Élj békében a tüneteiddel! Nagyvizit Garaczi Lászlónál

Litera, 2003. 07. 23. (Az interjút Keresztury Tibor és Györe Gabriella készítette)

Amolyan jól ismert, körfolyosós, Mándy-féle pesti bérház, otthonkás, épp rongyokat rázó szomszédasszonyokkal: a kortárs magyar irodalom egyik legnépszerűbb, kultikus alakját az éjszakai cimbik, s a rajongók képzelete bizonyára nem ilyen környezetbe helyezi. Odabent még ráadásnak az ölébe telepszik egy - a vendégeket illetően egyébiránt veszedelmes - macska is, hogy az imidzs és a miliő kontrasztja teljes és hibátlan legyen. A litera annak járt utána, hogy akkor mi is van most ezzel - ki is itt a provokatív "fenegyerek," vagy mi az úristen van, közel ötven évesen. Közben pedig - a válaszokhoz illő, autentikus módon - egészséggel megittunk egy liter ásványvizet.

Esterházy Péter írta pár éve Babarczy Eszter kötete kapcsán a következőket: "Jut eszembe: korosztály. Mintha megint összetorlódott volna húsztól negyvenig mindenki. Akár húsz éve. Garaczi még mindig fiatal író a vénecske negyven évével. Úgy beszélünk harmincas éveikben lévő szerzőkről, mint reményteli ifjakról." Sokaknak megdöbbentő veled kapcsolatban, hogy három év múlva ötven éves leszel. Mi az örök ifjúság titka? Hogyan viszonyulsz ahhoz a fiatal író szerephez, amibe gyakorta máig skatulyáznak, s probléma-e számodra az életkorod?

Ezzel kapcsolatban - mármint külszín és belkor - érnek még meglepetések: nemrég becsöngetett a postás egy hivatalos levéllel, klottgatyában nyitottam ajtót, ő meg megkérdezte, hogy itthon vannak-e a szüleim. Mondtam, hogy nincsenek, de ha vár egy kicsit, kihívhatom az unokámat. Vagy az az idősebb kolléga, aki bemutatkozáskor a nevem hallatán azt hitte, hogy a saját fiam vagyok. Ha felmerül ez a probléma, általában idétlen viccekkel ütöm el a dolgot, hogy sok konzervet kell enni gyerekkorban, vagy hogy ez csak egy apró kis génhiba, mi a családban kétszáz évig élünk, vagy hogy az olcsó pia tartósít, satöbbi. A dolog hátránya, hogy hivatalos helyeken nem vesznek komolyan, ezt megszoktam, a haszna viszont, hogy könnyebben elvegyülök fiatalok között, nem néznek a nagyapjuknak. A mamám is fiatalabbnak néz ki a koránál, tőle örököltem ezt az adottságot. De az igazság az, hogy negyvenhét éves vagyok, se több, se kevesebb. Azt, hogy még pár éve is miért számítottam fiatal írónak, azt a kritikusoktól kell megkérdezni, én sose mondtam, hogy fiatal író vagyok, főleg nem fiatal koromban. Hogy mit jelent a negyvenhét év? Már nem feltétlenül ránt magával egy-egy helyzet úgy, mint húsz éve, és talán jobban látom kívülről magamat. Szeretek szórakozóhelyekre járni, érdekelnek a szubkulturális mozgások, de nincs bennem az a paranoia, hogy lemaradok az évszázad bulijáról. Social disease, így hívta Andy Warhol, hogy menni kell, ott kell lenni, muszáj. Na, ez a hektika már nincs bennem. Mindez valahogy mintha összefüggene a rendszerváltással és az internettel is: nagyobb a mozgástér, és akár otthon is lehet maradni.

Miben változtak szerinted Budapest szórakozóhelyei az elmúlt években? Mennyire inspiratív számodra a mai Budapest, Dixihez és környezetéhez, az FMK-hoz, a Tilos az Á-hoz képest?

