Garaczi László: Arc és hátraarc

I.

Rájövök, mire készülnek, de nem tudok onnan elmenni. A kutyát fejjel előre a csizmába gyömöszölik, fojtott hangon nyüszít. Sabján kipattintja a bicskát. Fémes íz a számban, szürke foltokat látok, leülök a földre. Nem figyelnek, el vannak foglalva, pálinkával locsolják a sebet. Úgy tűnik, megfulladt, de aztán felnyög, mellső lábával a csűr mögé vonszolja magát. Túléli, mondja Sabján a kucsmásnak. Nem először csinál ilyet. Ért hozzá, agronómus lesz. A szédülés a szememen át jött, a nézésből. Szabó sem tudta, hogy ezért lógunk ki, kutyát herélni. A bekötőútnál érem utol. A gyufa lángjánál a himlőhelyek gödrei, dühösen tépi el a szájától a cigarettát. Szabó sose kér kimenőt, eltávozást, nem volt még otthon. Én sem, de ő nem is próbálkozik, nem jelentkezik kihallgatásra. Tizenkilenc éves vagyok, aknavető, ütegkezelő honvéd elvtárs. Tüzérújonc. Kisbuktás. Jelenleg emgé, azaz mezőgazdasági munkán. Csont a becenevem, még nem voltam nővel. Rágom a körmöm, a lábam izeg-mozog, könynyen elpirulok.

A tizennyolcadik születésnapomon arra gondoltam, ha húszévesen sem lesz csajom, akkor vége, annyi, aki húszévesen szűz, az is marad. Alkalmatlan, tehetetlen, önfertőző szörnyeteg, gerince elsorvad, arcán ott a bűn, a gyengeség stigmája, leszokik a társaságról, nem megy ki az utcára, magányosan, nyomorultul végzi. Ez a tudat nem könnyítette meg a helyzetemet a laktanyában. Viszont jó terep volt szavak gyűjtésére, régi szenvedélyem folyamatosan kielégült. Memorizáltam, fecnikre írtam, tápos, gumi, dandár, rajcsúr, csak az első napok termése. A táposról először azt hittem, hadtápost jelent, a megvető hangsúlyból jöttem rá, hogy a tápos én vagyok. Tápos csirke, azaz nyamvadt, előfelvételis állomány. A középidős a gumi, pattog, mint a gumi, bejön a körletbe, kitépi a falból a kályhacsövet, szétszórja a kormot, tiszta ganéj itt minden, tíz perc múlva körletszemle. A rajcsúr a laktanya melletti park, mondjuk, kimenőn fölszedek egy lányt a rajcsúron. Hamar kiderül, hogy nem szedek fel semmilyen nőt a rajcsúron, mert nem kapok kimenőt. Nem részesülök kedvezményben. Szabóval ellentétben én próbálkozom, de kérelmem, úgymond, összeegyeztethetetlen a szolgálat érdekével. Rácz főtörzs meg sem várja, hogy jelentsek. Tűnés, vagy szétrúgom a picsáját! Vagy csucsáját? Kihúzza a nevem a kérelemfüzetből, szakad a papír. Csucsa, ez is egy jó szó. Rácz főtörzs szeme fehérje sárga, arca forradásos, a forradásokban nem nő szakáll, lehet, hogy a csontszövet is roncsolódott. Aknaszedő volt, felrobbant, állítólag egy repeszdarab vándorol az agyában. Húsz éve nem léptetik elő, mert elcsábított egy apácát. Sok új szót kínált a katonai hierarchia is. Voltak a hallgató elvtársak (katonai főiskolások), a szivatásosok (továbbszolgáló hivatásos állomány), a polpityu (politikai tiszt), a parkettások (kemény váll-lapos főtisztek), és néha látogatóban egy-egy pizsamás (tábornok, nadrágján piros csíkkal). Főtörzs: fatörzs, alhadnagy: alhangya, és leg - alul vagyunk mi, kopaszok. Riadt szemű gyohabercik, elővett gecisták, cimmogó kopaszgyíkok. Akiknek a centije valahol Vlagyivosztok alatt csattog, az a papírból kivágott táposcenti. Nem tudom, honnan jött ez a szógyűjtési mánia. Hároméves koromig nem szólaltam meg, hiába beszéltek, énekeltek, meséltek, kérdeztek, nem válaszoltam. Bólogattam, dünnyögtem, grimaszoltam, testbeszéd, az orvos azt mondta, türelem, majd kialakul. A szoba közepén játszottam egy paprikajancsival és egy műanyag katonával, verekedtek, dzs!, dzs!, anya beszólt, hogy kérek-e vajas kenyeret. Nem válaszoltam. Kiment a szobából. Körbenéztem, sehol senki, kezemben két bábu. Azt mondtam, bohóc, és fölnevettem. Anya úgy hallotta, bohót. Később, ha kérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt válaszoltam, bohóc vagy katona. Megtanultam, hogy szavakban beszélek, és a szavakat le lehet írni postásirónnal újságpapírra.

