Bodor Béla: Tömbszerű, zümmögő, dallamos: MetaXa

Úgy filozofál Garaczi, ahogyan József Attila teszi olyan verseiben, mint az Eszmélet, A bűn, vagy a Modern szonett. Nem a szereplőivel tárgyaltat meg filozófiai kéréseket (ami akaratlanul is többnyire iróniába csúszna át), hanem fikció-univerzuma elgondolásának a lényege a reális és a teremtett világról való módszeres gondolkodás.
A mai irodalom, és azon belül is Garaczi munkái iránt érdeklődő közönség bő öt éve kísérheti figyelemmel a metaXa cím alatt formálódó szövegegyüttes alakulását, változásait és stabilizálódását. A fülszöveg tanúsága szerint a szerző 2000-ben az Origo és a Magvető Kiadó által kiírt online irodalmi pályázaton nyert megosztott első díjat, de a végleges formába öntés és a megjelenésre való előkészítés rengeteg munkával, kiegészítéssel és főleg átalakítással járt. Az ÉS-ben, Jelenkorban, Alföldben, Árgusban és másutt megjelent szövegek összevetése egymással és a kötetbeli változattal érdekes és fontos tanulságokkal jár.

Mindenkinek ajánlom, hogy kattintson rá az ÉS 2001/51., aztán szintén az ÉS 2004/51. számára (ez nem valami misztikus számmágia, csak a szerkesztők szeretnek ütős anyagokat eltenni a karácsonyi dupla számba, és Garaczi szövegei többnyire ilyenek). Aztán vegyük elő a kötetet. Első ránézésre kiderül, hogy mi volt az író legnagyobb problémája a szöveg formálása során. Már az első változatban is nyilvánvaló volt, hogy a történet linearitását meg fogja bontani. De távolról sem érte be ennyivel. A dolgok felcserélhetősége izgatta, nyilván már az eredeti pályázatban is, amikor a többi pályázóhoz hasonlóan részletekben tette fel a NETre azt, ami elkészült, és az „olvasók” hozzátettek, változtattak, együtt formálták az anyagot. Mindez persze 2000-ben történt, vagyis a háló mai rendszeres látogatói közül százból kilencvenkilenc akkor a közelébe sem kerülhetett; és még ezen belül is tovább szűkíthető azok köre, akik kedvet és tehetséget éreztek magukban a játékhoz. Egy Szigeti Kovács Viktor készítette beszélgetésből kitűnik, hogy ez az együttműködés a szöveg alakulására nézve nem volt meghatározó. Részlet az interjúból (A Hét):
„G.: A lényege az volt, hogy az egész a neten folyt és az olvasók beleszólhattak az alakuló szövegekbe.
Amatőr kritikusként?
Vagy íróként. Javaslatokat tehettek, hogy milyen irányba, milyen módon haladjon tovább a történet.
Fel tudtad használni a hozzászólásokat?
A mostani, végső változathoz semmiképpen, de igazából akkor se. Az az igazság, hogy hamar kiderült, hol a határa az írói munkának és a közösségi alkotófolyamatnak. Konkrétan arról volt szó, hogy tovább kellett írni egy alakuló regény fejezeteit. Ahhoz, hogy valaki érdemben bekapcsolódjon, el kellett olvasnia az addigi részeket, meg kellett értenie, miről van szó stb. Egy idő után elbizonytalanodtak az olvasók, egyre kevesebben szóltak hozzá, a végére csak néhány megszállott maradt, akik az elejétől követték a történetet. Aki csak belecsöppent, azt látta, hogy kavarog egy szövegtömeg, amivel nem tud mit kezdeni.”

Közbevetőleg megjegyzem: nem ez volt a vállalkozás célja, de azt is megmutatta, hogy mekkora a távolság az amatőr írogatás és a nyelv művészi formálása között. Ezt azért is fontos megjegyezni, mert egyre többen beszélnek az irodalom demokratizálódásáról, arról, hogy az internet majd lerombolja a falat a „magas” és a populáris irodalom között. Ez pedig nem azért nem fog megtörténni, mert az írók (szövetségben „a kritikával”) ízlésdiktatúrát alakítottak ki, hanem azért, mert a kétféle irodalmiságot nem fal, hanem szintkülönbség választja el egymástól. És ez akkor is megmarad, ha a „szövegirodalmat” felváltja cselekményes, realisztikus írásmód, illetve ha (mint a minimalistának nevezett kísérletekben) a szövegalakítás művészi természete a keresett pongyolaság, primitívség, a barbarizmusok halmozása folytán rejtve marad a felületes szemlélő előtt.