A hetvenes-nyolcvanas években mindig kijelölődött egy kultikus szórakozóhely, az volt "a" hely. Itt mindig találtál ismerőst, és mindig történt valami. Ma nincs ilyen egyetlen kiválasztott hely, nincsenek konszenzuális sztárok, mágusok, idolok, igehirdetők, sok hely van, sok tehetséges ember, és nem vagyok benne biztos, hogy ez rosszabb. Örülök, hogy az a korszak, a "rakendrol" nem maradt ki az életemből, sok fantasztikus embert ismertem meg, sok fantasztikus dolog történt velem, de nem sírom vissza a múltat, mint valami szép és utolérhetetlen hőskort. Feszültebb, veszélyesebb, de egyben beszűkültebb és belterjesebb is volt, és ebbe sokan belerokkantak, belepusztultak. Az volt a jófejség, hogy látványosan kicsinálod magad, és ebben sokan bizonyultak meglepően tehetségesnek. Lehet, hogy ma is van ilyen trend bizonyos körökben, de ezt nem gondolom jellemzőnek.

Az első köteted, a Plasztik megjelenése 1985, ekkor már huszonkilenc éves voltál, s az akkori Budapest éjszakai életének ismert figurája. Játszott-e ez az életmód szerepet abban, hogy író lettél? Mikor dőlt el, hogy író leszel?

Azt nem tudom, hogy mennyire voltam ismert figura, az biztos, hogy nem én vittem a prímet. Óvatos duhaj voltam, néhány nap után mindig hazamentem a sebeimet nyalogatni és írni. Az írás ugyanakkor valószínűleg korábban dőlt el. Emiatt a bulizgatós életforma miatt az író-szerep csak lassan és később vált teljes mellszélességgel bevállalhatóvá. A Dixiék mellett több okból sem lehettél író, egyrészt sokkal jobb volt nálad, nem nagyon rúghattál mellette labdába, másrészt megvetettünk minden hivatalosságot. Átvettem akár a KISZ-díjat is, de csak heccből, punknak gondoltam magam, és tetszett, hogy a komcsik pénzét a csajomra, haverokra, fűre költöm. Mindent ki akartam próbálni, és ez ellene dolgozott az írásnak, lelkileg felszabadultam, viszont zenész akartam lenni, disszidálni akartam, buliztam, nem látszott, hogy mi lesz velem. Emlékszem, egyszer Németh Gáborral 85 körül Kalocsán hosszan beszélgettünk arról, hogy mennyire ijesztő és lehetetlen kimondani, hogy írók vagyunk, hogy írók lehetünk, hogy írók akarunk lenni. Nevetségesen hangzott. Egyszerűen gáz volt betagozódni bármilyen establishmentbe. De nem is volt rá remény, és értelme se volt. Ha nem formálod művészetté az életed, ha nem improvizálsz, hanem leragadsz egy szakmánál, pénzt keresel, ciki vagy. Tulajdonképpen nagyon megdöbbentett, hogy az íróság mintegy magától mégiscsak beindult valahogy. Nem túl sokat tettem érte.

Aztán viszont az, ami a nyolcvanas években kezdődött, egyre durvább irányba haladt, és egy súlyosabb mélypont után úgy gondoltam, hogy visszafogom a tempót. Lehet, hogy gyávaság volt, következetlenség, árulás, de sok más dolog is érdekelt, ami abban a közegben nevetséges és vállalhatatlan volt. Alkatilag nem vagyok se próféta, se mártír. Gyerekem született, és nem volt kérdés, hogy mi a fontosabb, ő vagy a bulik. Érdekel a természet, sportok, utazás, érdekelnek az olyan helyzetek, mint leülni egy vacsorához, elkortyolgatni és nem bevedelni egy üveg jó bort, megtapasztalni az élet más formáit, időrendjét. Eldőlt azt is, hogy írni akarok, hogy valami íróféle vagyok, és ha ez így van, akkor jól akartam csinálni, felvállalva mindazt, ami ezzel jár. Korrektúrázok, pályázok, levelezek, interjúkat adok, szakirodalmat olvasok, igyekszem szakmaszerűen és jól művelni azt, ami érdekel. Izgi dolog normálisnak lenni, szerintem tök romantikus. Én most így lázadok, valamiképpen egy kicsit magam ellen, a régi énem ellen. Persze nem ment minden ilyen egyszerűen, hogy hipp-hopp, kiszállok a buliból, és már kint is vagyok, de ez egy másik, hosszú történet.

