Apró Annamária: Nehéz a dolga a katonának

Garaczi László harmadik lemúrvallomás-kötete Arc és hátraarc címmel az idei könyvhétre jelenik meg, a hazajáró lélek most a katonasághoz fűződő emlékeit idézi föl. Az íróval új könyvéről a II. Pécsi Irodalmi Fesztiválon beszélgettünk.

A készülő könyvből 2008-tól már jelentek meg részletek a Lettre-ben, a Jelenkorban és a Literán. Szereti nyilvánossá tenni a töredékeket a még el sem készült egészből?

Az utóbbi időben merészebben kísérleteztem ezzel, nem vagyok babonás, másrészt azt vettem észre, hogy tanulságosak számomra ezek a folyóiratközlések. A visszajelzések miatt is, meg nyomtatásban jobban kiugranak a problémák. Olyan dolgokat veszek észre, amit a gépben vagy a házi printben nem.

Milyen visszajelzéseket kapott?

Sokfélét, és persze az is visszajelzés, ha nincs visszajelzés. A folyóirat-szerkesztőkkel való kommunikációból is sok minden kiderülhet. De mondom, legalább annyira fontos, hogy lássam a szöveget nyomtatásban. És ha úgy alakul, hogy felolvasok belőle, a nézők visszajelzései, személyes reakciók, beszélgetések is segíthetnek. Próbálom ilyen módon, kis túlzással, mintegy népművészetként elképzelni az írást, együtt csináljuk, írók, kollégák, olvasók, hallgatók, mindenki besegít.

Befolyásolható ilyenkor?

Egyrészt befolyásolható és bizonytalan vagyok, másrészt azt képzelem, hogy jól tudok szelektálni a tanácsok, ötletek, kritikák, vélemények között, ebben viszonylag magabiztos vagyok. Nem esem kétségbe az esetleges élesebb kritikától sem, ha azt érzem, hogy segíthet. Tudok, sőt szinte mazochisztikusan szeretek húzni a szövegből, ha problémát érzékelek. Sokszor ezek zenei jellegű, arányossági problémák, például az Arc és hátraarc végéből kikerült néhány oldal, ami kompletten meg volt írva, meg is tudnám indokolni, hogy miért kellene ott lennie, de éreztem valami túlzást, sokat akarást, mintha valahogy kilógott volna az egészből. Aztán mikor másoktól, konkrétan Németh Gábortól és Máthé Hangától is jöttek hasonló vélemények, gond nélkül kihúztam. Ez persze nem mindig könnyű, de azt gondolom, meg kell tenni. Talán majd egyszer írok abból a részből egy novellát.

Vannak olyanok, akik véleménye különösen számít?

Igen, de próbálom tágítani ezt a kört. Vannak, akiknek mindig odaadom a könyveimet megjelenés előtt, például, ami magától értetődő, Nagy Ildikó Noéminek, a feleségemnek. Ő végigköveti az egész folyamatot, többször is megmutatom neki a szövegeket, beszélgetünk róla, elemezzük, satöbbi. Ebben a könyvben rajta kívül többen, többféleképp segítettek: volt egy hosszabb anyaggyűjtési folyamat, amiben beszélgettem olyanokkal, aki ugyanott, ugyanakkor voltak katonák, mint én, vagy például egy debreceni ismerőstől privát katonai szlengszótárakat kaptam. A készülő szöveget is látták néhányan különböző fázisaiban. És végül persze van egy ideális olvasó vagy kritikus a fejemben, vele is folyamatosan olvastattam a könyvet, az ő megjegyzései, megfigyelései is fontosak voltak. Ezúttal is szeretném mindnyájuknak megköszönni a segítséget.

Azt nyilatkozta egyszer, hogy erős, kontúros, brutális emlékei vannak a katonaságról. Mesélne ezekről?

Nem. Ezt a könyvet ezért is írtam, hogy többet erről ne kelljen rosszul, maszatosan, félreérthetően beszélnem. Tehát amit erről gondolok, az benne van. Rosszul éreztem ott magam, de a könyv nem erről szól, nem önéletrajz. Talán ez az egyik legfikciósabb könyvem, két-három egymásba fonódó történetet mesél el, aminek kevés köze van a konkrét emlékeimhez.

A katonaság sok férfigenerációnak volt meghatározó időszak az életében. Mit gondol, hogyan játszott ez szerepet a férfiidentitásban?

