Hasítás

Harmadikban Rózsika nénit kapták osztályfőnöknek, körömtisztaság-ellenőrzés után kijelölt egy szégyenpadot, de volt sarokba állítás, üvöltözés, lealázás a sírógörcsig. A munkásmozgalom és az osztályharc voltak a vesszőparipái meg az a szó, hogy „impertinens". Naponta többször a képükbe vágta: „impertinens banda!" Néhányan visszaszoktak a bepisilésre, a Gyulai Karcsi egyszer be is kakilt, Félix pedig a haverjaival, Petyával és Fricivel délutánonként elkezdtek szüleiktől lopott pénzben kártyázni (fájer, póker), a Szabad Európa Rádiót hallgatták, megtanulták azt a szót, hogy rakkendroll, és hazafelé menet a 49-es villamos megállójában annyi eldobált csikket szedtek össze és szívtak el (Tervet és Kossuthot), hogy kilencévesen szabályosan rászoktak a dohányzásra.

Mindeközben, és ez az, amit nem lehetett megérteni, Rózsika nénit őrjöngő szeretet vette körül az iskolában, ő volt a legnépszerűbb tanár, különösen az olyan felsősök körében, akiket korábban tanított. Visszajártak hozzá, szünetben ott pusmogtak vele az ablakmélyedésekben. El nem tudták képzelni, Félix, Frici és Petya, hogy mi a lófaszról tanácskozhatnak, hogyan és milyen témában folytathat kedélyes csevelyt a megkínzott áldozat a véres kezű hóhérral. Vagy tényleg ők lennénk ennyire gonosz, megátalkodott, „impertinens banda"? Ők hozzák ki a tébolyt Rózsika néniből, amazok még „jók" voltak?

Egy idő után az is kiderült, hogy velük szemben, akiket utált, az állatokat szerette, legalábbis gyűjtötte és gyűjtette őket. A terem sarkában akvárium állt fekete és piros halakkal, aztán újabb és újabb kis kedvencek kerültek az osztályba: egy kanári, egy aranyhörcsög, sőt végül egy Franciska nevű kiscica is. Valahogy elintézte az igazgatónál, hogy állatokat tarthassanak, más osztályok ilyesmivel nem dicsekedhettek. Árnyalódott a zord kép, Rózsika néni jó és rossz egyszerre, mint egy mell, mely forró, puha, illatos, csak tejet nem ad. Az állatok óra alatt a helyükön pihentek, a szünetben ki lehetett venni őket, lehetett velük játszani, babusgatták őket, enni adtak nekik, stb. Franciska, a kiscica nem szerette a fedeles kosarat, óra alatt is szabadon járhatott-kelhetett. Volt olyan dolgozatírás, hogy végig Félix ölében dorombolt. Mindez kárpótolta őket a vasfegyelemért, amit Rózsika néni kényszerített rájuk.

Eltelt az év, és májusban fölmerült a kérdés, mi legyen az állatokkal a vakáció alatt. Osztályfőnöki óra, Rózsika néni a tábla előtt áll némán, torkot köszörül, arcán a ráncok merev geometriája. Félix nem tudja, Rózsika néni mire készül, csak jeges borzongást érez a hasában. Igen, már ő is gondolkodott a problémán, mondja Rózsika néni, és reméli, hogy mindannyian egyetértenek a javaslatával, aminek a lényege, hogy mivel az állatok köztulajdont képeznek, ezért természetesen senki sem viheti haza őket, mert mint azt jól tudják, ő szigorú ellensége a magántulajdon minden formájának, hanem legyen az, illetve az lesz, hogy iskolai felajánlás gyanánt eljuttatják őket a Belvárosi Állatkertbe, azon belül is a Borisz nevű varánusz ketrecébe, mert olvasott a Pajtás újságban egy felhívást, hogy akadozik a Borisz nevű varánusz élelmiszer-ellátása, és akkor az alapszervezet kapni fog egy nagy-nagy piros pontot.

Félix először fel se fogta, mit beszél. Varánusz? De aztán lassan muszáj volt elhinni, hogy igen, a Rózsika néni úgy gondolja, az a terve, úgy döntött, hogy az utolsó tanítási napon minden pártfogoltjuk, a halak, az aranyhörcsög, a kanári, de még Franciska is a Belvárosi Állatkert varánuszának ketrecébe, majd emésztőrendszerébe vándorol mozgalmi táplálék-felajánlás gyanánt.