Bibliográfiádban az áll, hogy 1982-től vagy szabadfoglalkozású író. Emlékszel még az első publikációdra?

1981 nyarán jelent meg a Magyar Nemzetben a Napszél című csodaszép, Nagy László hatását tükröző versem Berkes Erzsébet szerkesztésében, de még ezen a nyáron sokkal vadabb dolgaim is lejöttek a párizsi Magyar Műhelyben. Ebben a kétarcú indulásban is jelződik az a kettőség, amiről az előbb beszéltem. Illetve nem beszéltem például arról, hogy közben a magyar-történelem majd a filozófia szakot is elvégeztem, tehát ráadásul még egyetemista is voltam.

Mikortól lett felvállalt életformád az írás?

Amikor a Jelenlét csapatával, Kukorellyvel, Hekerlével, másokkal összeismerkedtem, és nekik tetszettek az írásaim, onnantól alakult ki ez a többes életvitel: bulizás az egyik oldalon, a Jelenlét-társaság, felolvasások, kötetek a másikon. A két ismerősi halmaz nemigen tudott vegyülni, ráadásul mindeközben még jó kisfiú is voltam otthon, közvélemény-kutatásból és fordításból tartottam fenn magam, aztán befigyelt egy rövid életű házasság is, úgyhogy négy-öt szerepben kellett párhuzamosan "tündökölnöm". Kb. úgy kilencventől aztán eldőlt, hogy író akarok lenni.

Ennek a 'többes' életnek a nyomai máig megvannak az írásaidban is. A Nincs alvás! kritikai visszhangja kezdetben azt hangsúlyozta, hogy egy új underground prózanemzedék indulásának lehetünk itt tanúi, később mind az avantgárd , mind a posztmodern stíluseszközök nyomait kimutathatónak vélték köteteidben. Mennyire választottad tudatosan az eszközeidet? Hogy ítéled meg írásaid kapcsán a kanonikusság és az alternativitás egyidejűségét?

Nem választottam tudatosan az úgynevezett eszközeimet, azt írtam, ami eszembe jutott, ami történt velem, körülöttem, és ebbe beletartoztak bizonyos olvasmányok is. Azt írtam, amit ezekből - az életemből és a könyvekből kipároltam, és úgy állítottam össze a menűt, ahogy a legideálisabbnak, legízletesebbnek gondoltam magam számára. Igazából olyanokat írtam, amiket olvasni szerettem volna, tehát olvasmányokat írtam magam számára. Ma már gyakrabban előfordul - horribile dictu -, hogy elképzelem a leendő olvasómat is. De ezt szerintem nemigen lehet erőltetni, nem bújhatsz ki a bőrödből. Lehet, hogy van valami fontosabb a tapasztalatoknál is, mondjuk nálam például egyfajta alkati szétszórtság, aminek állandóan ellent kell tartanom, állandóan dolgoznom kell ellene. Hogy lehet kapkodni és nyugodtnak lenni egyszerre? Szív és agy. Ehhez képest a kanonizáltság és alternativitás témája számomra nem annyira érdekes. Persze, hatott rám Erdély Miklós és David Bowie és Jerofejev (nem a Viktor) és sokan mások, de ebből aztán sok értelmeset nem lehet kihozni. Azt hiszem, én az írással mindig magamon dolgoztam.

A Plasztik-ot egy évvel később követte A terület visszafoglalása a madaraktól, utóbbi kötetben azonban a Plasztik rövid prózáinál korábban keletkezett versek vannak. Miért fordultál a versektől a kisprózák felé?

Az akkori életemből ez következett: zakatolós életforma, zakatolós kötetek. Nem tudtam nagyobb formákkal kisérletezni, nem volt rá időm. De volt bennem egy ilyen törekvés, haladni a nagyobb felé, és a versekből a rövidprózákba könnyű volt az átmenet. Kézenfekvő volt, adódott. Évekre bevackolódtam ebbe a formába, és nagyon jól éreztem magam. Aztán a dráma is kezdett érdekelni, mint összetettebb forma. Forgatókönyvek, majd hosszabb prózák jöttek. Ma már nem írok verset. Márciusban Szijj Ferenc verseit olvasva jött be, hogy ezek milyen jók, és hogy vajon tudnék-e én is ilyet írni. Fejben ki is találtam egy szép Szijj Feri-verset, de nem írtam le. Nem tudok több mindent egyszerre csinálni, más dolgom volt.

