Bogozás

A szöveg a Litera Orosz rulett című, 3. születésnapi partijára született

A magyar orosz-rulett logikája épp fordítottja az orosz orosz-ruletténak-nek, itt az győz, aki lelövi magát…
Komor éj ereszkedett az őszi tájra, mint valami rettenetes denevérszárny, lassú eső permetezett, a dácsák fölött megdőltek a füstcsíkok. Kátya, Dunya és Aglája a rekedten duruzsoló szamovár köré húzódtak; súlyos, nehéz csöndben ültek immár órák óta, várták, hogy a távolban elpattanjon egy húr. Nyári estéken ilyenkor idehallatszott a csehóból – a muzsikok valamiért csehovnak hívják – a vidám harmonikaszó, a leírhatatlan csattogás, ahogy kancsukával csapkodják tánc közben a kéregbocskorukat, de most, ősszel, mikor a Moszkvába utazás vagy a hasznos munkálkodás esélyei a nulla felé kvadráltak és a füstcsík gyáván megdőlt a beroggyant tetők fölött, Kátya, Dunya és Aglája szívében fáradt zengzetek ébredtek és haltak el ugyanolyan gyorsan.

Drogozni, drogozni akarok, mondta Aglája, mire nővérei durván letorkolták, most azonban megint előkászálódott a szamovár mögül, és kijelentette, hogy mivel az élet unalmas, vérszegény, egyforma, megalázó és blöffszerű, mi lenne, ha orosz rulettot játszanának Arkagyíj bácsi falon függő puskájával. Hosszú csönd fogadta a javaslatot, majd Kátya azt mondta, rulettet, úgy kell mondani, rulettet; ha ártatlan szívünk nemes reményei enyészni látszanak is, nyelvünk tisztasága tündöklő szentségként lebegjen lelki szemeink előtt utolsó leheletünkig. Nem szemeink, hanem szemünk, vágott vissza Aglája, páros szerv, miközben, hogy szavainak nyomatékot adjon, feltartóztathatatlanul hömpölygött Arkagyíj bácsi tölcséres csövű, medveölő mordálya felé. Kátya és Dunya nyakát behúzva, megneszülve bámulták lassan, de biztosan elboruló elméjű nővérük puskahozó tevékenységét. Itt kell elmondani, hogy mostanra mindhárman megterebélyesedtek, állítólag a muzsikok a hátuk mögött úgy hívták őket: a három kövér, és már titokban sem ábrándoztak arról, hogy Pudovkin, a körorvos megkéri kezüket, már csak azért sem, mert Pudovkin, a körorvos a nyakló nélküli vodkafogyasztás következtében végleg leszokott a beszédről a fogcsikorgatás javára.
Ezen a ponton megszakítjuk elbeszélésünk fonalát, kis pihentető bogot kötünk rá, bog, ezzel meg is vagyunk, vot szlává bogu, és az elvesztegetett időért kárpótlásul, hogy felpörgessük az események menetét, a három kövér legyen magyar, és legyen ma, ami azért is új, mert mostanra az összes paraszt fel lett szabadítva.

