"Azért volt valami science fiction a darabban, Laci...!"

Bárdos Deák Ágnes interjúja Garaczi Lászlóval (Litera, 2003. 09. 19.)

A beszélgetés Garaczi Laci és Toepler Zoltán közösen írott darabjának, a Brahms és a macskák művészeti szakvizsga-előadásának kapcsán készült a szerzők felével. "A szereplők általában filozofáltak, az életről való elképzeléseiket mondták el. Nem voltak igazából konfliktusok, nem volt tétje, nem vitatkoztak, vagy ha vitatkoztak is, akkor szellemi dolgokról vitatkoztak. Az a darab, ami elkészült a közös munka eredményeként, végül is tradicionális színdarab lett. Abban az értelemben, hogy a szereplők helyzetben vannak, valami történik velük, előbb rossz lesz nekik, aztán jóra fordul, valaki feláldozza magát, szerelmesek egymásba, meghalnak, vannak szülők, különböző generációk... Van konfliktus."

Bárdos Deák Ági - Hogy folytál bele ebbe a darabba? Tegnap említetted, hogy Toepler Zolinak megvolt már az alapötlete. Megkért, hogy segíts neki, mert nem bírja tovább írni. Vagy mi volt?
Garaczi László - Nem, nem. Ő már írt önállóan darabokat, de amiről beszélünk, az egy szöveg volt, ami nem színdarabnak készült, színdarab és próza közötti átmenet volt, egy platóni dialógus, ami nem színház, tudod (Tudnom kéne, de nem tudom, siccc!), végül is szereplők beszélnek egymással, de minden egyéb drámajellemző hiányzik belőle. Ebből az ő eredeti verziójából született is egy előadás tavaly Zsámbékon, szabadtéren, Jámbor József rendezte, nagyon jópofa volt.
BDÁ. - Mi volt a címe?
GL. - Platón, Toepler, Garaczi. Én szerepeltem benne. Viccesen alakult, egy szereplőt úgy hívtak, mint engem.
BDÁ. - ...meg mint őt...
GL. - Meg mint őt. Nagyon érdekes előadás volt, háztetőn rohangáltak, nem tudtad, honnan jönnek a szereplők. Mindegy, volt ez a szöveg, amit előzőleg olvastam, és láttam benne fantáziát, ezért megkérdeztem, hogy lehetne-e egy más típusú, tényleg színházra írott színdarabot készítenem. Ő abszolút belement, ami végül is egy furcsa kísérletnek vette kezdetét. Mert igazából nagyon nehéz dolog, hogy az ember a saját szüleményét átadja másnak. Én ettől féltem is...
BDÁ. - Végül is az történt, hogy megkérted, hadd dolgozd ki a kezdeményt a saját továbbfejlesztett változatodban?
GL. - Igen, természetesen azzal a feltétellel, hogy ő bármikor azt mondhatja, hogy nem! Hogy kész, vége! Én is kockáztattam egy nagyot, meg ő is kockáztatott. Az volt a garanciája a dolognak, hogy nagyon jóban voltunk. Bíztam benne - nagyon szeretem őt, és úgy éreztem, hogy ő is bír engem -, tehát azt gondoltam a barátságunk alapján, hogy nem fogunk féltékenykedni, hogy mért húztad ki azt a sort, vagy hogy miért írtad bele azt...
BDÁ. - Az elején ezt végiggondoltad?
GL. - Az elején végiggondoltam, hogy rizikózom. Dolgozom rajta félévet vagy három hónapot, nem tudom, mennyit, és a végén azt mondja, hogy nem engedem, hogy így alakuljon, és akkor teljesen fölöslegesen dolgoztam.
BDÁ. - Onnantól kezdve, hogy elkezdtél vele foglalkozni, hogy megegyeztetek, hallgatólagosan azt is jelentette, hogy attól kezdve csak te foglalkozol az írással?
GL. - Egy hosszú ideig én, aztán elkészült egy szövegváltozat, utána a végső verziót együtt készítettük el, egy csomót beszélgettünk, leültünk, odaadtam neki az épp elkészült anyagot, beleszólt...
BDÁ. - ..és tetszett neki addig, és ő is szeretett volna beledolgozni?
GL. - Eleve nem akartam egyedül befejezni, az volt a lényeg, hogy együtt csináljuk meg. Úgy, hogy végül tényleg a közös munka eredményeként jött létre a Brahms és a macskák.
BDÁ. - Te tényleg már akkor, az elején úgy képzelted, hogy közösen írjátok?
