Ezüst nyár

Csütörtök van, az olimpia második hete, mikor e sorokat írom, és még nincs aranyunk. Zimbabwe, Bahrain, Panama nyomában loholunk az éremtáblázaton. Fura csillogás a szomszédban lakó kínai szemében - szánalom? Nem mondhatom neki, hogy százharmincszor annyian vannak, tehát nekünk elég egy arany, hogy jobbak legyünk, mert még az az egy, az sincs meg. A strandokon, nyári diszkókban néma, kihunyt tekintetű emberek, tömegbe verődött gyász. Nem bírom tovább, lemenekülök egy világvégi kis faluba, innen írom e sorokat, és még nincs aranyunk. Hangyák, füvek, méz, sör. Madár ül az ágon, de mikor este kiderül, hogy ma se lett arany, és erre a templomban harangozni kezdenek, ájultan zuhan a fűbe. Én is térdre rogyok, és az olimpia istenéhez fohászkodok: add az aranyad, add az aranyad! De csak öt kerek, ezüst felhőt látok odafönn, és tudom, hogy nincs olyan alkimista vagy sportdiplomata, aki az ezüstből aranyat tudna varázsolni.    
     Mikor e sorokat rovom (és közben a söröket bontom), nincs még aranyunk. Nagyon el lett itt baltázva valami. Elfogyott a pénz, az edzők külföldre szöktek, a tornatermek falán kiüt a penész, a nemzet végvonaglik. Mohács, Trianon, Madárfészek, Vizeskocka. Öttusázóink leesnek a lóról, sportlövőink fegyvere félrehord, cselgáncsozóink benyúlnak az ellenfél ruhájába, vitorlázóinknak szembefúj a szél, gyeplabdázóink pedig, nos, gyeplabdázóink pedig nincsenek. Internetes fórumozók immár hazaáruló sportolókat emlegetnek, és azt firtatják, mennyi lenne köztük a ratyi. Csütörtök van, nincs aranyunk, és egy egész topik foglalkozik a ratyi-problémával. Nem tudom, mi vagy ki az a ratyi, lehet, sose fogom megtudni. Ádáz posztolók esnek egymás torkának, ratyisták és anti-ratyisták; végül kiderül, ratyi az, aki a nemzete helyett a neméhez vonzódik. Egyesek a sportolók nyilvános megvesszőzését és azonnali ólombányába küldését követelik. Mások szerint viszont nagyon is ideje volt a kijózanodásnak, a tisztítótűznek - nekünk Peking kell!
    Nyár van, süt a nap, zöld a bokor és a kék az ég, és mikor e sorokat írom, még nincs aranyunk. Egy másik fórum tudományos elfogulatlansággal közelíti meg a témát: az olimpia már nem a sportolók, hanem a laboratóriumok csatája, nem tehetség és akarat, hanem vegyszerek feszülnek egymásnak, és mi itt hibáztunk, itt mondtunk csütörtököt. Az athéni bukta után hübelebalázs módjára lefejeztük a magyar dopping-lobbit, ennek isszuk most a levét. És hogy ez már nem dopping, hanem sportkémikusok által kidolgozott, modern (és kimutathatatlan) edzéstechnológia. Amire pedig áldozni kell az adónkból, ha szeretjük a hazát. Itt van ez a Bolt például, neve alapján lehetne magyar is. Bolt bemelegítés nélkül, kölcsönkért tornacsukában, az utolsó húsz méteren helyben futva irreális világcsúccsal nyerte a száz métert. Bolt. Gondolkozzunk már! A távoli Jamaicában, a fű és Bob Marley hazájában? Ott is meghallják a jövő szavát, mi meg főlünk saját levünkben?
    Mikor e sorokat írom, nincs aranyunk, bár még lehet. (Lett, hálisten! – a szerkesztő megjegyzése.) Lehajrázzuk Zimbabwét és Bahraint. Ha pedig mégse, ha nem lesz, ha arany nélkül végezzük, akkor: apokalipszis. Esetleg utolsó mentsvárként arra lehetne gondolni, hogy van nekünk egy fényét soha nem vesztő, örök aranyunk: Arany János. (Toldi Miklós diszkoszban és kardcsapatban!) Vagy arra, hogy a sportot eredetileg azért találták ki, hogy az emberek addig se öldössék egymást. (Mintha ez most nem sikerült volna maradéktalanul, lásd: orosz-grúz meccs.) Tehát hogy a sportban csak eljátsszuk a véres háborút. Mi, magyarok annyira békepártiak lettünk, hogy még játékból se vagyunk hajlandók lemészárolni a másikat. Mi már, kérem szépen, megközelítettük a nirvánát, a teljes lelki és testi nyugalmat. Nem görcsölünk a győzelemért, boldogan veszítünk, Buddha és Krisna mosolyával ajkunkon. Az ellenfél megajándékozása a győzelem örömével fontosabb, mint maga a győzelem. Adni akarunk, nem elvenni. Yes: om mani padme hum. (Még szerencse, hogy a kedves olvasó nem látja, hogy miközben e sorokat írom - és még mindig nincs aranyunk -, üvöltve ugrok fel, mert Görbicz Anita, akit amúgy imádok, már a nem tudom hányadik rohadt hetest hagyja ki, üvöltök, hörgök, csapkodok, és hogy ne őrüljek meg azonnal, tiszta erőből beleharapok az asztallapba.)   
    Zárszó, este. Mikor e sorokat írom, még mindig nincs aranyunk. A hangyák megették a mézet, a füvek kiegyenesedtek. Hol van már az ezüst nyár?, dúdolom fogvacogva. A madár visszaröppen az ágra, de szerintem a fütty örökre a csőrébe ragadt. Hold úszik a felhőn. Ezüst, fehér arany. Sötétbe borulnak a fák, a kert, a falu, az ország, univerzum. Minden megdermed. Pekingben viszont lassan, de biztosan hajnalodik.