Azt gondolom, hogy a katonaságot a kommunizmusban pedagógiai és politikai okokból is forszírozták. A leszerelés után a katonatársaim voltak a legengedelmesebb hallgatók a főiskolán, kizárólag azzal a néhány emberrel volt probléma a különböző kritikai észrevételeik vagy forradalmi ötletek miatt, akik nem voltak előtte a seregben. Pontosan látható volt, hogyan működik ez. A volt katonák könnyen beépültek a rendszerbe. Nyilván nem általánosítanék, voltak kivételek, például most az jut eszembe, hogy nemrég meglepve hallottam, hogy Lukács Laci a Tankcsapdából volt katona, igaz, hogy jóval később, de utána meg csinált egy ilyen zenekart. Ami számomra érdekes, hogy utólag ki hogyan dolgozza fel az élményt. Van egy általános metódus, anekdotákba oldják fel, „kemény volt, túléltük, faszák vagyunk”, sztorik, hogy rúgtunk be, vagy loptuk el a lőszert, hogy szúrtunk ki az őrmesterrel, hogy lógtunk, hogy csajoztunk kimenőn. Ezekre a megszépítő történetekre a férfiaknak nyilván szükségük van a saját identitásuk, integritásuk megőrzése miatt, de ezek engem valamiért mindig bosszantottak és viszolyogtattak. Mert emlékszem, hogy – tisztelet a kivételnek - szűköltek és reszkettek odabent – velem együtt természetesen.

Említette a hosszú kutatómunkát. Milyenek voltak például a Honvédelmi Minisztérium által kiadott antológiák?

Fantasztikusak. A művek egy része persze arról szólt, hogy milyen a mintakatona, hogy küzdünk a seregben a világbékéért, és hogy CIA hogy próbálja az egységet bomlasztani, de meglepő módon számos olyan szöveggel is találkoztam, ami reálisan és érzékenyen ábrázolta a laktanyák életét, a hierarchia brutalitását, a megaláztatásokat, az állandó és értelmetlen vegzatúrát.

Beszélt arról, hogy van egy komoly irodalmi hagyomány, amelyben meg kellett találnia a helyét. Az egyik regényrészletben például Brigitte Bardot-t említik BB-kén, de ez utalhat Ottlik BB-jére is.

Ez még nem jutott eszembe, köszönöm! A helykijelölést úgy értem, hogy vannak ezek a nagy művek, az Iskola a határon, a Sorstalanság, a Törless, A 22-es csapdája, stb, ezek a művek hatással voltak és vannak rám, emiatt aztán végig kellett gondolnom, hogy milyen állításokat tesznek, és én mit gondolok ezekről az állításokról, nehogy ők vezessék a kezemet. Hadd mondjak egy példát. Ottlik tézise az, hogy a katonaiskola kegyetlen és megalázó volt, de mi, akik túléltük valahogy, innentől állandó szabadságon vagyunk, ráadásul létrejött köztünk, bajtársak közt a szolidaritás kommunikációja, egy szinte misztikus unió, fél szavakból értjük egymást, minket már nagy baj nem érhet. Én ezt kicsit másként tapasztaltam meg, ami persze lehet amiatt is, hogy más kor, más emberek, stb. Életem legmélyebb barátságai voltak talán, amik ott létrejöttek, de utána nem lehetett folytatni. Kilépve a civil életbe, nem tudunk mit kezdeni vele. Zárvánnyá változott. Valami szégyen és zavartság vette körül, egyáltalán nem a felszabadultság vagy a közösség érzése. Ezt a különbséget felismerve, tudatosan próbáltam a könyvben ezt a motívumot megírni.

Nehezen engedi el a könyvet?

Inkább ő enged el engem nehezen. Én már engedném, a múlt hét közepén úgy volt, hogy megy a szülőszobába, vagyis a nyomdába, de aztán maradt még pár napig, és éreztem, szinte hallottam, hogy kéri, hogy olvassam el még egyszer. Miután megírtam, többször elolvastam, kijavítottam, megszerkesztettük, korrektúráztuk, tördeltük, újra korrektúráztam, stb. Erre van még két nap, és könyörög, hogy még egyszer, légyszi, légyszi. Mit lehet ilyenkor csinálni? A gyereked kéri, hogy törődj vele még egy kicsit, nem mondhatsz nemet, nem lehetsz fáradt vagy lusta. Találtam is néhány javítanivalót, sőt egy komolyabb hibát is, igaza lett, persze sejtettem előre. De azért hétfőn, amikor tényleg a nyomdába megy, örülni fogok, hogy vége. Legalább is ennek a vajúdásos résznek, és elkezdődik egy másik. Az már az ő önálló története, sorsa lesz, én csak kívülről, messziről pátyolgathatom, segíthetem.