Cserna-Szabó András: A porzsák delejes világa

Rádió
GL 50
Hogy milyen fontos tud lenni egy karcsú novella (na jó, mondjunk kisprózát); hogy irodalmunkban, ahol a (nagy)regény regnál, és rőfben mérik a halhatatlanságot, mennyire nem csak hosszúlélegzetben lehet számvetni, szembenézni, határvonalat kijelölni; hogy mi minden belefér egyetlen, rövid halálhörgésbe - arra példa lehet Garaczi Fannija.

Az előzményeket ismerjük. Egy Kármán József nevű losonci srác Pesten, a XVIII. század végén alapított két barátjával egy irodalmi folyóiratot. Az Uránia háromszor jelent meg, és nagyjából a kutyát se érdekelte. El is felejthetnénk bátran az egész ügyet (ahogy fél évszázadra bátran el is felejtettük, Toldy ébresztette fel Fanni-Csipkerózsikát a reformkorban), ha az egyik számban meg nem jelent volna az első magyar regény, a Fanni hagyományai.
Kármán Kazinczyval ellentétben nem a fordításokban látta a magyar irodalom jövőjét, így aztán Szerb kaján megjegyzése ül: lehet, még jól is járt a Fanni atyja, hogy Losoncon - rejtélyes körülmények között, éppen Martinovicsék kivégzése után két héttel - jobblétre szenderült, mert a bányácskai telefonközpontos bizonyost kicsinálta volna.
Ha valaki kb. kétszáz évvel a keletkezése után újraírja az első magyar regényt, akkor azt nem foghatjuk fel másként, csakis szimbolikus gesztusként. Márpedig Garaczi László éppen ezt tette.
Kétszáz évente azért érdemes egy szakmának megnézni, mi is történt az elmúlt időben. Na jó, egy országnak is.
Ha nem Titusokra és Kleopátrákra vágyik az írói toll, ha nem Trajanok és Aspasiák hírét kívánja trombitálni, még mindig nincs nagy gond. Kis falusi Fannink, kinek magánosságban folynak keservesen könnyei, ilyenünk van még számosan. Úgy látszik, zord apáink és gennyes mostohaanyáink is.
Van kertünk is. Bár veteményesünk ajtaja megett, melyen a gyümölcsösbe jártunk, s ahol a sövényt befutotta a komló, amely általfonódott egy szép kökényfácskára, most egy sárga fa áll. Mint egy járvány. És ez még nem a vég. Jön majd egy dideri hajnal, akkor aztán lesz nemulass: eldobott ágak, kifordult gyökér, penészszagú avar. (Néhány meditációs objektum, csak az olvasó mélázása végett: Kertország; Garaczi mint válságtermék; a sárga jelentései; a fa, mint világ, nemzet[ség], család.)
Voltak e kertben barátságos mormolású, szomorú dongású méhek is, kik olykor betévedtek a házba, s kiknek fullánkjátúl Fanni csöppet sem félt. Meg egy-két szállangó bogárka az esthajnal dicső csendességében. Most legyek milliárdja az ablakon, porszívóval kell őket irtani. Meg pók, legkisebb rúgása halálos. Új faj: háromlábú bogár! Evet, ki lekaparja a kocsiról a metálfestéket. Menyét, coboly, veszett róka, egész vandál társaság. Tiszta Jurassic Park, bazmeg!
Na most sok minden korcsosul itten, ám a magány nem. Az kerek és sértetlen. Kármán Fannija már mindent tud az emberekről, amit Vörösmarty fog tudni ("Nincs oly tiszta öröm, melyet keserűvé nem tesznek. Mint a pók az édes gyümölcsöt, megmásszák undok lábaikkal, és csúf mérgeikkel béköpik..."), mégis azt gügyögi: minden ember barátom, szívesen megcsókolnám őket abban a szempillantásban, amelyben kínoznak - s közben baromira egyedül van. A mi Fanninknak már nem barátja senki, de éppen annyira magányos. Olyan egyedül vagyunk, még mindég, mintha mindenkit szeretnénk.
Ahogy a pénz utáni éhségünk sem csillapult. Jaj, a könnyű, ölbe hulló bankó! A haszonvadász apa egykor így kiáltott: Hol fekszik jószága? Most munkanélküliért zavar az irodára, hiába kézilány az ember lánya a parton. A többi meg csak áll szájtátva az automata mozgó vitrin előtt, és várja, mint sült galambot, a gemkapcsolt bartókot: vajh mikor esik már le?
És a szerelem, ez a szemfényvesztő elbódulása a szívnek, melyen nincs hatalma az okosságnak? Oh, az érzés még létezik, s célszemély is akad. Mikor Józsit megpillantjuk, még mindig szikrázva zuhan le a napszekér a hegy mögé, és a csudálatos esméretlen bájoló, titkos erővel magához ragad. És a Józsik még mindig gyönyörűek és délcegek, mint akik nem is igazik (legfeljebb kicsit befülbevalósodtak, s Mussolinit isznak). De a szerelembe már nem kezdünk bele. Tudjuk, mi lesz. A reménység a jövendőről már semmit előnkbe nem pepecsel. "Eltelik néhány év, és már megvetést se érzek, se szégyent, csak undort. Hazaköltözök ugyanebbe a szobába. Inkább ne legyen semmi." Ne áltassuk magunkat, nagyjából a remény veszett el. A rezsőzés (zuhanyrózsával a fürdőkádban) megóv a csalódástól. És mi már nem akarunk csalódni.
A nyelv kellemeit elhányja. Minden hamis díszét leveti. Lerúgja magáról a cikornyás leveleket. A vakolat pereg, s csupán néhány apró foltban mutatja régi önmagát - ilyenkor még dideri és delejes és délceg. Amúgy csak valami szikár gügyögés maradt: viszszafogottan manizunk és puntózunk. A nyelv szöveggé szárad, összeaszalódik, mint a szilva. Öszszemegy: a kisregényből kispróza lesz. Már nem énekel szomorún, csak reménytelenül kopog, néha még a névelőt is megvetve, mint rög a koporsó falán. Kármán mintha megálmodta volna a posztmodernt: "A szó csak üres, jelentés nélkül való hang. Hideg, mint a réz, amely cseng, de nem érez; holt, megmerevedett állat."
És emlékszel-e még a halálra, öreg? Na, hát a régi jó barátra. Na, gondolkozz csak. Na, halál? Na, talán eszedbe jut, na, hátha!
Hát már hogy a világba ne emlékeznénk! Volt itt kor, mikor halni tudni kellett. Mikor az életnek vége volt, mikor a jövő és a remény gyökere kifordult, s beledőlt a penészszagú avarba, akkor halni kellett, barátim, szépen meg kellett halni - nagy tudomány volt, nagy morális tudomány! Ilyenkor égett testünk, de tekéntetünk vígságot mutatott, mosolyogtunk, mikor a halál közelgett.
Ma már nem tudunk halni, minket már agyon kell taposni, kétszer kell ránk csapni papuccsal, hogy végre kiterüljünk, akár egy izmos pókra. És még ekkor se biztos, hogy megdöglünk.
Élünk vagy halunk? Ki tudja...
Holtak és bóklászó sorstársak, együtt kóválygunk a porzsák delejes világában.
Garaczi most is az, ami szokott: édes borzadások órája, képzeletek országlása, a természet szünnapja, a lélek erőszakja, a pacsirta halálos éneke.
Bebőrödzi a szívet.
(Fanni - Garaczi László monológját Vertig Tímea mondta el. Rendezte: Máté Gábor. Bartók, július 17.)
Élet és Irodalom