Két drámaköteted is van, 1994-ben jelent meg a Bálnák tánca, s 2000-ben Az olyanok, mint te című, mindkettő három-három darabbal. Mi vonz a színházban? Maga a műfaj?

A színházban élet és művészet, élet és képzelet mintha jobban egybejátszana. Közösségi műfaj, miközben én mégis nyugodtan, egyedül dolgozhatom. Elképzelek egy világot, ebben nem zavar senki, aztán a színházban igazi élet lesz, lélegző színészekkel és közönséggel, és ez hátborzongatóan izgalmas.

A filmekhez is ez vonz, vagy a filmforgatókönyv filmre adaptálása más élmény?

A film más, ott sokkal kiszolgáltatottabb vagyok. A színház világa számomra testközelibb, ha tetszik, szimpatikusabb. A színházban több szolidaritást, odafigyelést, áldozatkészséget látok, de lehet hogy egyoldalúak a tapasztalataim.

Úgy tudom, mostanság jobbára az online-regénypályázaton megosztott első díjat kapott regényeden dolgozol. Míg a fejezeteket hétről-hétre publikáltad, változtattál a regény címén is: volt Metabázis és Metaxa. Mennyit dolgozol a regényen, mikorra tervezed, hogy elkészülsz, s most mi a címe aktuálisan?

Azt akartam, hogy egyszavas címe legyen és legyen benne egy X. Ezért lett Metaxa. Azóta volt vagy tíz másik címe. Foglyul ejtett ragyogás, ez sokáig tartotta magát, most az a címe, hogy Ikerhold. Ha megtalálom a címet, talán könnyebben be tudom fejezni. Közben lehet, hogy már meg is találtam. Sajnos, jó, ha az év felében tudok foglalkozni vele, lassan haladok, keressük egymáson a fogást, én és a szöveg, de ezek a több hónapos kihagyások jók tehetnek, lenyugszik az anyag, friss szemmel tudok ránézni. Fogalmam sincs, mikor lesz kész, szerencsére nem érzem, hogy mindenáron publikálnom kell.

Milyen munkamódszerrel dolgozol, ha hosszabb szöveget írsz? Kisebb fragmentumokat, két-három mondatos részleteket jegyzel le, amiket azután lassan fejezetekké kerekítesz, s az egészről csak később lesz képed, vagy előbb van meg a szerkezet, amiben építed, amire rádolgozod, amihez hozzáidomítod a mondatokat?

A Mintha élnél és a Pompásan buszozunk! esetében tudtam, hogy milyen korról akarok írni, milyen tónusban, de a szerkezetről, a "sztoriról" nem volt elképzelésem. Amikor volt vagy száz-százötven oldal nyersanyag, akkor próbáltam egy ívet adni neki, kitalálni a szerkezetet. Sok mindent kihagytam, a hiányokat pedig beépítettem új szövegekkel. A mostani regénynél fordítva van, látom, hogy nagyjából honnan hova akarok eljutni, van egy konkrét sztorim, elvileg tudom, mi lesz a vége, viszont a stílusát, a "beszédmódját", tehát a lényeget még csak keresgélem.

Tervezed-e, hogy folytatod a lemúrokat?

Vannak elképzeléseim, hogy írnám meg a harmadik és negyedik részt, de nem dolgozom rajta. Valahogy most elég volt a múltba révedésből. Az első két kötettel elvégeztem a magam számára valamiféle múltfeltárást, önanalízist. A tinédzserkorszak is biztos, hogy fon-tos, de most fárasztónak, ismétlésszerűnek érezném, ha ezzel kellene foglalkoznom.

Olvasóként úgy tűnik, hogy ezt a két könyvet könnyebben, nagyobb lendülettel írtad, mint a kisprózákat. Valóban így volt?

Ez a lendületesség, ha van benne ilyen, sok vér, veríték és görcsölés eredménye. A Pompásan buszozunk! 136 oldalát három-négy évig írtam. Örülök, ha úgy látszik, sikerült ezt az elevenséget vagy frissességet létrehozni.