Vagyis amikor azt mondom, hogy a metaXa írása során a szerzőnek –és így magának a szövegnek is – a legfőbb problémája a narrátor és a narratíva pozíciójának a meghatározása, ezzel nem azt állítom, hogy akik a könyvről kialakult beszélgetés során elsősorban a rendkívüli gonddal és művészi invencióval formált nyelv jelentőségét hangsúlyozták, azok tévednek. Ellenkezőleg: csak ez a nyelv iránti érzékenység teszi lehetővé, hogy az említett legfőbb problémák mint problémák egyáltalán érzékelhetővé váljanak. Némiképp továbbfejlesztve Erdélyi János elgondolását a népköltészetről, hogy ugyanis az csak mint kelmeiség nézetik irodalmunk fejlődő folyamatában – vagyis mint anyag, mely az értő mester keze alatt alakulhat művészi ruhadarabbá; ez egyébként marhaság, de maga a szó tetszik –, a szójátékokból, képes kifejezésekből, választékos és vulgáris szavak egymás mellé állításából szőtt text(ília) csak az anyaga, de nem a szervezőelve ennek az alkotásnak. Ugyanakkor az említett probléma más kelméből szabva nem adta volna ki a bele burkolt test nemes arányait.

Ennyit a romantikáról. Most pedig vissza a komparatisztikához.

Az egymást követő szövegvariánsokban megőrződött a beszédszituáció fiktív dialogicitása, tehát az az írásmód, amikor az első számú beszélő egy képzeletbeli személyt megszólítva határozza meg önmagát, és ennek a képzeletbeli viszonynak rendeli alá a fikciós epika szokásos narratív eljárásait, tehát hogy a szövegben többen beszélnek, olykor egymáshoz, másszor magukban, és ez nyelvileg egyes szám első, második (megszólító és önmegszólító) vagy harmadik személyben is megjelenhet. Ez így kicsit bonyolultnak hangzik, de valójában nem az. Egy részlet az első változatból:
„Tegnap este érkeztem, ez volt az első beszélgetésünk.
– Hogy érzi magát? Tetszik a szobája?
Nyilván voltak elképzelései, hogy miért ugrik be valaki a Dunába, és hogy az ilyen emberrel hogyan kell társalgást kezdeményezni; úgy tűnt, hogy ezt az első alkalmat amolyan ismerkedésnek szánja.”

2001-ben, amikor a szemelvény megjelent, még egy elképzelt, „általános személyhez”, az olvasóhoz beszélt a szöveg, melyben a narrátorral azonos főszereplő folytatott párbeszédet egy fiktív személlyel, adott esetben egy pszichiáterrel. Nézzünk egy későbbi publikációt:
„Felhívtak a Filharmóniából, hogy egy kortárs zenei esten elő akarják adni a Kódát. Meglepett a dolog, a bemutató évekkel ezelőtt volt a Fészek klubban, azóta senkit sem érdekelt. Harmincnégy perc, modulált emberi hangok kulisszája előtt négy vonós-szólam: cselló, brácsa, két hegedű. Rögzített felvétel és élő zene. Négy tétel, négy karakterdarab, amiket egy lejtmenetes melódia köt össze. A feleségem, a barátom, az anyjuk és a volt barátnőm voltak e négy tétel mintái. Ők adták a hangjukat, az ösztönzést, a témát, az ihletet.
(…)
Kezdem azzal a bizonyos karácsony előtti nappal: akkor is éppen dolgoztam…” stb.

