Gács Anna: Minden napra fél mese

Feltűnően jóképű könyv a Gyarmati nő, e Garaczi László kisprózáinak bő válogatását közreadó kötet. Merészen egyszerű és szép a borító, albumhoz illően elegáns a tördelés, a tipográfia (mindkettő Máthé Hanga munkája); minden szöveget bélyegnyi fotó vezet be, a szerző készítette fényképek, melyek inkább asszociatív kapcsolatban vannak a szöveggel, mintsem hogy illusztrálnák őket, de mindenesetre hozzájárulnak a kötet finom olvasókönyvjellegéhez. Húsz évvel ezelőtt Garaczi első kötete, a Plasztik a mára legendás, narancssárga borítós JAK-füzetsorozatban jelent meg - nem is érdemes ragozni, milyen nyomdai minőségben.

A fiatal írók javának, sokszor a kanonizált irodalom intézményeiben nem szívesen látottaknak a színre lépésénél bábáskodó JAK-füzetsorozatban való megjelenés Garaczi esetében emblematikus jelentőségűvé nőtt: ő azok közé tartozik, akiknek viszonylag sokáig tartott, hogy kikeveredjenek a "fiatal író" lekicsinylő kategóriájából. Fogadtatásának története önmagában is nagyon izgalmas történet: tartották korlátozott érvényességű generációs élmények írójának és egy korosztály nagy hatású, kultikus figurájának, ami az egyik kritikus szemében túlburjánzó dekorativitásnak tűnt, az a másikéban a sajnálatosan soványka magyar pszichedelikus irodalom poétikájának, nevezték lekicsinylően humoristának és felértékelően a posztmodern magyar irodalom radikális megalapozójának. Ennek az utóbbi értékítéletnek köszönheti Garaczi, hogy alig másfél évtizeddel első kötete után monográfia jelent meg róla a Kalligram kortárs magyar íróknak szentelt sorozatában, ahol is a nagy öregek között ő az egyik legfiatalabb.
A Gyarmati nő kisprózái jórészt Garaczi László első három kötetének anyagából vannak összeválogatva, ezt a mintegy ötven szöveget egészíti ki három újabb, kötetben még nem megjelent novella (Sóvárgás, Oroszlán, Dobok). A válogatás tehát gyakorlatilag teljes egészében azt a korszakot és azt a szövegtípust reprezentálja, ami az értékelési-értelmezési vitákat annak idején kiváltotta. E szövegek világa, mentalitása, poétikai eljárásai, kulturális állásfoglalásai viszonylag homogének, s ezt az érzésünket megerősíti most a kötet homogenizáló formája. E provokatív kisprózák egyik jellemzője, ami most is nagyon szemléletesen kitűnik, az a szüntelen tagadásnak és a tagadás önironikus tagadásának a gesztusa a tradícióhoz való viszony, a forma és az állítások szintjén egyaránt: "Nem szeretem magamat sem, azt sem szeretem, hogy nem szeretek semmit, és azt sem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretek semmit..." és így tovább mintegy fél oldalon át. Ha akarom, ad hoc poén, ha akarom, ars poetica, ám az a következetesség, ahogyan Garaczi sorra veszi, szétcincálja, megcsócsálja és kiköpi a kisepikai formákat - a mesét, a novellát, az elbeszélést, a rövidtörténetet, a zen példázatot, a filmnovellát stb. -, engem is azoknak a sorába állít, akik a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar prózájának egyik radikális és termékeny kísérletét látja ezeknek a kisprózáknak az együttesében. Ezek a darabok - köztük az olyan (bajuszuk alatt somolygó) klasszikusok, mint a rejtélyes szépségű Csigacsók, a neoavantgárd szövegalakítási technikákból merítő Plasztik, a Rómeó és Júlia történetét újraíró Larion és Laura, az antikvitást és mát elegánsan összefuttató Philémon és Baukis, a rendszerváltás Budapestjét tapintható közelségbe hozó Körbezuhanás - valamilyen módon mind a történet mibenlétét feszegetik, mind egy-egy esettanulmány arról, hogy mitől válik az események és víziók sora történetté, és mi van akkor, ha nem válik azzá; miféle tudatos és tudattalan kulturális és logikai elvárásaink vannak azzal kapcsolatban, hogy mitől történet egy történet, és hogy mi az, ami elbeszélésre méltó.
