A tank és az öregek

Tárcatár
Hűlő kávé kesernyés illata, a vázában virág. Van még öt perc, rágyújt, szürke gerenda fekszik az ablak elé. Kossuth. Csörög a kulcs, az asszony leteszi a táskát. Nem járnak a buszok, mondja, a város felől lövöldözés hallatszik. Nincs rádió, a szomszédban lakó nyugdíjasok nem tudnak semmiről. A kötelességérzet és a kíváncsiság felülkerekedik a félelmen: a százados gyalog indul a Kerepesi úton a központ felé. Porzik a fény, rozsdás ősz, pislog a nap az ágak közt. A szembejövő emberek erősen az arcába néznek. A csikorgó ráncból nevetés lesz, valaki rászól, vegye le a jelvényt a sapkájáról.
Tíz éve dolgozik a minisztériumban, beosztottjai, bár alig múlt harminc, Öregnek hívják.
A pályaudvar mellett gazdátlan tank, mint egy hatalmas, szögletesre módosult, zöld teknősbéka. Emberek állják körül, egy kalauznő hosszú rúdra szögelt zászlót lenget. A százados megkérdi, hol a parancsnok, lelépett, válaszolják. Úgy dönt, beviszi a tankot a minisztériumba; nem tudja, hogy éjjel Piliscsabáról egy gépesített lövész- és harckocsi-zászlóaljat rendeltek a HM védelmére, és szovjet tankok sorakoznak a Valero-ház előtt.

Sem a löveghez, sem a géppuskához nincs lőszer, így csak egy zörgő, nehéz jármű. A kalauznő egy aktatáskás fiúnak meséli, hogy reggel a tömeg körbevett egy teherautót az Astoriánál, megemelték a járda felöli oldalát, és az úttestre borogatták a katonákat.
A százados nem messze a minisztériumtól, a sarkon leállítja a tankot, bemegy a nyomdába, telefonálni akar a felettesének, hogy behozta a gazdátlan tankot. Nincs vonal, és mire kijön, a tank már az utcában csörömpöl, valaki beült a helyére.
A kalauznő a diák kezébe nyomja a zászlót, leugrik, elvegyül a rohanó emberek közt. Mindenki a tér felé igyekszik, a tank nyikorogva befordul, a tömeg valamit kiabál, nem érteni a zajban. "Velünk a hadsereg!" A bokrok mögé beásott katonák, meglátva a tankot, tüzelni kezdenek. A sejtek közti űrből induló láncreakció, a géppuskasorozat lekaszál mindenkit az első sorban, a fiút fellökik, a táska az uzsonnával és a verseskötettel a földre esik. Össztűz, ágyúk, nehézgéppuskák, géppisztolyok, hangzavar, üvöltözés, pattognak a golyók a páncélon. Az oroszok nem egyeztettek a magyar egységekkel, a tetőn lévő katonákat is lövik. A kapurácson a kalauznő fennakadva, hátában öklömnyi luk, gőzölgő vér, a földön is véres foltok, omlik a vakolat, füst és por. Egy csecsemő néhány méterre, a rázkódó falon túl, a pincerekesz homályában epilepsziás rohamot kap, az anyja zokogva masszírozza a hátát, a lakók sikoltoznak. A fiú átmászik a rácson, be az udvarra, átveti magát a túloldali kapun, felsérti a kezét, a körútra kéne kijutni, de a mellékutcából is tüzelnek, pár méterre a saroktól eltalálja egy repesz. Két lány, akiket már a tank körül is látott, kihúzzák a járdára, leállítanak egy taxit. Félájultan is szégyelli, hogy összevérzi az ülést. A kórházban rengeteg sebesült, senki se kérdi, kicsoda. A forradalomban az emberek elvesztik a nevüket, ő lesz az "Öreg" a tizenöt évével; hé, Öreg, voltál már kötözésen? Néhány nap múlva apjával indul haza a falujába, vacog a szakadt zakójában, apja bemegy egy házba, hogy egy "sebesült felkelőnek" ruhát kérjen. Az asszonyok állnak, nézik, egy tizenkét éves fiú lassan sálat tesz a nyakába, azt a pillantást nem felejti el soha. A falut megszállták az oroszok, a parancsnok megmotoztatja, mikor a sebéhez érnek, majdnem felkiált. Belső zsebében összegyűrt trikolort találnak, a márciusi ünnepségről maradt ott, a parancsnok tajtékzik, ledobja a sárba, ráköp, követeli, hogy ő is tapossa meg. Előveszi a pisztolyát, kibiztosítja, a hasába nyomja. Az apja zokogva, káromkodva taposni kezdi a kokárdát; a tiszt otthagyja őket. Elindulnak, egy kozákképű katona utánuk szól, és suttyomban visszaadja a kokárdát.