Erzsi néni tanítja, később mártogatós vagy szivattyús tollal írunk vonalas füzetbe. Golyóstollal nem szabad, elrontja az írást. Úgy jegyzem meg a szavakat, hogy a régiek között megjelenik egy új, még nem tudom, mit jelent, de érzem a hangsúlyból, a környezetéből, a mellette lévő szavakból, hogy milyen. Megjegyzem, várom, hogy ismétlődjön, kiderüljön, mik a szándékai. Ízlelgetem a szavakat. A lecke olyan, mint ami- kor eltörsz egy gyufát, a burgonya bután erőszakos. Szeretem a citromfagyit a Szalay cukrászdában, és szeretem apát és anyát, de ez a két szeretem nem ugyanaz. A szavak több mindent jelentenek. Nem férsz a bőrödbe? Majd beleszorítalak, ha szűk, sziszegi a tornatanár. A szavak pontosak és illedelmesek, máskor kétértelműek, rendetlenek, maszatosak és halandók. Áristom, békekölcsön, ezek ma már nincsenek. Könyveket olvastam, ami olyan volt, mintha eddig nem lettem volna biztonságban, végre nyugodtan lehettem egyedül. Egy ideig azt hittem, a könyvek magukban vannak, magukat hozzák létre. Elolvastam a Nemo kapitányt, és zavart, hogy a végén Nemo kapitány csak úgy eltűnik. Aztán elolvastam A rejtelmes szigetet, ahol Nemo kapitány újra felbukkan, így jöttem rá, hogy a két könyvet egy ember írta, és ez az író. Mindig elolvastam előre egy véletlenszerű mondatot a könyvek közepéről, vártam a meglepetést, mikor odaérek. Mást jelentett, mint először, önmagában. Kezdtem kijegyzetelni a különleges, erős szavakat, amik jótálltak magukért, ilyeneket, mint lesipuskás, cécó, suttyomban, pernye, száműzött, fizimiska, frászkarikát. Fura szavak saját világgal, vadásztam ezekre a magányos, büszke példányokra. Befogtam őket, akár egy-egy ritka állatfajt, a fehér színű, MNOSZ 5617-es, szabványméretű dossziémban gyűjtöttem őket.