Közeledett a kitűzött nap, és Rózsika néni figyelmeztette az osztályt, ha egyetlen állat is eltűnik, annak rettenetes következményei lesznek a tanuló ifjúságra nézve. Félix, Frici és Petya megpróbálta megszervezni az „osztályharcot", amiről Rózsika néni annyit beszélt, és a gyerekek egy része szolidáris volt törekvéseikkel, részt vettek volna az osztályharcban, de nem tudták, hogy kezdjenek hozzá, egyszerűen nem voltak módszereik.

Rózsika néni már telefonon egyeztetett, megszervezte, hogy az állatokat ők maguk, osztályközösségileg fogják a Párizsi utcába szállítani, ahol egyébként egy pincében volt az Állatkert, mikor egyik nap villámcsapásként vagy inkább borult égből reményt keltő fénysugárként jött a hír: a Borisz nevű varánusz valamilyen ismeretlen eredetű betegségből kifolyólag váratlanul elhunyt (magyarul megdöglött). Még az Esti Hírlap is megírta, gyászolt az ország. Két nap volt hátra, nincs már idő másik varánuszt keresni, Rózsika néni a következő órán, de mint akinek a fogát húzzák, föltette az osztálynak a kérdést, van-e köztük olyan, aki örökbe fogadná valamelyik állatot. Kezek erdeje emelkedett a magasba, mindenki: gyávák, bátrak, jók, rosszak, buták, okosak, szőkék, barnák, fiúk, lányok, szépek, csúnyák, mind a levegőbe lökték a kezüket, ez volt az ő lázadásuk, „osztályharcuk".

Rózsika néni kiosztotta az állatokat, ők persze, Félix, Petya, Frici nem kaptak egyet sem, nem érdemelték meg, nem voltak rá méltók, de legalább az állatok megmenekültek, meg lehetett látogatni őket a szünetben.

Félix nyár vége felé a tévéhíradóból tudta meg, hogy Borisz helyére a szófiai állatkertből egy Csombe nevű aligátor érkezik a Belvárosi Állatkert klimatizált pincéjébe.

Szeptemberben elkezdték a negyediket, és Rózsika néni a hónap vége felé egy szakajtóban három kiscsibét ajándékozott az osztálynak, hogy ismét elkezdhessék gyűjteni, nevelgetni, szaporítani az ő kis közös állatállományukat. Félix nézte a csibéket, a szélső padsorban ült, mellette volt a kosár. Hallgatta a csipogást, és ezekben a nehéz percekben, élete súlyos időszakában megértette, hogy az osztályharcnak sosincs vége, viszont az eszközei végtelenül változatosak. A döntés pillanatában három hangból álló kis dallam visszhangzott a fejében, mintha egy trombita szólalna meg, lááá-lá-lááá, megtapadt a fejében, napokig ismételgette.

Valaki a csibéknek, mind a háromnak, azonnal első nap, a nagyszünetben, észrevétlenül, kíméletesen, de visszavonhatatlanul kitekerte a nyakát. Rózsi néni sápadtan állt a tetemek fölött, aztán hetekig tartó szükségállapotot vezetett be, és mikor nem kerültek meg a tettesek, kijelentette, nem érdemlik meg, hogy idegesítse magát velük, ezzel a „rohadt, impertinens bandával", majd a növényeket, a polcokon álló fuksziákat és filodendronokat is eltávolíttatta az osztályból.

Év végén megkapták a bizonyítványt, elbúcsúztak Rózsika nénitől, eltelt a nyár, felsősök lettek, új tanárokat kaptak, és az osztály egy része úgy járt vissza Rózsika nénihez, mint a jótevőjéhez, az anyjához, mint kiscsibék a tyúkanyóhoz, nem tudtak elszakadni tőle. Félix, Frici és Petya viszont továbbra is utálták Rózsika nénit, bűntudattal, félelemmel, eszelősen. Kerülték, nem néztek rá, nem köszöntek neki, utána köptek. Próbálták törölni az emlékét, ahogy a megfojtott csibékről sem beszéltek soha. Félix nem tudta, barátai hogy vannak ezzel, neki volt egy visszatérő álma: áll az iskolaudvaron, az épület kihalt, a túlvilági csendben lassan kinyitja a tenyerét, és tele van a keze sárga tollpihével.