GL. - Úgy képzeltem, hogy elkészítek egy verziót, és azt együtt fejezzük be. Ő bizonyos dolgokban jobban ért a színházhoz, dolgozott színházban, színész is volt, szerencsésnek éreztem ezt a konstellációt. Nekem kevesebb gyakorlati tapasztalatom van, viszont a nyelv..., talán otthonosabban mozgok a mondatok világában.
BDÁ. - Ez azt jelenti, hogy te a szövegben lennél jártasabb, ő meg a dramaturgiai helyzetek kezelésében?
GL. - Igen. Az volt az elképzelésem, hogy kiegészítjük egymást, és úgy tűnik, hogy ez valamilyen módon sikerült is. Lehet, hogy nem csak ezért, de mindenesetre megszületett a darab, és már egy másik darab is a vége felé jár, amit hasonló munkamódszerrel csináltunk.
BDÁ. - Amikor hozzáfogtál, prózában folytattad, vagy dialógusokat írtál?
GL. - Dialógusokat. Színdarabot akartam írni. Az övé, a kiindulási anyag sokkal inkább prózaszerű volt. Gyakorlatilag nem voltak instrukciók benne, nem volt igazából meg egy történet, csak helyzet volt.
A szereplők általában filozofáltak, az életről való elképzeléseiket mondták el. Nem voltak igazából konfliktusok, nem volt tétje, nem vitatkoztak, vagy ha vitatkoztak is, akkor szellemi dolgokról vitatkoztak. Az a darab, ami elkészült a közös munka eredményeként, végül is tradicionális színdarab lett. Abban az értelemben, hogy a szereplők helyzetben vannak, valami történik velük, előbb rossz lesz nekik, aztán jóra fordul, valaki feláldozza magát, szerelmesek egymásba, meghalnak, vannak szülők, különböző generációk... Van konfliktus.
BDÁ. - Mikor megmutattad Toeplernek, ameddig eljutottál, tovább bonyolította a dolgokat, vagy csak rendbe rakta dramaturgiailag?
GL. - A leges-legvégén? A harmadik fázisban? Akkor már együtt dolgoztunk. Igazából mindig megmutattam, ő elmondta, mi a véleménye, a problémája, és én aszerint egy kicsit átírtam.
BDÁ. - Ezt kérdem, hogy akkor már instruált téged?
GL. - A szövegkezelés akkor már az én dolgom volt, de a harmadik, a végső fázisban együtt voltunk, állandóan, folyamatosan beszélgettünk.
BDÁ. - Ültetek és közösen írtatok?
GL. - Odaadtam neki a szöveget, elmondta a véleményét, megbeszéltük - megmutattuk másoknak, olyan is volt...
BDÁ. - Abszolút közös ülés - írással -: ilyen nem is volt?
GL. - Nem, én abban nem nagyon hiszek, legalábbis nem tudom csinálni, de van szerzőpáros, akik elindulnak a városban a diktafonnal, megmondják, mi az alaphelyzet, a dialógusokat improvizálják, aztán leírják, és azon dolgoznak tovább. Mi nem így csináltuk.
BDÁ. - Az alapműben, amibe belenyúltál, mi tetszett meg? A nyelvezete, története?
GL. - Az volt az alaphelyzet, hogy valaki bekattant, elszívott egy füves spanglit, és bevitték a diliházba. Hihetetlenül pontosan volt leírva: a lelkiállapot, mikor valaki a kórházban ebben a helyzetben találja magát, az orvosokhoz való viszonya, a látogató rokonokhoz, a szobatárshoz, a szerelméhez való viszonya. És az önmagamhoz való viszony, hogy ;"úristen, ez én vagyok valójában?"; Valami nagyon nagy meghasonlás volt az alapdarabban, ami nekem tényleg megindító volt, ugyanakkor nagyon hiteles.
BDÁ. - És akkor kitaláltad a meghasonlás előtörténetét, az előzményeit?
GL. - Nem biztos, hogy azt találtam ki, ami eredetileg benne lehetett volna, de mindenesetre kitaláltam egy történetet, aminek Toepler verziója fontos állomása volt.
BDÁ. - Ami a végkifejlethez vezetett, azt meg már közösen vittétek tovább.
GL. - Igen.
BDÁ. - Nekem az volt a legérdekesebb a darabban, hogy min csúszhat el egy élet, milyen személyes indítékon, a saját magát nem vállaláson, hogy hol az a pont, ahonnan egészen más irányt, jelen esetben a tragédiához vezető fordulatot veszi az élet. Ez a végzetszerűség mitikussá tette az egészet.