Garaczi újdonságának az egyik fontos eleme volt, amit a jelentőségét hangsúlyozó kritika a kilencvenes években megfogalmazott és üdvözölt, hogy prózájában a populáris és a magaskultúra határai elmosódnak. Érdekes megnézni mai szemmel: mit is jelent ez 15-20 év távlatából, amikor már meglehetősen másfajta tapasztalatunk van például a populáris irodalomról. Amikor már a régmúlt problémájának tűnik, hogy a kanonizált témák, műfajok és nyelvi regiszterek árnyékában a szinte láthatatlan szubkultúra státusába szorul minden, ami kívül esik ezen a szent birodalmon - az avantgárd hagyomány ugyanúgy, mint az amerikai tömegfilm; és amikor már egyre inkább megszokjuk, hogy az irodalom normál állapotára az jellemző, hogy a könyvesboltok és az olvasók polcain a nagy példányszámú, népszerű olvasmányok, a lektűrök vannak többségben. Innen nézve markánsabban tűnik ki, hogy a populáris kultúrához való affinitás Garaczinál elsősorban a kulturális allúziók káprázatos demokratizmusát és sokféleségét jelenti, de nem jelent könnyű fogyaszthatóságot. Hiába ezeknek a szövegeknek az elsöprő szellemessége, a komolyság kíméletlen lerombolása: az elit irodalom birodalmában bolyongunk - a tekintetben legalábbis mindenképpen, hogy ezek a szövegek rácáfolnak a várakozásainkra, próbára teszik olvasási rutinjainkat, feladatot adnak, bizonytalanságban hagynak. Elsősorban különben éppen azáltal, hogy a kulturális referenciák túlburjánzása szétrobbantja a formát, a jelentéssel túltelítettség elbizonytalanítja a tájékozódási képességünket.
Van tehát valami csalóka ebben a mostani tálalásban: mintha túlságosan igyekezne megszelídíteni Garaczi antitörténeteit. És ezzel meg is érkeztünk oda, hogy miképpen lehet ezt a reprezentatív válogatást olvasni ma. Képesek-e kiszakadni ezek a kisprózák abból a kontextusból, amiben keletkeztek, s amelyben keletkezésükkor oly fontosak voltak, és élményszerűvé válni a mai olvasó számára. A válasz részben az, hogy igen: Garaczi szövegeinek szellemessége az esetek többségében ma is friss, humora ellenállhatatlan. Ráadásul közülük sokban jól megfér a provokatív irodalmi kísérlet azzal a képességgel, hogy plasztikussá tegye a rendszerváltás éveinek atmoszféráját, a bulikultúrát, a politikai szlogenek káoszát, azt az attitűdöt, ami talán inkább volt életmódbeli lázadás, mint tudatos ellenzékiség, és azt a nyomasztó Budapestet, ami még a Hajnóczyéra is hajaz, de már nagyon emlékeztet a maira is. Ugyanakkor a kötet más recenzensei, Sonnevend Júlia korábban az ÉS-ben vagy Bedecs László a litera.hu-n, is felteszik azt a kérdést, hogy maivá válnak-e ezek a szövegek ebben a válogatásban, és ha jól olvasom őket, minden elismerésük mellett egy kis kételyt is megfogalmaznak. Ahogy az elismerésben, úgy ebben a kételyben is osztozom velük. Az én kétségeim, mondom, elsősorban a tálalási móddal kapcsolatosak. A Gyarmati nőt minden ízében az olvasmányosságért, a fogyaszthatóságért folyó küzdelem hatja át: erre vall a külcsínen túl a címválasztás vagy a bizonytalan kezű és célú kiigazítások, átírások. Ez utóbbiak eltüntették az eredeti megjelenésre több helyütt jellemző avantgárd tipográfiát, sőt egy esetben prózává változtatták azt, ami eredetileg versszerűen volt tördelve, a szövegbeli javítások pedig jórészt a korhoz kötött utalásokat vannak hivatva helyettesíteni. (Olykor különben - ami a világ dicsőségének elmúlását illeti - igen tanulságosan: egy helyütt például a Nagy emberek nemi naplója Gömböstől Gáspárig című opus helyett Nagy emberek nemi naplója Gömböstől Gyurcsányig szerepel.)
Természetesen nem azt akarom ostorozni, hogy az egykori laphullató kiadások után most valóban jó minőségű, gusztusos könyvben olvashatjuk Garaczi kisprózáit. Csak azzal van gondom, hogy ezek a renitens történetek sehogy sem akarnak olvasókönyvdarabokká kerekedni, ebben a formában sokszor feleslegesen önismétlőnek, és olykor túlságosan érthetetlennek hatnak. A kötet, mely egy árva szóval sem utal a benne szereplő szövegek életkorára, mintha pont azt az avantgárd jelleget, formabontó, kísérletező szellemet akarná eltüntetni, ami ennek a prózának a jelentőségét adta és nagyrészt ma is adja.