Gács Anna: Ugye, most szépen mondtam?

A majmok és az emlékiratírás kapcsolata korántsem ismeretlen téma az irodalomban. Hogy csak egyetlen példára utaljak – gondoljunk Kafka klasszikus önéletírás-paródiájára, a Jelentés az Akadémiának című rövid elbeszélésre. A Jelentésben a civilizáció nyűgeit izzadsággal elsajátító majom cirkuszi ember-imitátorrá válásának gyötrelmes állomásait ismertetve nem mulasztja el, hogy immár jól képzett tollforgatóként (Tandori Dezső tolmácsolásában) az elbeszélés nehézségeire is kitérjen: „Ma már persze csak emberi szavakkal ismételhetem el a majomként érzett dolgokat, torzítok is következésképpen, ám ha a hajdani majomigazságot elérni nem tudom is, semmi kétség, hogy legalábbis egy irányban van emlékezéseimmel.”

Az Egy lemúr vallomásainak első kötetében, a három évvel ezelőtt megjelent Mintha élnél-ben Garaczi a Yellowstone-parkbeli macskamajmokról (lemúrokról) szóló híradást idézi, mely szerint „a lemúrok összeszedik a kirándulók öngyújtóit, tűzifát gyűjtenek, akárcsak a turisták, körbeülik a tüzet, és időről időre örömittas visításban törnek ki…”. (66. o.) Az emberré (felnőtté, illetve Garaczinál „lenőtté”) válás mint értelmetlen viselkedési és nyelvi imitáció: a Jelentés Kafka-majmának és a vallomások Garaczi-lemúrjának közös portyaterülete. S az utóbbitól sem idegenek a cirkuszi bravúrok.
A Pompásan buszozunk bizonyára sikerkönyv lesz, nem csak a kritika tekintetében, hanem abban az értelemben is, hogy biztatóan elöl áll a könyvesbolti eladási listákon, s ennek nyilvánvalóan az az egyik oka, hogy Garaczi humora még sosem volt ilyen végletes és sokféle: nem járta még be a lehetőségek ilyen széles skáláját az idétlen gegektől a hatvanas évek atmoszféráját megidéző elménckedésekig, nem volt még ennyire szeretetre méltó és idegesítő, szemérmes és fárasztó. Igaz, hasfájós akadémizmussal korábban sem lehetett Garaczit vádolni, még akkor sem, ha néhol, mondjuk a Tartsd a szemed a kígyón kötet elején olyan súlyos kijelentéseket is megkockáztat, mint hogy „az igazi fordulat most van: a humor már nem ismeretelméleti, hanem ontológiai kategória”. Merész gondolat, nem sok sejtelmem van azonban arról, hogy mit jelenthet. Jobbat nem tehetek tehát, mint hogy – a fenti mondattal összhangban-e vagy sem? – bevallom, rég szórakoztam olyan jól, mint a Pompásan buszozunk olvasása közben; és mindjárt hozzáteszem, hogy nem azért mondom, hogy rég nevettem ilyen sokat és ilyen hangosan, mert ezzel kritikai megjegyzéseimet akarom alattomosan előre bocsátani.
Garaczi írói alkatához és – ha ez ebben a kontextusban nem ellentmondás – irodalmi programjához mindig is alapvetően hozzátartozott a „komolyság” és a „felnőttség” radikális aláásása, amivel a mai magyar irodalomban nem áll egyedül, ám az e programhoz való makacsul következetes ragaszkodásnak és a szövegek színvonalának együttes kritériumát tekintve igen. A komolyság és felnőttség mint nyelvi, irodalmi magatartás (is) értendő, s a Garaczi-írások nyújtotta negatív bemutatásban olyasmik tartoznának ide, mint a hosszú múltra visszatekintő tematikus és műfaji hagyományok folytatása, rögzült írói szerepek felöltése, irodalom és megismerés összekapcsolása, könyvlapokon bemutatott lelki sztriptíz, az egyértelműség, a végső igazságok keresése, a referenciálisnak feltételezett nyelvhasználat, megszívlelendő történetek és tanulsággal bíró mesék mesélése (ezért olyan – finoman szólva is – felemás érzés Garacziról írni valamit).
