Csuhai István: Garaczi nyálazza a Vagy-vagy -ot

Garaczi László: Nevetnek az angyalok. Jelenkor Kiadó, 2002. 141 oldal, 1200 Ft
Nem kell rögtön megijedni. Pár évvel ezelőtt, a nyári JAK-táborok egykori helyszínén, Tatán, az utolsó napon rapköltemény-író verseny is szerepelt a műsoron: megadott szavakra ritmikus szövegeket lehetett írni, a pályázók Nagy Atilla Kristóf basszusgitár-kíséretére adták elő pályaműveiket. Nem emlékszem már pontosan, melyek voltak a kiválasztott szavak, de arra igen, hogy szerepelt közöttük a "vadkender" is (nem kell megijedni ettől sem), maga a nyeremény is a múlt ködébe vész, az én képzeletbeli pálmámat mindenesetre (ettől főképp nem kell megijedni) az akkor ifjú Nyilas Atilla vitte el, alábbi két sorával: "Vadkender vagy vadgyapot, / Garaczi nyálazza a Vagy-vagy-ot".

Szerencsére Garaczi Lászlótól mi sem áll távolabb, mint hogy a Vagy-vagy-ot bújná, pontosabban, ha lapozza is, amit nyilván megtesz, ennek semmiféle deklaratív jele nincs a Nevetnek az angyalokban. Beleférne éppenséggel ez is (amennyiben Kierkegaard művét elméletként olvassuk). Az ugyanis még egyáltalán nem vész a múlt ködébe, amikor a szerzőt az ún. "szövegirodalom" képviselőjének kiáltották ki, ennek megfelelően írói presztízse egyes körökben lecsökkent, más körökben viszont jelentősen megnövekedett; ilyen helyzetekben különösen kézenfekvő a szimpatizáló teória védősáncai mögé bújni. A szerző dicséretére legyen mondva, sohasem élt ezzel a könynyűnek tetsző védekezéssel. A kötet egy részének tanúsága szerint az író Garaczi "lektomán" ugyan, a mostani gyűjtemény legrokonszenvesebb vonása mégis a póztalanság, az önirónia álarca mögé rejtett lefokozás, a dolgok jelentőségének végletes kicsinyítése, ami mutatis mutandis az egész, mind ez idáig nem túl terjedelmes életművet is jellemzi.
Megmutatkozik mindez már a kötet közelebbi műfaj-meghatározásában is: 47 "bagatell"-t olvashatunk, ám a "bagatell" (vagyis hogy könnyed, jelentéktelen apróság) megítélésem szerint nem egyforma mértékben vonatkoztatható mindegyik itt található szövegre. A szónak az alcímben az elhatároló funkciója az erőteljesebb: nevezetesen az, hogy a Nevetnek az angyalok nem esszéket, nem karcolatokat, nem kistanulmányokat foglal magában (szerzőjük nem így, hanem bagatellnek nevezi őket), de a kötet nem is az alkotói önépítés különböző stációinak kifejlődését megmutató dokumentumokat, nem is a régi idők, a közelmúlt vagy a jelen különféle irodalmi-művészeti kánonjainak lebontását célzó írásokat szerepeltet, nem rendszerezett reflexiógyűjteményt - hanem egy kicsit mindegyiket és végső soron egyiket sem, tehetjük hozzá mi, olvasók.
Ennek a relativizmusnak a jegyében a gyűjtemény három nagyobb ciklusból áll, és ezek a szövegcsoportok valóban minden tekintetben elkülönülnek egymástól, miközben belül az eltagadhatatlan közös stílus és észjárás köti össze őket. Az első, Tollas című rész emlékeztet leginkább a Plasztik, a Tartsd a szemed a kígyón! vagy a Nincs alvás! írójára, itt olvasható a legtöbb fikciószerű, valamilyen nyelvi klisét vagy formációt kifigurázó rövid szöveg, mint amilyen például rögtön a kötetnyitó Nyertem, mely az országon időről időre rendületlenül végigsöprő nyereménylevél megfogalmazásait és fordulatait gúnyolja ki. A nevetségessé tétel erőteljes mozzanat, Garaczi verziója pedig különösen kiváló felütés, de a ciklus egészét, nekem úgy tűnik, a kelleténél intenzívebben uralja az esetlegesség, pontosabban az, hogy ide kerültek azok az írások, amelyek a másik két, szabályosabb fejezetből kiszorultak. Ráadásul itt érzem leginkább a kötetkészítő igyekezetet, ami megítélhető a Hírek című széria darabjainak konkrétabb utalásaiból, vagy például abból a változtatásból, amin a Tollas című kicsiny sportkarcolat (a rövid Garaczi-írások közül nálam mindig ez az eredetileg a hetilap-Beszélőben megjelent, a tollaslabdázás fenomenológiáját mindennél pontosabban megvilágító "bagatell" vitte el a pálmát) befejezése átesett.
