálsz, szellemekkel társalogsz, kilebegsz a testedből. És mindennap
elölről kezded, vagyis rajta vagy a cuccon, és nem is akarsz lejönni róla.
Forrás: ÉS