A díjazottakat kérdeztük - I.Kitüntetettek 2009. március 15-én

A kortárs lírát nincsen ok siratni - Margócsy István
Széchenyi-díj

Az ELTE 18-19. századi irodalomtörténeti tanszékének vezetőjeként az utóbbi legalább tíz esztendőben jobbára kortárs magyar írókról írsz. Azért, mert minden egyformán érdekel, vagy most már inkább az, ami éppen készülőben van?

Margócsy István: Azt hiszem, mindez csak olyan látszat, mely mondjuk a litera látószögéből nézi tevékenységemet: az elmúlt tíz évben valószínűleg több „klasszikus” irodalomtörténeti tanulmányt írtam a 18-19. század irodalmáról (vagy alkalmilag a Nyugatról vagy Móriczról), mint ahány „mai” irodalmi fejtegetést – csak persze ezek a tanulmányok kevésbé látszanak ki a szakma keretei közül, s kevésbé látványosak, mint pl. egy feltűnő Nádas-kritika. Én az egyetem elvégzése után az egyetemen maradtam, s hosszú ideig kizárólag régebbi irodalomról szóló szaktanulmányokat írtam, s csak amikor a Mozgó Világ köréhez csatlakoztam (vagyis egy viszonylag szabad, az akkori viszonyokhoz képest meglepően szabad publikációs fórumot nyertem), akkor engedtem meg magamnak, hogy a kortárs irodalom iránti érdeklődésemnek nyilvános és írásos formában is hangot adjak. De nemcsak személyes érdeklődésem vonz egyszerre a klasszikus és a mai irodalom felé, hanem az az elvi meggyőződésem is, hogy nincs, nem lehet szakadék a régebbi és az újabb irodalmi mozgások között – a régi tanulságot nyújt az irodalom történeti létmódja felől, az újabb bevilágítja a régebbi irodalmi élet egyébként rejtett szerkezetét. Az irodalomtudós szakma nem szerencsés elidegenedettségét mutatja, ha bezárkózik a régiségnek vagy az egyetemnek muzeális keretei közé – az újabb irodalom pedig elszegényíti magát és önszemléletét, ha elfelejti, milyen hagyományra támaszkodva él és teremtődik.

Tanítottál a kolozsvári, bukaresti, zágrábi, újvidéki, pozsonyi, római, nápolyi és a göttingeni egyetem magyar tanszékén is. Hol érezted legjobban magad?

Margócsy István: A felsorolt egyetemek többségén csak egy-két előadást tartottam; folyamatosan, hosszú ideig (kétszer egy évig) csak a bécsi egyetemen tanítottam, ahol igazán nagyon jól éreztem magamat. De persze az megrendítő volt számomra, hogy már a szomszéd Bécsben is milyen idegenül  és sokszor értetlenül (vagy legalábbis az itthoni elvárásokhoz képest radikális mássággal) nézik a a magyar kultúrát azok a hallgatók is, akik pedig mély rokonszenvvel és szorgalmasan tanulmányozzák. Amiből csak az a tanulság, hogy jobban fel kell készülnünk arra, jobban hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a magyar kultúrának igen sok és sokféle külső megítélése lehetséges, s tudomásul kell vennünk, hogy az a hazai önszemlélet és kultúra-megítélési hagyomány, mely kizárólag az itthon megszokott és begyakorlott elvárásokat tekinti érvényesnek, rendkívül törékeny és esendő, s lényegét tekintve alighanem kikommunikálhatatlan. Úgy vélem, már csak egy ilyen tanulság megnyerése végett is érdemes hosszabb ideig kívülről nézni saját hagyományainkat: ilyen értelemben én alighanem többet tanultam kint Bécsben hallgatóimtól és ottani környezetemtől, mint amennyit ottani óráimon megtanítani tudtam…

Mi lehet annak az oka, hogy írók, költők rendre temetik a kortárs lírát, felpanaszolva, hogy nem kapja meg az élettől azt a helyet, ami megilletné?
Miközben – írtál is erről – alig van a magyar irodalomban olyan korszak, amikor annyi jelentős költő élt volna egymás mellett, mint éppen ma. Hogyan van ez?

