Garaczi László: Pompásan buszozunk!

Garaczi László regénye egyszerre paródiája és hű leírása egy korszaknak, úgy az alsó tagozat idejéből, pontosabban szemszögéből. Amikor még nagyok a felsősök, kicsik az ovisok, és az iskola fenséges ésszerűtlensége, a maga minden árnyoldalával, az élet természetes velejárójának tűnik. Nehéz erről mit mondani. A cikk végén inkább idézünk belőle.
Olthatatlan kacagás, isteni. Nem is regény ez úgy igazán, mert kicsit vers, kicsit inkább novella vagy stílusgyakorlat. Lélektani gyakorlatnak is mondhatnánk. Freud óta nyílt titok, hogy életünk valamennyi fontos eseménye a gyermekkorban történik. Ekkor jövünk rá, hogy a világ kegyetlen, hogy miből lesz a gyerek, hogy a szomszéd apukája erősebb a miénknél – szóval minden olyasmire, amire jobb lenne nem is emlékezni. Mégis – és ez megint Freud –, még rosszabb lenne, ha nem emlékeznénk rá.

Garaczi azt az egyszerű tényt használja ki, hogy egy kisiskolás gondolkodása már a természeténél fogva humoros lehet. Például nekem egyszer nagy vitám volt arról, hogy a szél fújja a felhőket, vagy a felhők keverik a szelet. Ez akkor élet-halál kérdése volt, ma röhej tárgya, legfeljebb, már ha emlékszem rá. A regényben történet helyett egy gondolatfolyammal találkozunk, mely egy alsó tagozatos elméjében hömpölyög. Megtudjuk, hogy valaki, egy osztálytárs állítólag csalhatatlan forrásból tudni véli, hogy a gyerek mitől lesz. No, már most, a főhős meg szintén csalhatatlan forrásból tudja, hogy a gyerek a csóktól lesz. Érvelése is kikezdhetetlen, sőt, erre már nincs is szükség a kézzelfogható bizonyítékok ismeretében. Csakhogy aztán mégis kiderül... El tudjuk képzelni, milyen lebőgés ez, amikor már szinte az egész osztályt meggyőzte, hogy: a csók, és más semmi.
A könyv története egyszerre játszódik a jelenben és a közelmúltban, az asszociációk zártsága és ugyanakkor a jelent megbontó elevensége az egyik fő stíluselem. Álom, fantázia és jelen idejű valóság szövődik a szövegbe, és egyfajta fluoreszkáló élményt hoz létre, minden mondat mögött a nevetés bujkál. A humor forrása, hogy minden piszlicsáré esemény halálos kérdés, az elbeszélő pedig saját tudásának megingathatatlan kútfeje – ami, nos, bár gyakori, ám megint csak: röhejes.
Garaczi az elmúlt huszonöt évet a kísérletezésnek szentelte. ĺrt verseket, drámát, kisprózákat és regényeket, legjobbak talán az Egy lemúr vallomásai, ami regény, a kisprózákat tartalmazó Mintha élnél!, és itt ajánlott regénye, mely a Lemúrral és egy harmadik kötettel együtt alkot trilógiát.
Idézet a regényből (kísérlet csúzlival):
„Délután hívatnak, és szigorú szavak kíséretében átadják az ellenőrzőt. Bele se merek nézni, kilenc sor sűrűn teleírva, pecsétek, aláírások. Ájulás kerülget.
Megyek haza, de nem visznek a lábak, csak csoszogok egy helyben.
Lehet, hogy már tudják is. Futótűzként terjed a hír: lelőttem a kontyos macát. Véres zsebkendőt szorított arcára. Jó, hogy a zsarukat ki nem hívták. Ha kilövöm a szemét, irány a dutyi. Igazság néni dörzsöli markát. Nem megmondta? Ez a kölök egy elvetemült tömeggyilkos. Mengele. Valahogy kiprovokál még egy rovót, és akkor repülök. Csavargó börtöntöltelék lesz belőlem, a társadalom kivet magából, kukába túrok.
Jaj, istenem. Minek is nőttem meg.
Állandóan csak a végtelen szomorúságot okozom.
Tényleg csak kipróbáltam, hogy belövök az ablakon, nem tehetek róla, hogy odaült a nőci. Na, jó. Láttam én, hogy ottan ücsörög, de inkább csak az, hogy belőni. Leckeírás közben odalopózni, belőni, lekushadni és jó.
Egy ilyen kirúzsozott titkárnő mekkorát ordít, ha lelövik szemből.”