A középső rész (Peronőr) írásai is köthetők Garaczi valamelyik korszakához, mégpedig a Lemúr-regények időszakához (egyikük, A tér szeme, mely a Lemúr-hős gyerekkorának színhelyéül szolgáló Honvéd tér történetét tekinti át röviden, mintha csak valamelyik regény lapjairól került volna ide). Egyfelől az itt olvasható darabok is amolyan fikcionalizált "vallomások", vagyis igen átütő bennük az önéletrajziság, a napló- vagy beszámolószerűség (Tatanapló, Nevetnek az angyalok, Ambaradan: Literaturexpress 2000), mi több, van köztük az írói műhely egyik vagy másik sarkát egy pillanatra szokatlanul nyíltan felvillantó írásmű (Csodálatos vadállatok, Peronőr). Ám ami még szorosabban köti ezeket a darabokat a Mintha élnél vagy a Pompásan buszozunk világához, az Garaczi írásművészetének a legjellegzetesebb, már az első három könyvben is kitapintható, mindent összevetve mégis azok megírása során és révén megtanult jegye. A szellemesen vagy viccesen csillogó felszín alatt a szövegekben mindig ott van egy-egy intellektuálisan izgalmas vagy a dolgok menetét valamely ponton kimozdító megjegyzés, észrevétel, beszúrás, amely voltaképpen megbolygatja a tetszetős és a racionálisan-megalapozottan végiggondolt első látásra talán megtévesztő módon előálló arányát és viszonyait.
A harmadik rész (Régidők) egységét az teremti meg, ami az írói munkának vagy egy író hétköznapjainak mára újra elkerülhetetlenül része: kisebb könyvkritikák, különböző kötetekhez írt előszavak, köszöntések-hommage-ok, kötetbemutatókon vagy kiállítás-megnyitókon elhangzott írásművek ezek (nem írhatom, hogy konferenciákon elhangzott szövegek, mert a Feri és a posztmodern sajnálatos módon végül nem hangzott el azon a konferencián, az idei Debreceni Napokon, ahová eredetileg készült, pedig szolgált volna tanulságokkal). A habituális azonosság, mondanom sem kell, itt sem teremt egyformaságot (különbözőek a tárgyak, és Garaczinak nem mindenről ugyanaz jut az eszébe), s még ezekben a rövid szövegekben is van elegendő tér (hogy az invenciót és az ötletességet ne is említsem), hogy átsüssön az egyes írásokon a kiválasztott szerző iránti szimpátia vagy távolságtartás. Legfeljebb sajnálom, miért lett olyan kevés írás, amit más írása váltott ki.
De mindez rendjén van, és idézhetném befejezésül a záróírás, a Költők a cicaszéken himnikus befejezését, miszerint akkor "élni jó". Ám ahogy végigszámoltattam a gépemmel ennek a szándékom szerint elismerő recenziónak a szövegét, kiderült, hogy legtöbbször a "rövid" és a "könnyű" jelzőt (illetve ezek alkalmas szinonimáit) használtam benne, két olyan szót, amit Garaczi László munkáival szemben általában kritikaként szoktak megfogalmazni. Nem tehetek róla, hogy így van (a nyelv erősebb nálam) - viszont meggyőződésem, hogy a Nevetnek az angyalok kiváló (rövid és könnyű) lábjegyzet, kísérőolvasmány egy olyan életműhöz, amelynek úgymond "nagy" és "súlyos" vonatkozásai ott vannak a szemünk előtt, legfeljebb feltárásra, figyelemre várnak. Ez a 47 bagatell a feltárást nem végzi el; de segít benne.
Vagy így, vagy úgy. Esetleg fordítva.