Húsz évvel később Félixnek felmondott a főbérlője, nem Félix miatt, hanem mert hazajött a lánya Athénból, ahol tanult és vőlegénye volt, amit, mármint hogy mennie kell, Félix egyrészt nem bánt, mert az apró szuterénben éjjel-nappal százlábúak masíroztak a plafonon, a falak nedvesek, a lakás sötét volt, viszont bánta másrészt, mert ez volt az első lakása Budán, meg aztán a leghalványabb elképzelése sem volt, hogy szerez új albérletet, csövezni nem volt kedve, annál is inkább, mert épp meg kellett védenie a diplomamunkáját Gecse Gusztávnál, amit ugyan nem ő írt, hanem egy barátja, akit a lóversenyen ismert meg, és teológiát végzett, és szívesen ráállt, hogy megírja Félix helyett a dolgozatot a dél-amerikai forradalmi teológiáról, a harcoló papokról, akik a fényképeken reverendában és Kalasnyikovval a mellükön állnak a dzsungel szélén, készen arra, hogy öljenek, mert a zsarnok elpusztításának szükségessége felülírja a „ne ölj" bibliai parancsát, és a haverja talán azért is vállalta el a dolgozatírást, mert ő is, a harcoló papokhoz hasonlóan egy vakmerő alternatívát választott a papi felavatás után, keményen ivott, lóversenyzett, kártyázott és koncertekre járt, az üdv helyett a rockra tette fel az életét, és annyi ezrest kért a dolgozatért, ahányas jegyet Gecse Gusztáv ad rá, és Gecse Gusztáv négyest adott rá, amely pénzt aztán szépen együtt elitták és ellóversenyezték, most viszont közeledett a megvédés ideje, el kellene olvasnia a saját szakdolgozatát, esetleg belekukkantani a szakirodalomba, hogy le ne bukjon Gecse Gusztávnál, bár Gecse Gusztávnál nem lehetett lebukni, mert egy áldott és jólelkű tudós bácsi volt, de Félix épp ezért akart mindenképp felkészülni, és ez csövezés közben, amely, tudjuk, lényegében folyamatos bulizást jelent, nehezen elképzelhető, ezért mindenképpen új albérlet után kellett néznie, és talált is egy hirdetést, a Baross utcában volt a lakás, udvari, földszintes, aminek nem örült, mert félt a penésztől és a bogaraktól, de olyan olcsón kínálták, hogy felhívta a pasast, és találkozott vele, és kiderült, hogy a lakás ugyan megfelelne talán, a pasas viszont egy csajokat futtató, ismert strici-maffiózó, aki azért adja ki az eddig szobáztatásra használt lakást, mert, mint mondta, egy időre elutazik, hogy a hálózatot máshol, vidéken is kiépítse, de időnként persze haza fog ruccanni, hogy ellenőrizze a pesti érdekeltségeit, és ilyenkor Félixnek el kellene hagynia a lakást, ami egyáltalán nem tetszett Félixnek, és már nagyon szabadult volna a fickótól, de az csak beszélt, magyarázott, barátkozni akart, Félix arcához közel hajolva szájából cefre, hóna alól rossz dezodor szaga csapott elő, az volt ugyanis a helyzet, hogy nemcsak Félix hallott őróla, hanem a pasas is hallott Félixről, az éjszakai expedícióiról, tudta, hogy valami íróféle, és az is kiderült – akkoriban hemzsegtek az ilyen „kétéltű", átmeneti figurák a városban – tehát hogy a pasas a bűnözés mellett költői babérokra is tör, verselget titokban, két bandaharc vagy nőverés közt lírai formába önti érzéseit, de sikerült Félixnek oly tartózkodóan viselkednie, hogy a fickó nem jött elő a farbával, hogy Félix olvasná el és helyezné el lapokban a zöngeményeit, valószínűleg a következő találkozóra halasztotta, mert Félix azt hazudta, kiveszi a lakást, hívni fogja a napokban, miközben esze ágában sem volt felhívni, és mire elváltak, halálosan elfáradt, mint mindig az ilyen nyomasztó emberek közelében, elnyűttnek és reménytelennek érezte magát és az életet, bement a Razziába, hogy megigyon egy pohár bort, és ott ültek a haverok, köztük Viola Feri, akit régen látott és nagyon szeretett, Viola Feri nagy, melák mackó volt, lassú, okos és érzékeny, valamikor birkózott, ezért Birkózó Ferinek is hívták, de Félix még tőle sem tudott jobb kedvre derülni, csak kornyadoztak egymás mellett, Félixet lassan beterítette a szplín, és hogy befellegzett, hogy vége, kár a gőzért, és ettől, hogy ezekre gondolt, még jobban utálta magát, Félix nem szerette a depis Félixet, és akkor meghallotta azt a régi dallamot, mikor döntést hozott a csirkék ügyében, lááá-lá-lááá, és megkérdezte Viola Ferit, maga számára is váratlanul, hogy nincs-e kedve őt alaposan pofon vágni, ne kérdezze, miért, ne kérdezzen semmit, csak jól csapja pofán, erre most Félixnek nagyon szüksége van, és Viola Feri nem is kérdezett semmit, ismerte az ilyen lélekbéli rejtelmeket, húzódozott ugyan, de csak illendőségből, tudta, hogy Félix nem kérne ilyesmit hiába, és hogy csakis őrá számíthat, hogy a pofonnak fontossága van, amit nem illendő firtatni, és ez a pofon valamiképpen a barátságukra is pecsétet fog ütni, és fellendítette hatalmas mancsát, és jó alaposan pofon vágta Félixet, hogy csak úgy csattant, és a többiek abbahagyták a beszélgetést és a fűsodrást, felnéztek és látták, hogy Félix arca vörösen ragyog, és aztán megittak még néhány pohárral a pofon emlékére, és Viola Feri csak jóval később, hajnal felé merte megkérdezni, hogy miért kellett pofon vágnia Félixet, mire Félix elmondta, hogy kirúgták az albérletéből, és le kéne államvizsgáznia, és persze a zavaros nőügyek, de a fő ok a depresszió elleni harc, és lám, milyen jól bevált, mire Viola Feri azt mondta, éppen van egy kiadó lakása, mert összeköltözik a csajával, és másnapra meg is beszéltek egy találkozót a Thököly úti lakásban, cserébe arra kérte Félixet, mert látta játszani múltkor a Blues-kocsmában, hogy tanítsa meg őt pókerezni, mert nem tud, és érdekli, és Félix megígérte, hogy megtanítja, erre mindenképp szorít időt, miközben az új albérletben, nyugodt körülmények között áttanulmányozza a forradalmi teológia irodalmát.

