3 hasonlat

(Füttyös)

A fürdővel nem volt probléma, régen „lyukas”-nak hívták a meleg vizű forrást, a Lukács cukrászda helyén viszont nem tört fel se tejszínhab, se marcipán, a tulajt hívták így, át kellett nevezni. Honfi Kálmán előző héten cukrászdai termékeket irodalmasított: mákos Krúdy, Ady-csók, Arany tekercs, a József Attila-kuglófról már cukrászokkal egyeztetett, mikor jött fentről az ukáz, ennyi. Hiába érvelt, hogy például Ferrero Rocher hős partizán volt, az olaszok mégse szégyellik elcsokisodását. Új szelek fújtak. És most itt ez a még kényesebb, még bonyolultabb feladat. Népköztársasági cukrászda? Ahogy Vörösmarty Cukrászda lett a Vörösmarty téren a Gerbeaud-ból? A kopasz férfi a falon a fejét csóválta: a Népköztársasági Cukrászda név a Népköztársaság kigúnyolására adna lehetőséget. Valami támadhatatlan és érdekes név kell ide. Érdekességi Cukrászda? Egyáltalán van olyan szó, hogy „érdekességi”? A Dunáról felszálló hideg levegő meleg áramlatokkal keveredett, a robajos lökésekbe beleremegett a fény, az eget rémült galambok lepték el. Felhő sodródott a nap elé, baljós homály lépett a térbe. A kopasz férfi a falon elkomorult, nemtetszés, csalódottság árnya hullt rá: Honfi bánatosan áthúzta az „érdekességi” szót. Legyen akkor mondjuk „különlegességi”? Különlegességi Cukrászda? A bárányfelhő elúszott a nap elől, az utca felragyogott, a falon a főtitkár szeme érdeklődőn csillant meg. Ha az Andrássy (Sztálin, Magyar Ifjúság) úti Lukácsból Népköztársaság útjai Különlegességi lesz, abból kihallani az idők szavát.
Húsz évvel később ugyanígy állt az ablakban. Halántéka megőszült, új főnök lógott a falon, nem a kopasz, hanem az árkolt arcú. A szenvedésről való hosszú töprengés ennek az arcnak bizonyos türelmes méltóságot adott. Ő is mindig jelezte, ha valami nem tetszik. Összevonta szemöldökét, haragos villámokat lődözött a tekintete, nyelvet öltött, sőt néha szabályosan leköpte Honfi Kálmánt, és az olajos nyálfoltok nem jöttek ki az ingből. Ha viszont jól dolgozott, a szája mosolyra nyílt, ráncok nevettek a szeme sarkában, hangosan fölnevetett.
Már rég nem kellett utcákat, tereket, műintézeteket átnevezni. A dolgok kiteljesedtek, elnyerték örök formájukat. A Különlegességi furcsa név egy cukrászdának, de az emberek megszokták, megszerették, ragaszkodtak hozzá, és ebben Honfi keze is benne volt. Jelet, nyomot hagyott az időben. Szellő simogatta az Országház tetején a csillagot. Teljesség, harmónia. Honfi Kálmán érett férfikorának ebben a pillanatában azonos volt önmagával, a létezéssel. Egy férfi jött a Kossuth tér felől fütyörészve, újságjával játékosan megsimogatta a postaádát, mint a szellő a csillagot. Ez is rímelt, ez is a világ általános és jótékony egységére utalt. Felbukkant egy miniszoknyás nő, retikült lóbált, kopogott a sarka, a melle ficánkolt. Honfi tenyerében összegyűlt a markolás. Ó, állj meg idő!
De az idő nem állt meg. A fütyülős pasas hirtelen, minden előzmény és bevezetés nélkül, se szó, se beszéd, az összecsavart újsággal nagyot sózott a nő fenekére, hogy csak úgy csattant. A nő oldalra ugrott, védekezőn maga elé kapta a táskáját. De a pasas már nem törődött vele, ment tovább lendületes léptekkel, árnyéka puliként ugrált mellette a járdán. A rendőrség épületéhez közeledett ezzel a bőszítően laza, hányaveti fölényt kifejező, nemtörődöm járással, és közben minden kiálló tereptárgyat, utcasarkot, telefonfülkét, kapudíszt megpaskolt az újsággal. Bevásárló szatyros asszony jött ki a közértből, és a férfi, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, neki is jó nagyot csapott a seggére. Az asszony lassított, mondott neki valamit. A legfélelmetesebb az volt, hogy mintha cinkosan ránevetett volna, mintha mindez valami közös játék lenne, mindkét fél örömét szolgáló huncutság. Igen, egyek voltak ebben az émelyítő szabadosságban. A pasas mielőtt befordult volna a Nagy Ignác utcába, a megyei börtön kopott-zöld őrbódéjára is rávert, a rombusz alakú ablakra, amit belül függöny fedett. Rávágott, hogy csak úgy visszhangzott, de a bódéból nem jöttek ki, hogy rendre utasítsák, hogy megfékezzék. Mintha az ütés hangja letaglózta volna odabent az őrt. Fütyörészve befordult a sarkon, az utca kiürült. Honfi Kálmán az ablakban állt, és nem tudott megmozdulni. Egy férfi harmonikára gyűrt Népszabadsággal verte a várost, és a város, ez a szajha, ez a ribanc, szemérmetlenül élvezett.
Fizikailag kellett kényszerítenie magát, hogy becsukja az ablakot. Vigyázott, hogy ne nézzen a falon lógó főnöke szemébe. Rossz íz, kedvetlenség maradt a szájában, a mellkasában. Mintha savba mártották volna a szívét. Mintha mostantól nem előre, hanem visszafelé számlálódna az idő halála pillanatától. Komor gondolatok társaságában indult a büfébe kávézni.