A probléma a „kezdem” szó kétértelműsége ezen a helyen. Mit kezd a beszélő, és ki a beszélő, aki kezd valamit? A főszereplő a zeneszerző. Vajon a programzene tematikája kezdődik a karácsony előtti nappal, vagy a darab átdolgozása során (a jelenetben éppen ez történik) nyúl ehhez a részlethez? Illetve: ezt az egész történetet, a komponálást, a felújítás előtti átdolgozást, illetve a zenében tematizált életeseményeket mondja el a narrátor valakinek, aki lehet absztrakt figura, de konkrét személy is, akit itt még nem tudunk azonosítani? A szöveg nem ad választ ezekre a kérdésekre, de rafinált eszközökkel (mint ennek a „Kezdem”-nek a feltűnés nélküli elhelyezése) kiváltja a bizonytalanságot az olvasóból. A narratívának ez a problematizálása különbözteti meg (vagy, adjunk igazat Derridának, el) ezt a könyvet például Fejes Endre munkáitól – melyeknek egyébként igen sokat köszönhet: az elbeszélői kompetencia folyamatos függőben tartásától (a történések mély megélésének közvetlensége és a pontos megfigyeléshez szükséges távolságteremtés állapotai közti folytonos oszcilláción át) a határozott névelők konzekvens mellőzéséig. (Persze nem a Rozsdatemető, hanem a Szerelemről bolond éjszakán vagy A fiú, akinek angyalarca volt szerzőjéről beszélek.)

A végleges változat pedig már a központozás és a nagybetűk teljes mellőzésével, a beszédpozíció egységenkénti módosításával operál:
„gigi fel van ajzva, mintha kicserélték volna, lement a nap, vége az alkonynak, hallod, az asztalon nyitott könyv, kiáltás a kriptából, a másik az ágyon kisvárosi kannibálok, gigi a boltban összeismerkedett egy festőművésszel és a barátjával, akik lorca királylányához hasonlították, és azon versengtek, melyikük lehetne a királyfi, mellét düllesztve, csípőjét hátrafeszítve, oldalról nézi magát a tükörben, félix meg akarja érinteni”, és így tovább. Ez a 2006-os folyóirat-változat már megegyezik a kötetbelivel. A kötet négy fejezete (Én, Te, Ő, X) ennek a beszédpozíciónak a módosulásait jelzi, de voltaképpen a különbség inkább csak nyelvtani; a látásmód, az elbeszélő személyének tagoltsága nem változik ezzel párhuzamosan. Az Árgus 2006/7. számában megjelent részletben a fejezetekre történő tagolásnak még nincs is nyoma, holott épp a szemelvény közepén történik a könyv által sugallt Te-ről Ő-re váltás. Ugyanakkor az én-narrátor (aki nem azonos a mű elbeszélőjével, hiszen távolságteremtő megjegyzésekben jellemzi ő-ént), már az elején, a 7. oldalon így beszél: „marina a fényes almát vízszintesen vágja ketté, a felét nekem adja, csillag alakú magházrajzolat, mohákkal borított kövek a műtó partján, a kertész hetekig próbálta megérteni a kertbe hozatott kövek szándékát, a kövekre nem elég távolságtartó tisztelettel nézni, mondta a kertész, mondta marina, a kövek önálló akarattal bírnak, a kőnek lelke, élete, emlékezete, vágya, jelleme van” stb. Feltételezésemet, mely szerint a narratívaszemély egyre rétegzettebbé-összetettebbé alakítása az alkotómunka folyamatát mindvégig jellemezte, bizonyítja ennek a helynek a módosulása is, ami a könyv megjelenése előtt három hónappal még így nézett ki a Jelenkorban: „a kövekre nem elég távolságtartó tisztelettel nézni, mondta, a kövek önálló akarattal bírnak”, tehát Garaczi ekkor még nem tartotta szükségesnek kiemelni, hogy a kertész szavait egy másik fiktív személy idézi egy harmadik fiktív személy elbeszélésében (ami evidencia, tehát hangsúlyozása nem a jobb érthetőséget szolgálja, hanem kimondottan az a szerepe, hogy az elbeszélői síkok sokszorozottságára irányítsa az olvasó figyelmét).