Jó néhány évvel később, a fesztivál utolsó napján Félix reggel tízig kint volt a szigeten, ferdén sütött a nap, vizet árultak a K-híd előtt, és mikor mondta, hogy nincs pénze, adtak ingyen egy palackot. Gyalog ment haza, már volt saját lakása, a levegő nyúlós volt a melegtől, nem sok mindenre emlékezett a hazaútból, és már két órája aludt ruhástul az ágyán, mikor csengettek. A postás volt, ajánlott levelet hozott, Félix ledobta a konyhaasztalra, visszadőlt az ágyba, és miközben elaludt, rángott egy izom az arcában. A rakkendrollból visszaevickélni a polgári hétköznapokba, ez sosem egyszerű, sosem zökkenőmentes.

Felébredt néhányszor, evett-ivott, valamikor éjjel felhívta a festőbarátja, akinek legutóbbi akciója az volt, hogy magánforintot nyomott ki több száz példányban, magánszázezrest, amin egy animált bankjegyköteg ostorral veri az animált aprópénzt, és most elmondta, hogy egy olyan sorozaton töri a fejét, hogy például a rekamié kimegy és a csillárral ledöfi az előszobaszekrényt, vagy hogy a fregoli szerelemre gyullad a mosogató iránt, vagy hogy a székek részegen táncolnak az asztalon. Tehát hogy száműzi az embereket a képekről, kimondja rájuk a művészi embargót. Ha beválik a dolog, jön az igazi, a nagy projekt, ezek csak előtanulmányok – megfesti a catalaunumi csatát, ahol az összes hun, Attilát is beleértve és a vizigótok és a szarmaták és a másik oldalon a rómaiak is, igen, mindenki bútor lesz. Hatalmas tablókép, több száz, több ezer egymást kaszaboló szék, asztal, szekrény, fogas, ágy, hokedli. Félix elismerte az ötlet eredetiségét, majd elköszönt, és kinyomta a telefonját. Feküdt az ágyban, a Feszty-körképre gondolt, A bútorok bejövetele, Árpád, a háromajtós, Töhötöm, a hintaszék, aztán megint elaludt.