Három dagi a Moszkva téren, ennyi maradjon, vagy ne, legyen Millenáris, alkony a Millenárison, ívnak a műtóban a halak, és a dagik pisztolya az elsütés pillanatában egy kis hangszóróból azt ciripeli: csütörtök. Kövér egy rácsap Kövér kettő hátára, csak úgy hullámzik. A magyar orosz-rulett logikája épp fordítottja az orosz orosz-ruletténak-nek, itt az győz, aki lelövi magát; aki életben marad: vesztett, megszívta, eltiporták, leigázták a dicsőséges halál nagy erejénél fogva. Negyedik helyre csúsztunk vissza az öngyilkossági statisztikában, már az észtek is megelőztek, a lettek a sarkunkban lihegnek, a litvánok is cihelődnek. Érdekes módon a szeretkezések számában is negyedikek vagyunk, bár az öngyinek mintha a maszti felelne meg, de hát erre, vagyis a zsebhokira nincs megbízható adat. Csupa vidám téma: öl, ölel, befarc, ráránt. És még az, hogy életünk során mi, magyarok hét egész hat tized partnerrel létesítünk kapcsolatot; nem sok, de nem is kell lefitymálni, vagy rossz helyre tették a vesszőt? Na és az a hat tized, azt hogy kell elképzelni egyénre lebontva?
Robert De Niro, aki hálistennek kigyógyult a prosztatarákból, vagy az a Harrison Ford volt?, mindegy, De Niro lassan fölemeli távcsöves puskáját – jelzem: témát, helyet, időt, pénzt, fehérneműt, hangnemet váltok -, merthogy a szétfoszló, kékes párafüggöny mögül, a sziklás hegyormon, a hajnal bronzos derengésében megjelenik, akire annyira várt, az erdő fenséges királya, a legnemesebb vad, az önmagával azonos természet csúcsteljesítménye, először csak egy hatalmas, ág-bogas agancsdísz, majd rögtön utána maga a szarvas, mint szétválaszthatatlan entitás. De Niro nem tudja meghúzni a ravaszt, újra és újra nekiveselkedik, lélegzetét visszafojtja, szívdobogását a térdkalácsába száműzi, ujjbegye fehéren dagad, de a szarvas egyenesen a szemébe néz, és ez a tekintet megbénítja a sokat látott vietnámi veteránt. Nem megy, leereszti fegyverét, igen, vége, nincs több ölés. Viszont van feladat, meg kell menteni a haverját, a megzakkant Christopher Walkent, akit ott hagyott Saigon poklában, hogy orosz-rulettal-tel múlassa idejét. Meg is találja, ám az egyetlen esély, hogy kihozza az őrületből, hogy beül elé játszani…
A többit tudjuk.
Van ennek a végső párbajnak egy zen-buddhista verziója, amelyben Robert De Nirot találkozásuk pillanatában Pu Linak hívják, Christopher Walkent pedig Su Hannak. Su Han és Pu Li, de nem sokáig, mert e két kínai szerzetes arról volt híres, hogy nem hittek az Énben, minél többször változtattak nevet, annál közelebb kerültek a Nirvánához, annál mélyebbre merültek a zen-meditációk gyakorlásába (ma úgy mondanánk: annál autentikusabban reprezentálták a posztstrukturalista identitásválságot). Mikor elindultak a kötélhíd két végén, még Szo Csinak és Csengnek hívták őket, mikor a híd közepén találkoztak, már Su Han és Pu Li voltak. Megálltak, egymás szemébe néztek, Pu Li törte meg a csöndet: ha nem tudjuk eldönteni, melyikünk térjen ki, itt fogunk éhen halni. Hallgattak egy sort. Tévedsz, Mi Csüng, mondta Zi La Hi, ha nem tudjuk eldönteni, melyikünk térjen ki, mielőtt éhen halnánk, szomjan halunk. Rezzenéstelenül néztek egymásra órákon keresztül, most Kar Vai szólalt meg: tévedsz, Cej Tung, ha nem tudjuk eldönteni, melyikünk térjen ki, mielőtt éhen vagy szomjan halunk, előrántom tőröm és ledöflek. Hosszú hallgatás után Pu Csics azt mondta: tévedsz, Su Nyi, ha nem tudjuk eldönteni, melyikünk térjen ki, mielőtt éhen vagy szomjan halunk vagy előrántod tőröd, és ledöfsz, szigonypuskámmal fejbe durrantalak, lézerkardommal kettészellek. Sokáig némán és szomorúan néztek maguk elé, órák teltek el, vagy napok?, mire Fu Ri megszólalt: tévedsz, Ping Pong, mielőtt éhen és szomjan halunk vagy mielőtt ledöflek tőrömmel, fejbe durrantasz szigonypuskáddal, kettészelsz lézerkardoddal, az Alkotó végtelen kegyelmében megkönyörül rajtunk, és egyszerre, egyazon percben átsétálunk a hídon, anélkül, hogy kitérnénk egymás elől. Zeng megkérdi: hogy lehetséges ez? Mire Csont: úgy, ahogy az őszi eső átszűrődik a kunyhók elfekvő füstjén… És lőn.