A szüleim úgy látták, túlzottan magamba fordulok, vettek egy papagájt, Robikát. Elképzeltem, hogy barátok le- szünk, délután odaültem a ketrecéhez, és azt ismételgettem, hogy Robika vagyok. Százszor, ezerszer, milliószor. Robika figyelmesen nézett, néha csiccsentett, de nem szólalt meg, nem mondta, hogy Robika vagyok. Hónapokig tanítgattam, ezt a mondatot, hogy Robika vagyok, többször ejtettem ki a számon, mint bármi mást életemben. Érezte, hogy valamit várok tőle. Kihányta az ételt. Nyitva hagytam az ajtaját, hátha a szabadságtól megokosodik. Mire délután megjöttem az iskolából, eltűnt, a szekrény mögé préselte magát. Egészen össze volt lapulva, nem adott ki hangot, nem kért segítséget, pedig hallania kellett, hogy szólítgatom. Partvisnyéllel piszkáltam ki. Másnap is nyitva hagytam az ajtaját. Úgy választotta meg a helyét az ülőrúdon, hogy a lehető legtávolabb legyen az ajtótól. Ha kivettem, visszamenekült. Az ételt továbbra is kihányta. Nem beszélt. Az eladó azt mondta, amikor vettük, hogy Robika száz évig él. Nem voltam benne biztos, hogy ez jó lesz neki. Anyáék úgy döntöttek, hogy elajándékozzuk Robikát egy ismerősnek. Többé nem kísérleteztünk állatokkal. Próbáltam többet lejárni a térre, a foci jól ment, de a nagyok indiánnak csúfoltak a vágott szemem miatt. Mongolredő. Védte a mongolokat a sivatagi portól. Egyszer a lép - csőházban ültem, kezemben egy kavics, barna homokkő kis lukakkal. Jött egy nagylány fentről, odahajolt, egyenként hámozta le az ujjaimat, mit szorongatsz?

Egy kavicsot csókolgatsz? Leszaladt a lépcsőn, a kanyarból még visszanézett nevetve. Vannak, akik magabiztosan élik át a fesztelenség élményét, azt az egyszerű érzést, hogy közük van ahhoz, amit csinálnak, ami történik velük. Nekem ez nem ment. A tanárok szerint állandóan grimaszoltam. Pattanások jelentek meg az arcomon, de a bajszom nem nőtt. Nem tudtam, kihez forduljak segítségért. Feküdtem az ágyon, nem olvastam, nem tévéztem, csak töprengtem órák hosszat. Az indiánoknak gyér a szakálluk, szőrtelen a testük. Ami kevés szőr kinő, kagylóhéjjal levakarják. Szerettem az indiánokat, nemcsak a nyíllal lövöldöző indiánt, hanem amelyik nesztelenül surran az erdőben. Sokáig rágódtam a dolgon, mi lenne, ha odaállnék anya elé, és megkockáztatnám, hogy indiánok vagyunk. Megdermed, mozdulatlanul ül a hokedlin, szürke szeme a semmibe néz, olyan a tartása, mint a wigwam előtt ülő törzsfőnöké. Anya tanárnő akart lenni, főiskolára készült, de közbejöttem én. Mikor terhes lett, még a cigarettáról is leszokott, én meg azzal hálálom meg, hogy pofákat vágok óra közben.

Garaczi László: Arc és hátraarc (egy lemur vallomásai) Magvető, Budapest, 2010

Arccal a múltnak egy lemur kutat az emlékei közt. Hátraarccal a jövőnek menetel vissza a sorkatonaságig. Addig a helyig és időig, ahol ,,férfi lesz az emberből"; egyszerre magányos és társas lény, és ahol az ő kapott neve innentől: Csont. Lemur-idegenséggel szemléli magát és a közös nyűgöt, a laktanya férfiszagú rutinját, a mókákat és a megaláztatásokat. Nem lemurnak való hely. A számára talán legveszedelmesebb környezetbe csöppen, hiszen ha túlságosan elszaporodnak körülötte a hasonszőrűek, képes a vesztébe rohanni. Ha folytatja régi mániáját, és lelkiismeretesen szótárazza a világot, akkor talán lesznek fogalmai, akkor talán megmenekülhet. És hogy vajon segít-e a megértésben, ha az ember egyszerre nemcsak Csont és lemur, hanem egy meztelen aggastyán is?...

A Mintha élnél (1995) és a Pompásan buszozunk! (1998) regények után Garaczi László újabb lemur-vallomásában az elbeszélő felnőtté válásának lehetünk tanúi. Ennek a beavatódásnak az élménye egyszerre keserves és üdítő, az emlékezés nyelve pedig érzékeny, leleményes és pontos.