Másnap reggel arra ébredt, hogy marhára ideges, és ez az idegesség a következő órákban egyre csak fokozódott. A rakkendrollból a polgári életbe, a hasításból a töppedésbe való visszahülyülést szokás szerint megbízható, régi zenékkel próbálta fájdalommentesíteni – Sex Pistols: Anarchy in the UK, VHK: Bazmeg és Tankcsapda: „széthasít belül a rakkendroll rugója…", de most valahogy nem működött a dolog. A fesztivált követő napokban mindig visszalátogatott a szigetre, a tetthelyre, mint egy gyilkos, megszemlélte a romokat, fényképezett, guberált. Tájkép csata után, végtelen, gőzölgő szemétmező, por és bűz, elhagyott sátrak roncsai, rongyok, takarók, cipők, táskák, zacskók, étel és italmaradékok és hozzá hasonló bóklászó véglények a holdbéli tájban. És csönd, ez a legfélelmetesebb, nem szól zene, senki sem ordít, kell néhány hét, míg a madarak és a szúnyogok visszamerészkednek. Szinte hallotta, ahogy a föld, a természet nagyot sóhajt, kiereszti a levegőt: húúú, vége, te atyaúristen! Félix hátizsákjába a következő tárgyak kerültek: egy Yankees baseballsapka, egy J. Crew póló, egy negyvenötös vietnami papucs, egy rozsdás túlélőkés és egy kábelből font korbács. Márkás cuccokra és különlegességekre utazott. Találkozott néhány ősember külsejű exszigetlakóval, akik úgy és itt maradtak, bevették magukat az erdőbe, berendezkedtek őszre, a tagadást választották, a kivonulást, a látványos és nyílt ellenszegülést, a megőrülést. Az egyikkel, egy rasztás-szakállas tinédzserrel szóba is elegyedett, rongyok fedték a testét, iszonyatosan koszos volt, a fülhallgató csatlakozójára darázs-gubacsot tűzött, egy félbetört frizbit tartott a kezében, és azt mondta, az amszterdami képzőművészeti főiskola hallgatója, de nem megy haza, mert kezdődik a tanítás.

Félix otthon a vietnami papucs végéből a túlélőkéssel lemetszett egy darabot, hogy jó legyen a lábára, a két élt is levágta, és arra gondolt, neki van a világon egyedül rombuszvégű vietnami papucsa (amit egyébként manapság tanga-papucsnak hívnak). Letette a földre, a papucs orra és sarka felkunkorodott, nem lehetett visszaegyenesíteni, billegett, mint egy gumigondola. A bűzlő göncökkel együtt betette a 90 fokos kifőző programba, és megnézte, mit hozott tegnap reggel a postás. Mikor elolvasta, átkapcsolt egyesből kettes számú idegességi fokozatba. A Hetési ügyvédi iroda felszólította, hogy fizessen be egy ötvenháromezres büntetést, mert másfél évvel ezelőtt nem vett matricát az M7-esen. Felhívta az ügyvédi irodát, ahol közölték vele, ha tényleg ragaszkodik a feltevéshez, hogy nem kapta meg a korábbi felszólításokat (az akkor még csak tizenháromezer forintos alap-büntetésről), bár ezt erősen kétlik, akkor próbáljon egyezkedni az Állami Autópálya Kezelő Zrt.-vel, akik aztán a Magyar Postához irányították, hogy esetleg ők nem kézbesítették a leveleket. Félix utazott akkoriban az M7-esen, és könnyen lehet, hogy nem vett matricát, de az biztos, hogy nem kapott semmilyen felszólítást, mert ha kapott volna, azonnal befizeti, ugyanis az volt az elve, hogy a létezés, és különösen a rakkendrollal váltogatott polgári létezés olyan szorongásözönnel jár, hogy fölösleges és pimf ezt a szorongásözönt a BKV, a rendőrség, az Állami Autópálya Kezelő Zrt.-t és egyéb homályos célú és rendeltetésű szervezet és intézmény támadásaiból fakadó szorongástörmelékkel fokozni. Viszont az igazságtalanság is bosszantotta, és pénze se volt per pillanat, felhívta hát a postát, ahol egy meglepően közlékeny és kedves hölgy elmondta, hogy a posta csak egy évig őrzi meg a kézbesítési adatokat, és az Állami Autópálya Kezelő Zrt. erről a szabályról nemcsak hogy tudomással bír, de tervszerűen él is a lehetőséggel, hogy kivárja, kiböjtölje az egy évet, ami után behajtási akciói támadhatatlanokká válnak. Az Állami Autópálya Kezelő Zrt. azt a stratégiát folytatja, amit a pókerben „kivárás-emelésnek" hívnak: úgy teszel, mintha nem lenne semmid, hogy egy későbbi licitnél iszonyatos összeggel taglózd le ellenfeled. Tutira mennek. A kör bezárult. Ha nyolc napon belül nem fizet, a perköltségeket is neki kell állnia.