(Privatizáló közbevetés: Talán nem tulajdonítanék ennek ekkora jelentőséget, ha legutóbb elkészült regényemben – tizenöt évi kínlódás után – végül nem ugyanezt a megoldást választottam volna magam is, hogy elbeszélőm személyét decentráltabbá oldjam, ha van ilyen szó egyáltalán. Ennek a tapasztalatnak a birtokában azt állítom, hogy magának az írónak, mint a nyelvbeli hagyománytörténés és a fikció megszövegezése közti közvetítőnek a rálátása jelentősen módosul a narrátor-fikció kettőnél több rétegre való tagolása folytán. A látszólag jelentéktelen játék valójában az elbeszélés dimenzióinak számát növeli, és ez éppolyan fontos különbség, mint a képzőművészetben a két és a három dimenzió közti váltás. Legalábbis én így éreztem.)

Még két ilyen léptékű „apróságra” szeretnék kitérni, hogy végül az egészről próbáljak mondani valamit. Az egyik a könyvváltozatban hangsúlyos, fejezetet definiáló helyen, az Ő rész első „mondatában” foglalt állítás: „hirsch doktornő javasolja, hogy a kívülálló szemével írj, harmadik személyben, és adj, ha mondhatja így, hősödnek nevet, félix, andor, róbert, mindegy”, tehát annak a kijelentése, hogy a szöveg fikcionált önvallomás, melynek terápiás célja van, és címzettje egy meghatározott személy, a terapeuta. (Azért használom itt ezt a szót, hogy René Magritte azonos című képét is az értelmezés terébe vonjam, pontosabban meghatározott cél nélkül.) Hirsch doktornő utasítása nyomán lesz a főhős neve Félix, ami annak ismeretében, hogy az utolsó fejezet címe X, a főszereplőnek a narratívához viszonyított részlegességét („½ x”) is deklarálja.

A másik dolog szintén az elején, marina kerti fogadásán elhangzó beszélgetés egyik vonatkozása. „és akkor megkérdezte, mivel foglalkozom, mivel foglalkozol, mi történt veled azóta, mire én, semmi, zenész lettem, brácsázok egy kvartettben”, mondja az elbeszélő, majd hosszan beszél a mesterségéről, míg meg nem torpan: „…abbahagyom, félek, hogy elvetem a sulykot, hogy krónikus hazudozónak, őrültnek fog tartani”. Vagyis Garaczi már a történet elején sejteni engedi annak a lehetőségét, hogy hősének a története nem igaz.

Mire jó ez? Az olvasó tudja, hogy a történet természetesen képzelt. Mi a célja ennek az elbizonytalanításnak?

Az elbeszélés egyik kibontatlan, de itt-ott felbukkanó szála lehetővé teszi azt az értelmezést, mely szerint a főszereplő valójában nem zenész, nem gigi és marina barátja, nem azonos önmagával. Amikor több napig tartó ivászat után ketten egy barátjával (közös öngyilkossági szándékkal, vagy csak heccből, ki tudja) beugranak a hídról az áradó Dunába, valójában nem „félix” az, aki kiúszik, hanem a barátja, és a sokk következtében ölti magára a zenész személyiségét. Ő tehát egészében nem önmaga, helyettesít valakit, személyében is hamisítvány. A helyén áll valaminek, ami elpusztult, mint ahogy minden, ami ebben a metaXa-világban van, pusztulás teremtette térben álló látszatlétező. Erre utal a könyv leggyakrabban visszatérő és általában semmi konkrétumhoz nem kapcsolódó képe: „üszök és korom”. Ebben a tekintetben Garaczi könyvét határozottan apokaliptikusnak látom. (Egy csomó időt pazaroltam arra, hogy kiderítsem: idézet-e ez az üszök és korom, de csak Darvasinál és Bodor Ádámnál találtam meg, neutrális pozícióban. Pedig valami bibliai hely rémlett. Vagy apokrif apokalipszis. De úgy látszik, tévedtem.)