A Nincs alvás! rövid írásaiban kifejezetten szövegközpontú, a referencialitástól elforduló történeteket írsz, a különféle prózastílusok keverésével érsz el erőteljes hatást, míg a Mintha élnél és a Pompásan buszozunk! esetében ez visszaszorulni látszik. A mostani regényt milyennek tervezed, mennyire foglalkozol benne nyelvi problémákkal?

A Nincs alvás! szövegközpontú alakításmódja, sűrűsége, összetettsége, emblematikussága nem bírná el a regényformát. Az Ikerhold, nevezzük így, kevéssé szerveződik nyelvi kérdések köré: valószínűleg történetközpontú, transzparens és egységesebb nyelvkezelésű szöveg lesz. Egy szójáték, erős nyelvi jel félreviheti az olvasást. Egy ironikus geg egy egész oldalt agyoncsaphat maga körül. Nem biztos, hogy megéri. Az olvasó ezekre az öncélúan kiemelt pontokra emlékszik. Olyan ez, mint egy pornográf elem, ami mindent oda-vissza átértelmezhet és magához idomíthat a szövegben. Mint a drog, ami kioltja, kiüresíti az életet maga körül. Még semmi sem biztos, de talán egy külsőségeiben szerényebb, ugyanakkor dinamikájában összefüggőbb ívet kiadó, "hagyományos" regényt akarok írni.

A Nincs alvás! vált az 1995 októberében induló kritikavita gyúpontjává. 1996-ban a Jelenkorban illetve az ÉS-ben megjelent válaszok egész sora vitatkozott köteted 1995-ös értelmezéséről, mely a 1995-ig publikált kritikákat szedte ízekre. Itt a köteted inkább csak a vita kiindulásaként szolgált, de ettől kezdve több kritika jelent meg írásaidról, mint a korábbi években. Követed ezeket? Befolyásolnak valamennyire?

Mindent elolvasok, ami kezembe kerül, érdekel, mit gondolnak rólam, de persze nem feltétlenül fogadom meg a kritikákban megfogalmazott tanácsokat.

Babarczy Eszterről írod a Nevetnek az angyalok című, tavaly megjelent kötetedben, hogy kikérted a véleményét egy színpadi mű kapcsán. Szükségszerűnek érzed, hogy konzultálj valakivel az éppen készülő írásaidról? Kinek kéred ki a véleményét rajta kívül rendszeresen?

Kukorelly Endrének általában megmutatom a köteteket leadás előtt, és van még néhány kollégám, akiknek szímíthatok a segítségére. Az sem zavar, ha még nem vagyok kész, és úgy szólnak bele, ezért vállaltam el az online regénypályázatot is. Sajnos nem várhatom el senkitől, hogy az idejét folyamatosan rám áldozza. Vannak elképzeléseim, hogy kinek fogom megmutatni különböző fázisokban a regény kéziratát. Jó lenne, ha kialakulhatna egy virtuális műhely egy-egy készülő könyv körül, én legalábbis örülnék neki. De erőltetni nem lehet. Azt hiszem, tényleg hiányzik valamiféle irodalmi szalon-kultúra, hiányoznak a műhelyek, de hát emiatt már sokan panaszkodtak.

Milyennek látszik felőled a jelen és a közeljövő irodalma? Követed-e az irodalmi mozgásokat?

A hozzám eljutó munkák alapján látok esélyt rá, hogy a mostani vezető nemzedékek szemléletmódjához képest dominánsabb lesz egy egyszerűbb, kevésbé a nyelvre koncentráló írásmód. Lehet, hogy egy efféle változás visszafelé is átértékeli az elmúlt időszak irodalmát. Persze ezek folyamatukban nyilván csak finom elmozdulások lesznek. Lehet, hogy egyesek fontosabbá válnak, jobban illeszkednek egy újrafogalmazódó hagyománykeresésbe, mások visszaszorulnak. Azt szokták mondani, hogy én Esterházy köpenyéből bújtam elő, s ez pályakezdőként valamelyest így is lehetett, de most például nem nagyon látom, hogy bárki kibújna akár Esterházy, akár mások köpönyegéből. Nagy nyelvújítók, nyelvgyurmázók mintha nem tűnnének fel csapatosan. És mintha megint jobban különválna, hogy ki a költő, ki a prózaíró.

