Garaczi László: Amit szeretsz

Amit szeretsz, az pusztít el,

terveket szősz, ábrándozol, földíszíted és kiszínesíted, elképzeled, milyen lesz, mikor összeforrtok,

és eljön a perc, amire készültél, amire annyit vártál, és kiderül, hogy amit szeretsz, az pusztít el,

szemedbe nevet, megszégyenít, megaláz, legyűr, leköp, mert amit szeretsz, az éppen ősi ellenséged,

és nincs mód, hogy ellenállj, hogy harcolj, annyira váratlan, ami történik, annyira megsemmisítő,

hazamész, napokig forrsz saját levedben, mint sűrű mérget, kortyolod a csalódás sarát,

lassan csillapul a fájdalom, már csak tompán sajog, lehet, hogy nem is egészen úgy volt, lehet, hogy te is hibás vagy,

és a harmadik napon megbocsátasz, és a negyediken megfogan ugyanaz a vágy,

mert nélküle zörgő héj vagy, munkád öröm nélküli, értelmetlen taposómalom,

fölkelni sincs kedved reggel, a remény lök ki az ágyból, hogy újra találkoztok,

ez a remény ad értelmet az óráknak, ezért öltözöl fel, ezért borotválkozol, ezért veszel levegőt,

végzed a napi rutinfeladatokat, már nem emlékezel a múltkori esetre, utána az átkokra és fogadkozásokra,

esténként, elalvás előtt elképzeled, hogy milyen gyönyöröket tartogat számodra,

pedig nem gyönyöröket tartogat számodra, hanem újabb lealacsonyodást, újabb lealjasodást, egy új katasztrófát,

mert amit szeretsz, az pusztít el.