Margócsy István: Azt hiszem, a kortárs lírát igazán nincsen ok siratni – ritka korszak a magyar irodalomban, mikor ennyi első osztályú költő alkothat egymás mellett, s az is különleges, hogy egy történeti pillanatban ennyire sok és sokféle költészet teremhet és tenyészhet, anélkül, hogy a látványos másságok kizárnák vagy lehetetlenné tennék egymást. S meggyőződésem, hogy a költészet aktuális recepciója sincs rossz helyzetben – van egy nem jelentéktelen olvasó réteg, amelyik folyamatosan fogyasztja a költészetet és reflektál is rá. Persze ez a recepció nem éri el a tévé-népszerűség nagyságrendjét – de miért is kellene erre törekedni? Az irodalom története azt mutatja, hogy a születő költészet iránt még a legnagyobb alkotók életidejében is (pl. a Petőfi- vagy Ady-viták korában) csak a társadalom „művelt középosztályának” legérzékenyebb rétege érdeklődött: s ez ma is így van, s ez az olvasóréteg nem elhanyagolható. Ha persze valaki azt a modellt szeretné követni (vagy azt a befogadást szeretné elérni), mely Petőfinek vagy más vezérköltőnek utópikus ideálképében fogalmazódott meg, akkor jobban teszi, ha tüzetesen elolvassa Petőfinek vagy más költőnek az életrajzát, valamint tanulmányozza az akkori olvasási szokásokat és nagyságrendeket, s nem hiszi el az irodalomtörténeti mítoszok vágyképeit vagy a különböző irodalompolitikai törekvések manipulatív leírásait. A kortárs lírát véleményem szerint tehát nem kell eltemetni; helyzetét és jellegét pedig Tandori egy igen szép, sokértelmű versének címével (refrénjével) jellemezném: „Vigyázz magadra, s ne törődj velem.”


„Összeszedtem pár fenyődobozt” - Tóth Krisztina
A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja


Milyen "pillanatban" ért a hír, hogy megkapod az elismerést? Mosogattál, verset írtál, meséltél a kisfiadnak, vagy szépséges üvegtárgyaidon dolgoztál?

Tóth Krisztina: A Babérkoszorút egy levélből tudtam meg. Kiürítettem a postaládát és végignéztem a szomorú, tél végi kerten. Összeszedtem pár fenyőtobozt, aztán kinyitottam a borítékot, és persze nagyon örültem.

A díjak nem szakaszolják az alkotó életét, szakaszolódik az magától. Mégis szimbolikus értelemben milyen szakaszban vagy milyen szakaszhatáron vagy épp?

Tóth Krisztina: Sok szép dolog történt velem mostanában, ez is közéjük tartozik - nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki jelölt. Most zártam le egy verseskötetet és egy novelláskötetet is, de a kötet anyagán túl is vannak új versek. Könyvhétre tehát jön a Magas labda című verseskötet, ősszel meg remélhetőleg a novellák, de erről még nem döntött a kiadó.

„Ritkábban gyullad be a fog” - Garaczi László
A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje

"Mindenkinek megvan a maga keresztje, de azért ne tedd a lábadat keresztbe!" Mintha Zsiráf énekelte volna ezt a sort az Embersportban a '80-as években. Nem veszed rossz néven, ha a kitüntetésről erre asszociáltam. És Te mire?
 
Garaczi László: Annyira bennem lüktet, bennem él a legendás Embersport együttesnek ez a két sora, hogy emlékeznem sem kellett rá: a díjkiosztás után hazamentem, és éjjel kettőig dolgoztam. Azt nem mondom, hogy mint egy igásló, mert jókedvűen, elszántan vertem a billentyűket, úgy, mint aki látja értelmét. Erre nagyon jó a díj, utána valahogy kevesebbszer akad le a net, ritkábban gyullad be a fog, nem jön az ellenőr a kéregvasúton, kedvesebb a postás, és az embernek váratlan ötletei támadnak. Ez a jó széria és lendület eltart egy darabig. Úgyhogy hála, hála, hála. 

Legutóbb azt mondtad a telefonba, hogy egy drámát kell befejezned. Lehet-e erről beszélni? És hogy áll a következő, "katonás lemúr-könyv"? Mikor jön, hogy néz ki? Milyen volt leirni az utolsó mondatot? És milyen az elsőt?
 
Garaczi László: „Igen, a kérdés jó.” Ezen a darabon dolgoztam, merthogy két hét múlva leadás. A Nemzeti Színház „háziszerzője” – ebbe most is beleborzongok. Úgyhogy próbálom mozgósítani a rejtett energiákat. Hetedmagammal vagyok ez a bizonyos „házi szerző”, a hét főbűnt osztottuk fel egymást közt Alföldi Róbert javaslatára. Utóbbi hónapjaim (írói szempontból) a „Ne paráználkodj!” jegyében teltek. Ha elkészülök a színdarabbal, visszatérek a „katonás” könyvhöz. Azt remélem, hogy ott is ez már a végső fázis, a befejezés, a gyilkos finis. De legalább nincs szigorú határidő. És megint egy jó kérdés: az utolsó és első mondat. Mert hogy úgy kezdtem ezt a könyvet, hogy megírtam az első és utolsó oldalt, az első és utolsó mondatot. Hogy honnan hová. Ez úgy két és fél éve történt. Jó érzés volt. Azóta e két mandzsetta közé szövöm a zubbonyt.