A most induló írók közül kire hívnád fel a figyelmet?

Azok közül, akiket ismerek, kedvelem azokat a minimalista jellegű szövegekkel jelentkező írókat, akik nem akarnak nagyot dobni, csak elmesélnek egy-egy furcsa, bizarr kis történetet. Benedek Szabolcs, Maros András, vagy kicsit másképp Cserna-Szabó és Erdős Virág. Néha úgy tűnik, hogy annyira nem érdekes a nyelv a számukra, hogy kicsit kócos szövegek is születnek, de biztos, hogy jó írók, és az is lehet, hogy valamit jobban tudnak erről a kócosságról, mint én.

Egy beszélgetésen utaltál arra, hogy írással foglalkozó szakmunkákat olvasol ráérő idődben. Most is forgatsz ilyeneket? Mik ezek?

Most éppen a From Novel to Film című kötetet olvasom, dolgozom egy filmes adaptáción, és ez a könyv regényekből készült filmeket elemez. Magyar nyelven ilyen típusú szakmunka tudtommal szinte egyáltalán nincs, ezt nem egészen értem, és csak sejtem az okát: az írást mi valami misztikus dolognak tartjuk, amit nem lehet tanulni, tanítani. Ezért nincs az írásnak egyetemi oktatása, pedig szerintem sok minden megtanulható, főleg, ha lennének könyvek. Bemész New Yorkban egy jobb könyvesboltba, és két méter magasan áll kategoriákra osztva az ilyen típusú szakirodalom. És nem mind ostobaság.

Valahol azt írtad, csak zenére tudsz dolgozni. Milyen zenét hallgatsz az íráshoz?

Változó. Thrashmetált hallgattam sokáig, Rammsteint és másokat, volt egy rövid ambientes időszakom, de attól elaludtam, most elektronikus tánczenét hallgatok, drum and base-t, lehetőleg ne legyen benne vokál.

A 2002-ben rólad megjelent monográfia a Nincs alvás! egyik darabjából választott mottóul egy félmondatot: "Lenyúzom az ént". Hogy látod, ez a mondat most is igaz arra, amit csinálsz?

Aki ír, így vagy úgy, de ezt teszi. Állandóan elemezned kell, amit létrehozol, vagyis elemzned kell magad. Állandó harcot kell folytass, hogy letisztítsd ma-gadról a hamisság, a rutin rádrakódó rétegeit. Az írás analitikus viviszekció exhibícióval keresztezve. Az Ikerhold valami olyasmiről szól, hogy a főhős elveszti, aztán megtalálja önmagát. Ezt nehéz pusztán képzeleti úton megírni.

Kilenc könyv után, örökifjan, negyvenhét évesen, hogy érzed magad? S ha kívülről rátekintesz, a helyén látod-e az írót, Garaczi Lacit?

Élj békében a tüneteiddel, ez a kedvenc jelszavam. Ahogy mondtam, pár éve nyugisabb az életem. Nem élünk nagy lábon, ahogy az látszik is, de nem számít, ezt vállaltuk Ildivel, hitvesemmel és harcostársammal. Ezzel jár, ha irodalommal foglalkozol. Még az elején megbeszéltük, és elfogadtuk, ez ilyen. Hogyan látom magam? A recepciómmal teljesen elégedett vagyok, magammal pedig... magammal is. Mindig arra törekedtem, hogy amire az adott pillanatban képes vagyok, azt maximálisan kihozzam magamból. Hogy később ne furdalhasson a lelkiismeret. Utálom a bűntudatot. Semmit sem adtam le úgy, hogy azt éreztem, hogy nem vagyok kész. Ha százszor kellett átírni, akkor százszor átírtam. Ha aztán mégse sikerült, akkor szelaví. Kilenc kötet, de nincs benne a nagyregény, emiatt szomorkodhatnék, de nem szomorkodom. Így alakult, erre tellett, szeretem ezeket a könyveket, ez voltam egykor én. Majd talán most írok egy regényt. Lehet, hogy egy-két évig nem fogok publikálni. Dolgozom, aztán majd meglátjuk.

Forrás: litera.hu