Ami a komolyság és felnőttség kérdését illeti, a két vallomás-kötet témája, a felnövekvés, a nevelődés, annak minden szükségszerű tartozékával: szülőkkel, nagyszülőkkel, gyermekszerelmekkel, szexuális felvilágosítással, óvodába-iskolába járással stb. tulajdonképpen kézenfekvő és a könyvek tanúsága szerint sziporkázásra alkalmat adó terep Garaczi számára. Ebben az értelemben az Egy lemúr vallomásainak eddig megjelent fejezetei semmiképpen sem jelentenek valamiféle radikális fordulatot a pályáján, olyasmit, hogy végre megkomolyodott volna, most már rendesen írna. Az persze kétségtelen, hogy a korábbi kötetek rövid, sokszor mozaikszerű, töredékes vers- és prózaszövegeitől a két vallomás-kötet sok mindenben különbözik: egyrészt nyilvánvalóan egy hosszabb, több kötetet is átívelő próza darabjait tartjuk a kezünkben, másrészt pedig Garaczi szövegei eddig soha nem kötődtek ilyen magától értetődő módon valóságos történeti, földrajzi, politikai szituációkhoz. Az első kötetben a rendszerváltás időszakának szcénái között a kisgyermekkor idéződik fel, a második kötet pedig nagyjából az általános iskolás évekről szól. Az ötvenes-hatvanas, illetve a nyolcvanas-kilencvenes évek Budapestjén járunk tehát, leginkább Lipótvárosban, néha az Alföldre kirándulunk, oroszóra, magyaróra, tornaóra és hasonlók.
Ami miatt olyan nagyon nagy fordulatról mégsem érdemes beszélni, az leginkább az, ahogy Garaczi az önéletrajz-műfajt kezeli: a műfaji keretek parodisztikus-imitatív használata nagyban emlékeztet arra, ahogy a korábbi kötetekben a kisebb epikai formák megjelentek. A Mintha élnélben például az öntudatosság visszavetítése mint az önéletírás elkerülhetetlen velejárója (emberi nyelven beszélni a majomlétről) az egyik leggyakoribb poén-forrás: „Nyolc hónapos voltam, és a szeparációs félelem vasmarokkal szorította össze kicsi, hevesen kotyogó szívemet”; „Fölösleges megszólalni, míg el nem sajátítom az alapismereteket. Tanulmányoztam szüleim szokásait…”; „Miért vannak a valamik, tettem fel magamban a kérdést, és miért nem inkább hiányuk, a semmi?” (15-16. o.) A visszaemlékezés menetét nem az időrend határozza meg, inkább koherencia nélküli szemezgetés ez a múlt és a jelen epizódjai, jelenetei között, emblematikus tárgyak, helyek, fejlődési állomások felsorolása, „a tallózás egzisztenciális sűrítettségének” a jegyében. (57. o.)
A Pompásan buszozunk anyaga homogénebb, az iskolás évekhez, tanárokhoz, gyerekekhez fűződő anekdoták, epizódok között csak egyszer-egyszer bukkan fel a nyolcvanas-kilencvenes évek felnőtt-ideje. Annál gazdagabb viszont az a nyelvi készlet, amiből a visszaemlékezés építkezik. A kor szlogenjei, hőseinek mítoszai, propagandaszövegei, illetve az iskolai anyagok: a kötelező és az olvasókönyvi olvasmányok, a választékos fogalmazások biztosítják a klisék végtelen tárházát. A lemúr nevelődéstörténete ezeknek a gondolkodási, nyelvi sémáknak az elsajátításából és reprodukálása áll össze, melyek röhejesek, de nincs helyettük más. (Az írás címéül választott idézet is e tanulási folyamatra utal: A terület visszafoglalása a madaraktól kötet Ugye című helyzetverséből való; a helyzet a bilizés, a vers vége pedig így szól: „Végül kiordítok: / jöjjön be a pisiltetőm! – lesz egy kis szarka. / Majd enyhültebben: / ugye, most szépen mondtam?”)