Az anya teje a pincében elapad, a következő napokban csak rossz krumplihoz jutnak, az újszülött bélhurutot kap, kólikás, ideges gyerekkor vár rá, és a tudat, hogy meg akarták ölni őt és a mamáját. Kimegy a térre játszani, süt a nap, csillognak a műtó hullámai. Anyja szisszenve nyitja az üdítőt, az üveget befutja a pára, aztán a huzat valahol becsap egy ajtót, és akkor hirtelen a fűcsomók, labdák, homoksütemények közt összetaposott sapkák, zászlók, aktasáska; kifűzött bakancs nyújtogatja nyelvét, a másikban benne a láb bokáig, agyvelődarab csúszik a mérleghintán. Nincsenek felnőtt szavak, gyerekszavak vannak és elszáradt öregszavak. Gyűlölet, boszszú, megértés, megbocsátás, feledés. Megszületsz, megöregedsz, meghalsz. Mintha a tükörképedet kellene etetni, öltöztetni, eltemetni.
Vékony, szemüveges kamasz, neurotikus, rosszalvó felnőtt, de erről már nem a felkelők, hanem a katonák tehetnek, a fekete hajú tiszt, aki a sortűz után hajtóvadászatot rendez, bujkáló felkelők után kutatja végig a lakásokat.
Más gyilkosok, ugyanaz a görcs.
Húsz év múlva újonc Kalocsán, áll egy harckocsi előtt, az olajszag delíriuma. Rászól a tizedes, hé, öreg, mit bámulsz? Öreg. Harminc évvel később, ötvenévesen meglátogatja nyolcvanéves anyját, nem tud bemenni, átprogramozták a kapukódot. Süket, vattás levegő, kéken világít a hold. Ágaskodnak a téren a lámpaoszlopok, bárhova néz, ösvény jelenik meg a lába előtt. Délután a fürdőben a csakrákat magyarázta a kabinoslány a tetovált skinheadnek.
A kalauznő vére feketén csorog a kanálisba, most még rajta az óra, holnap már csak egy fehér csík lesz a csuklóján. Elkaparják egy külvárosi temetőben, mégis itt van, két kézzel kapaszkodik a csukott kapuba.
Tavasszal a diák ismerőse szól, hogy látott egy hirdetést a nevével; a körúti házmesterlakásban hellyel kínálják, elé teszik a táskát. Fül nélküli, bőr aktatáska, valaki bevitte a térről, rájuk bízta. Kinyitja, a penészes kenyér is benne van, és mellette a József Attila-kötet.
A századost bíróság elé állítják, és kivégzik. Ha aznap reggel otthon marad a feleségével, ha nem akarja a tankot bevinni a belvárosba, ha a tankban nincs benzin, ha már éjjel kiszedték volna a kábeleket, talán ő is, talán a tüntetők is életben maradnak. Felesége minden ősszel virágot visz a sírjára. Beül a Búfelejtőbe, a kávét nem issza meg, otthagyja az asztalon a gyufásskatulyából készített játéktank mellett.
Forrás: Élet és Irodalom