GL. - Ez csak egy vonulat. Számomra az, hogy valaki bevállal valamit a karrierje érdekében - ez a nagyon fontos motívum. A főhős bevállalt egy olyan melót, amit nem kellett volna, egyrészt mert nem volt tisztességes meló, másrészt meg nem az ő karakterének megfelelő. Mikor elkezdett azonossá válni azzal, amit a bevállalt szerep kívánt, eljutott a meghasonlásig. Tehát igazából nem a kábítószeres betépés következtében őrül meg, hanem annak következtében, hogy olyasmit vállalt, amit nem tudott teljesíteni. Azonossá vált a nem neki való szereppel, és tényleg van egy melodramatikus szál is, hogy valaki feláldozza magát a szerelméért, hogy az tovább élhessen...
BDÁ. - Ez melodráma?! Nem valami mitologikus szál?
GL. - Melodráma. Molnár Ferenc.
BDÁ. - Kis hableány...
GL. - Persze, volt már ilyen, én nagyon szeretem a melodrámát...
BDÁ. - Ezt nevezik melodrámának?! (Már; megint tanultam valamit, sicccc!)
GL. - Igen, mikor az érzelmek nagyon látszanak, mikor valaki valamit aszerint tesz, amit a szíve diktál, és nem aszerint, amit az esze.
BDÁ. - Végül is a lány, a főhős szerelme cselekszik aszerint, amit a szíve diktál, a fiú viszont, akit az esze vezet, csapdába kerül, belebonyolódik a saját csapdájába. Nekem az egész mégis egy tragikomédiává lett.
GL. - ....igen, úgy is definiálhatnánk.
BDÁ. - Az a te instrukciód volt, vagy véletlen? Úgy értem, a rendező találmánya, hogy az anyát férfi játszotta? Mert ez rárímelt volna az előző darabodra, a Csodálatos vadállatok egyik motívumára, miszerint az ottani férfi szereplő önazonosítási kísérleteiben fölmenőinek nemi identitása egy reinkarnációs terápia során megkérdőjeleződik.
GL. - Ezt ők találták ki, valahogy beletrafált a rendező ebbe véletlenszerűen. Jópofa volt.
BDÁ. - Az előadásból nekem mégsem annyira a személyes emberi történet jött le, sokkal inkább a személyes történeteket mozgató elvek. Nem elvek, hanem erők, a végzetszerűség mint mozgató elv, persze ez az én véleményem. Az előadás nézete nekem egy, az abszurdig lecsupaszított verzió volt, ahol sokkal inkább a mozgatóerők lettek hangsúlyossá, mint a történet.
GL - Lehet. Aztán nyilván bele lehet látni a médiakritikai vonalat is...
BDÁ. - Szerencsére nem volt eltúlozva...
GL. - Elemezve lett, hogy egyáltalán mi a valóság és mi a fikció, amit a média, úgy tűnik, hatékonyan képes befolyásolni. Bár vannak határok még az emberi szeméremben...
BDÁ. - ...amik ott érnek véget, ahol beengeded a kandikamerát a saját személyes életedbe, a saját valóságodba. Eladhatod, mondjuk, a haldoklásodat....
GL. - Nem is kell, hogy kimenjenek az életedbe kamerákkal, az interneten rengeteg ilyen hely van, amire rámehetsz, ahol az emberek bekamerázzák az életüket, a lakásukat, és bármikor bemehetsz, és megnézheted, hogy éppen mit csinálnak. És ha a média vállal egy ilyen történetet, abból lesz egy újabb Big Brother-fejezet.
BDÁ. - Azért volt valami science fiction ebbe a darabban, Laci...
GL. - Nyilván, ha egy kicsit eltúlzottak a kontúrok, akkor derül ki, miről is van szó. Megyek Kolozsvárra egy hét múlva, ahol szintén megcsinálták a darabot, és állati kíváncsi vagyok, hogy ott hogy fog szólni, Erdélyben, egy egész más helyzetben... Ugyanígy egy végzős hallgató rendezi, még csak fotókat láttam róla. Ott például kétszer olyan hosszú lesz az előadás, mint az itteni - nagyon érdekes -, két és fél órás. Nyilván egy csomó mindent kitaláltak. Tanulságos, hogy egy szöveget hogy tudnak különféleképpen feldolgozni.
BDÁ. - Menjünk el....! Á, túl közel van....
GL. - Júniusban Kisvárdán lesz egy fesztivál, és ott is bemutatják.
BDÁ. - Az nem ugyanaz!
GL. - Kolozsvár kurva messze van...
BDÁ. - Az időpont van nagyon közel...
GL. - Az időpont közel van, Kolozsvár meg messze....
(Éjjel kettőkor, egy dunai állóhajón már csak így érnek véget az interjúk, siccc!)
Forrás: litera.hu