Visszatérve a helyettes-létre: több célzás után egészen a könyv végén, a rövid X fejezetben mondja az elbeszélőnek az egyik elmeszanatóriumbeli ápolt-társa: „…tudom, ki vagy, mondja karcsi, olvastam a kartonodat, zsolt, így hívnak, ugye, játszod az agyad, a haverod megfulladt, nem segítettél neki, kiúsztál, hazamentél, és most élővé akarod beszélni…”. És kevéssel előbb ezt olvashatjuk: „…félix megérti, hogy kész, vége, meghalt, nincs többé, ilyen, nem létező minőségben néz körül újra…” Ez a többszörös hamisítottság és szerepjátszás egyszerre feltűnővé és hihetővé teszi azokat a valószerűtlen, laikus eszmefuttatásokat is, amiket az állítólagos muzsikus ad elő zenei kérdésekről. Ide értve a maddox-módszer taglalását, amitől – nehogy krónikus hazudozónak nézzék – a marina kerti partija jelenetben a beszélő eltekint. Ugyanakkor persze azt se felejtsük el, hogy karcsi is elmebeteg, a „félix” szemébe vágott „igazság” egy bolond képzelgése vagy hallucinációja is lehet.

Még egyszer kérdem: vajon mi a célja ennek a bonyolult, sokszorosan egymásba skatulyázott „igaz-hamis” állításrendnek?

Már a lemúr-könyvekről szóló írásomban (Húzd ki magad, Holmi, 1998. dec.) beszéltem arról, hogy Garaczi látszólag hányaveti szövegelése mögött a feltételezhetőnél koherensebb bölcseleti átgondoltság áll; hogy „ezeket a szövegeket filozófiai (és ehhez kapcsolódóan bölcseleti–lélektani, freudi, jungi) kérdésháló szövi át.” A metaXa olvastán talán nyilvánvalóbbá válik, hogy mire gondoltam. Persze olyan filozofálás ez, mint amit a könyvben több helyütt is idézett Erdély Miklósnál látunk. A diliházban borostájából szőrfalat építő karcsi szájából hangzik el (erősen lerontva-torzítva) az Antiszempont híres részlete: „egy nagytestű prémes állatot láttam hátulról a parkban, a feje kényelmetlenül fölfelé volt csavarva, egy csillagot nézett mereven, de orrhegye nem volt valódi, sem a prémje, sem az állat, sem a csillag nem volt valódi, csak a kényelmetlenség volt valódi, csak a kényelmetlenség, az volt valódi és az undor”, ahol a freudi rossz közérzet és a kanti erkölcsi parancs ikonikusan jelenik meg egy Pilinszkyt idéző képben (és ez Erdély Pilinszky iránti szimpátiáját ismerve aligha véletlen). Vagyis éppen a lényeget: a kategóriák pontos használatát utasítja el Garaczi a filozófiából (amit pedig a másik megidézett gondolatrendszer, a freudizmus, elfogad és konzekvensen alkalmaz), és a kategóriák nyelve helyett a vizuálisan is szituált narratíva beszédmódjával él, ami egyfelől antagonizmus, másfelől az egyetlen olyan gondolkodásmód, amire az emberi elme képes és alkalmas. Vagyis úgy filozofál Garaczi, ahogyan József Attila teszi olyan verseiben, mint az Eszmélet, A bűn, vagy a Modern szonett. Nem a szereplőivel tárgyaltat meg filozófiai kéréseket (ami akaratlanul is többnyire iróniába csúszna át), hanem fikció-univerzuma elgondolásának a lényege a reális és a teremtett világról való módszeres gondolkodás. A narratíva a maga tömbszerű, dallamos zümmögésével már csak a „falon túlról” közvetíti ezt a működést.

Nyilván nem fogom kimondani a végső szót ezzel a könyvvel kapcsolatban. Kitűnő, és egymással köszönőviszonyban sem álló eszmefuttatásokat hallottam és olvastam már róla, és ez nem a recenzensek tanácstalanságáról, hanem a szöveg rendkívüli összetettségéről árulkodik. Erről a komplexitásról azonban csak retorikai tanulmányt vagy ilyen egymásra halmozott „falas-zümmögős” metaforákat tudnék mondani. Annak pedig nem látom értelmét. Beérem annak az ismételt kinyilatkoztatásával, hogy a metaXa nemcsak Garaczi életművének, hanem a kortárs magyar prózának is kivételes darabja.
Litera