Bombitz Attila: Nyelvi mozi

A gondolatritmus felfokozott szabályai szerint rendkívül gyors ütemû, idõt és teret, az elbeszélõi alakzat tudati síkját többszörösen metszõ mozizásban lehet részünk Garaczi László legújabb, Metaxa címû regényének olvasásakor.

A regény metaregény, sõt ex-metaregény, mert a filmes-klippes, többnézõpontú kameraállás nyelviesítésén túl a lüktetõ, pulzáló tagmondathalmozások monolit, monológszerû voltát bekezdések oldják fel; minden esetben lezárul egy gondolatsor, egy emlék, egy tárgyi leírás, miközben egy sorral lejjebb, ott, ahol az elõzõ szekvencia véget ér, a perspektívaváltást jelezve, máris jön a következõ. A fejezetek is a nézõpont kialakítását, bõvítését szolgálják: egyes szám elsõ, második, harmadik személyû elbeszélõ módok tagolják a könyvet. Mígnem az utolsó, az ÉN, TE, Õ hármas egységét és elkülönülését X-szel jelölõ fejezet már a személyen belüli személycsere lehetõségével kacérkodik.
Hogy a tulajdonképpen ki beszél, ki ír kérdéssorok egy laza történet-elõfeltételezés következményeképpen teljesen megválaszolatlanok maradjanak.
Garaczi regénye újfajta regényírásról szól. Ha van is középponti figurája, hõse, sokáig névtelen marad. Majd kap egy nevet, legyen: Félix. Látszólag õ beszél, emlékezik, szublimál, miközben tudjuk egy másik figurális megszólalásból, Zsolttól, a név nem számít, mindig újra és újra nevet kell adni, ki kell a nevet találni. Nos, így válik lassan Félix Zsolttá vagy Zsolt Félixé, ahogyan a két nõi szereplõ, Marina és Gigi is fokozatosan vesznek fel hasonló szokásokat (elõbb-utóbb mindenki Szent Ágoston lapra, sorra bökõ jósmozdulatának lesz az utánzója). Mintha az õket fel- és lebontó nyelv nem szakadékot, hanem éppen átjárást, irreverzibilitást képezne a szubjektumok között. Ez persze azt jelenti, hogy nem figurákkal van dolgunk, és nem is nevekkel, nem is tulajdonságokkal, attribútumokkal. A helyszínek is áttetszõek: hol New York és Hamburg, hol Budapest vagy a Balaton-part. Mindeközben egy erõteljesen neutrális hang dolgozik a könyvben. Reflexív idézet következik: „és ne emlékezetbõl írj, hanem olvasd egy elképzelt szájról, hallgasd, mint egy mesét, mondát, regét, ne mondatok legyenek, hanem tudatállapotok, a közlés energiájára figyelj, ne a formára, és közben, ez a lényeg, idegenítsd el a tárgyat, hûtsd le a személyesség nullfokára, állj ellent a szószaporítás zsigeri, hübrisztikus vágyának, a reménybõl fakadó fegyelmezetlenségnek”. Hirsch doktornõ javasolja ezt páciensének az írás, mint önterápiás gyakorlat kapcsán. Objektivációra törekvés, a valóságot csupán annyiban érinteni, amennyiben az saját, szubjektális létünket befogadja. Így történhet, hogy hõsünk, Félix vagy Zsolt bár a mosttól retteg, minduntalan a mostba ágyazza az elbeszélõi szólam sorstörténetét. Az emlékezet itt másképpen mûködik: a mostba kerülünk, még akkor is, ha a múlt a mostban az íráson áttûnik (oknyomzás, fejlõdés-elv, szublimáció, én-kioltás, meta-metaszinten: egy sárga csíkos könyv írása stb.). Nincsenek hozzá nagybetûk, a kísérleti irodalom írásképe segít az azonosságok-különbségek eltörlésében, az egységességben megbúvó elkülönbözések kiküszöbölésében.
A Metaxa poszt utáni mûvészregény. Garaczi most-könyve, megszabadulva elõzõ regényeinek, a Mintha élnél és a Pompásan buszozunk! kulturális és történelmi rekvizítumokkal teli túlsúlyától, légiesen könnyeddé, muzikálissá, idõtlenné temperálódott. Rammstein és Guns ’n’ Roses helyett itt mollok és dúrok szólnak a tárgyakból, jelenségekbõl; a hangsorok és hangnemek váltakozása a háttérbõl fokozatosan elõretör, s furcsa-zenei kódolású ismeretelméleti tétel születik a regényben: a brácsám és én. Ha mûvész-regénynek nevezzük a Metaxát, akkor Bartis Attila más fajsúlyú, más nyelvi megalkotottságú, mégis számos rokon vonást, motívumot felvonultató A nyugalom címû regényével alkothatna párt. Van egy brácsásunk, szebb néven mélyhegedûsünk, aki két nõ szerelme, vagy szerelmetlensége között örlõdik. Hétköznapi életét a koncertezés teszi ki, egy kvartett tagjaként járja a világot, Tante Violával, elválaszthatatlan hangszerével, s közben beszerzésekbe, bulikba bonyolódik. Marina felbukkanása okozza benne a változást, egy gyermekkori leselkedõs emlék. Az emlék alakot ölt, Marina lesz a vágy titokzatos tárgya. Találkozások, elválások, Gigi szakaszos felbukkanása tarkítja a sztorit, míg Gigi egyszer csak terhes lesz, döntés, döntésképtelenség – Zsolt, Marina öccsének alakja tûnik át az újabb váltásban. S máris az Erzsébet-híd traverzén áll a két fiú, Félix és Zsolt, leugranak a mélybe, de csak egyikük éli túl a zuhanást. Aki túléli, Zsolt vagy Félix, a másikká szublimálódik. Hogy a szanatóriumszerû varázshegyen, a Balaton partján egyáltalán létrejöhet-e a leleplezés, az a regény megfejtetlen kérdése marad. A nevet mindenesetre minden esetben ki kell találni.
Egyébként pedig a nyugat-európai irodalomban megszokott, a magyarban nem meghonosodott pop-irodalom legjobbja a Metaxa. Elsõ olvasásra kép-halom, második olvasásra kontúrokat öltenek a helyszínek, az alakok, a mintha-érzés keríti hatalmába az olvasót. S persze az illuminációval felérõ bizonytalanság. Mert miközben a szétírt könyv kezd összeállni, esik is szét rögtön, a ritmikusan tördelt tagmondatok, bekezdések, fejezetek, egyáltalán az egész sárga csíkos könyv nem enged rekonstruálási gyakorlatokat. Sûrû szövésû könyv a Metaxa, ha hihetünk a könyv borítójára írt receptnek, megérte a várakozást, az érlelési szakaszt. Metaxa, hét csillagos. Ne egyszerre öntsük magunkba, hagyjuk, hogy a párlat íze szétáradjon bennünk, akár több adagban, lassan, egymás után.