Bugyogva főtt a mosógépben a strandpapucs, a kábelkorbács, a koszos ruha. Időhúzás gyanánt, mert már irtó ideges volt, a túlélőkést jó alaposan megsikálta szappanos körömkefével. Idegessége nemhogy csökkent volna, hármas fokozatba kúszott. Bekapcsolta a tévét, hátha attól megnyugszik: egy Görög Zitára emlékeztető nő, talán éppen maga Görög Zita azt mondta: „nagyon szeretem az érzelmeket". Félix felhördült, és tovább kapcsolt, itt meg az a sörreklám ment, amiben a próbabábu életre kel, elmegy bulizni, besörözik, majd boldogan visszaáll a kirakatba. A szokásos idiótaság, de közben Tarantino Jackie Brownjának a betétdala szól: Bobby Womack: Across 110th Street, ami elmeséli, milyen az élet a Harlemben, a húgom prosti, én drogos vagyok, a haverjaim AIDS-esek, a környéken senkinek nincs már foga és haja és körme, nincs mit ennünk, foszlik rólunk a hús, pusztulás, bomlás, vég, kárhozat. Tehát hogy az élet ma is olyan, mint Thomas Hobbes szerint az ősember élete volt: komisz, brutális és rövid – na de eközben mit látunk? Azt látjuk, hogy a simaarcú bábu-kretén szürcsöli a sörhabot, és ragyog a napközis boldogság a pofáján! Hetési doktor és az Állami Autópálya Kezelő Zrt. Igazgatótanácsa után Félixnek most muszáj volt elképzelnie a reklámfilm „alkotóit" is, és idegességi fokozata a piros jelzésű negyedik fázisba ugrott. Vagy lehet, hogy ez az egész valami bonyolult reklámstratégia? Szándékos trükk, titkos, feszültségfokozó ellentmondás, hogy még jobban megjegyezzük a terméket, hogy még több sört igyunk?

Leállt a mosógép, csönd lett.

Félix idegessége a végső, a legmagasabb, a vészfokozatba kapcsolt. Kivette a korbácsot és a strandpapucsot, odatette őket a túlélőkés mellé az asztalra. Kifakultak és gőzöltek, a papucs lassan megemelte orrát és rombuszos sarkát, billegni kezdett. Valami ekkor elszakadt Félixben, többé nem volt önmaga. A Bizottság Kamikaze-ja bömbölt a konyhában, lehet, hogy itt hibázott, progresszív house-t kellett volna betenni, bár azt a régi kis dallamot, lááá-lá-lááá, amit akkor hallott, mikor eldőlt a csirkék sorsa, és Viola Feri pofon vágta, úgysem hallotta volna meg a pokoli hangzavarban. Jobb zsebébe dugta a túlélőkést, balba az összehajtogatott korbácsot. Idegessége olyan szintre jutott, hogy az már maga volt a betonba öntött, végső, nagybetűs Nyugalom. Mint mikor úgy pörög a ventilátor, hogy már nem látod, csak a suhogást hallod, és érzed, hogy egyre hidegebb van. Félix tudta, hogy félelmetes, ettől még jobban megnyugodott. Öntudatra ébredt, küldetését felismerő, hatalmas, elpusztíthatatlan bútor, egy több tonnás szekreter. A Kamikaze végetért, utolsó értelmes emlékként az a szó visszhangzott Félix fejében, hogy „papírnadrág". Papírnadrág. Becsúsztatta lábát a papucsba, kinyitotta az ajtót, és elindult, zsebében késsel és kancsukával. És most megy.