Meg kell valljam, én olykor untam egy kicsit Garaczit, a korábbi kötetek rövidebb szövegei, az idézet-mozaikok, a tanulság nélküli mesék és hasonlók, főleg, ha sokat olvasott belőlük az ember, sokszor már anyagtalannak, önismétlő poétikai gesztusnak vagy poétikai gegnek hatottak. (Nyilván e gesztus-szerűségnek is köszönhető az a mulatságos dolog, hogy kortárs irodalmunk legviccesebb szövegei és azok fogadtatása lett a leghumortalanabb irodalmi vita egyik kiinduló pontja, az ún. kritika-vitáé majdnem három évvel ezelőtt. Ki nevet a végén?-vita.) Most viszont más a helyzet, Garaczi e hosszabb formában mintha többet engedhetne meg magának. Alapvető eszköze továbbra is az olvasó állandó kizökkentése, de most úgy, hogy egy-egy rövid részre, egy-egy esemény, figura vagy sors körül (Mama, Tausz Jutka szerelme, Igazság néni) homogénebb erőterek jöhetnek létre, tragikusak, érzelmesek, szentimentálisak, sőt patetikusak, melyek persze szüntelenül áldozatául esnek a kiforgatási játéknak: „Állok a kuka mellett satnyán, elárvultan, értetlenül, megalázottan, és egyre rosszabb kedvvel verem a nőt. Valakit versz és annál jobban imád, ez több a soknál. Mint a szovjet katona, akit a fritzek kínoznak, de csak annyit hajlandó mondani, hogy Lenin.” (135. o.)
És bújócskát játszik maga az elbeszélés lemúrja is. Mert noha az egyes szám első személyű és a hőseként Lemúr Mikit megnevező harmadik személyű elbeszélés váltogatása, illetve a „talált” beszédformák paródiája értelemszerűen felszámolja egy őszinteségre törekvő vallomástevő személyiség kirajzolódásának a lehetőségét, a helyzet mégsem olyan egyszerű, hogy beérhetnénk e létre-nem-jövés gesztusának tudomásul vételével. Hiszen ezzel egy időben Garaczi nevének anagrammatikus beírásai (Gara László, Glóriás Lazac stb.), a nyelvi klisék leutánzásának igyekezete, az idétlen, elfedő fecsegések valami esetlen-esendő személyességet lebegtetnek.
Az epikai formák, klisék, fordulatok imitációja, paródiája a hatvanas évek iskolai világát felidéző kisregényben rendkívüli szatirikus erővel töltődik fel. A Pompásan buszozunk epizódjainak, fordulatainak szatirikus felidéző képessége lehet egy másik oka annak, hogy miközben nem csorbul a korábbi provokatív poétika, a szöveg nem hat tolakodóan gesztus-szerűnek. Az Egy lemúr vallomásainak második kötete bővelkedik az olyan emblematikus idiotizmusokban, amilyenekhez foghatót mondjuk A tanúból szoktunk idézni; mint például a felderítetlen Balaton utcai gyilkosság kommentárja: „A Balaton utcai gyilkosság fogalommá vált, mint Gagarin őrnagy az űrben, csak ellenkező hangulati töltéssel. A Balaton utcát később átnevezték Pálffy György utcára, Pálffy György kommunista volt, megölték a kommunisták, és elnevezték róla a Balaton utcát, mert a Balaton utca a kommunista rendőrség tehetetlenségére emlékeztetett, Pálffy György viszont a hatékonyságára, mely utóbbi viszont akkorra engedékenységgé és megbocsátássá nemesült.”, vagy hogy „Elkezdtem írni a híres embereket és az osztálytársakat, hogy tudjam, ha lelövik őket”. (100., ill. 109. o.)
A Garaczi-lemúr vallomásai sejthetően és remélhetően nem érnek véget a Pompásan buszozunk kötettel, s a visszaemlékezések íróját fokozatosan elvezetik a felnőttség kafkai majom-magaslatára: „Ha most végigtekintek fejlődésemen s eddigi célján, nem panaszkodom, de elégedett sem vagyok… Majdnem minden este előadás: sikerem jóformán fokozhatatlan… Egészében véve elértem hát, amit el akartam érni. Senki ne mondja, hogy kár volt a fáradságért. Egyébként nem vágyom senki ember ítéletére, célom az ismeretterjesztés; jelentést adok csak önöknek is, nagybecsű akadémikus uraim, jelentést adtam csupán.”