(sakk)

Utolsó este búcsú-bulit szerveztek a kastéllyal szemben, az Aranypatkány étterem teraszán. Nem tudtad, hogy csatlakozz-e vagy inkább a szellemképes minivizoron nézzed az esti híradót, a politikai elemzéseket, a „cipzáras” műsort. A bomló hatalom idegrángásai, Kádár koporsójához vonul a nép, az Andrássy úton az Október Párt tagjai „kommunista” szalmabábút égetnek. Csillog a Különlegességi cukrászda üvegtáblája. A Nagy Imre temetés helyszínében még nem sikerült megállapodni. Forr az ország, de ti kaptatok két hét szabadságot, két hétre kivontátok magatokat a forgalomból. Ezen az utolsó estén ültél le a kollégáiddal először. A munkát befejezted, nem fenyegetett a veszély, hogy elterelik a figyelmedet, hogy bezavarnak. A hold felbukkant a dombok mögül, a tó fehér csík a távolban. Néhány pohár bor után az esti sakk-partikra terelődött a szó. Kiderült, hogy most fogják kihirdetni a bajnokot. Egy palack óbor az Esterházy-pincéből, ez lesz a jutalma.
A kastély dugig volt könyvekkel, de a szekrények be voltak zárva, és a gondnok elvesztette a kulcsokat, a pingpongasztalon nincs háló, az ütőkről letépték a borítást, a tó vize hideg az úszáshoz, kártyát nem hozott senki, maradt a sakk. Már első nap kialakult egy szinte kötelező rituálé: napközben munka, este a társalgóban cigizés, iddogálás, sakk. Te viszont délelőtt aludtál, délután a parkban, a tóparton vagy a faluban mászkáltál, este és éjjel dolgoztál a szobádban. Nem kellett szórakozás, kikapcsolódás, a fiktív hősök mellé nem kellettek igaziak. Kivontad magad a társasági életből, nem akartál részt venni sem a politikai esélylatolgatásban, sem a sakk-partikban. Fejed zsibongott szereplőid kiáltozásától, mindegyik mondta, követelte a magáét. Kisütött a nap, de éjjel még foga volt az időnek. Estefelé, mikor lementél a parkba, az üvegajtón át láttad, hogy a társalgóban az asztalok fölé görnyednek, fejük felett füst bodorodik, a könyvespolc tetejéről babérkoszorús fej néz le rájuk. Lehet, hogy különcnek bélyegeznek, ingerli őket zárkózottságod, eldünnyögött, odavetett köszönéseid. Lehet, hogy kiközösítenek, alattomos támadások kereszttüzébe kerülsz. Mégse tudtad rávenni magad, hogy csatlakozz. A közös étkezések alatt derült ki, hogy néhány nap alatt milyen méreteket öltött a sakk-szenvedély, még a politikáról szóló fecsegést is háttérbe szorította. Különböző lebonyolítású bajnokságokat, kupákat rendeztek, úgy tűnt, halálosan komolyan veszik a játékot. Aki a demokratikus ellenzékhez tartozott, ugyanúgy a sakk-őrület hatása alá került, mint a lakitelkiek és a reform-kommunisták, a frusztrált és egyben véresszájú ős-kádáristák és a kripto-nácizmusukat immár alig titkoló szellemi nyilas-leszármazottak. Sakkoztak, és a játékszenvedély mintha felülírta volna a hatalmi tébolyt.
Csak egyikükkel tartottál laza kapcsolatot, Honfi Tamással, a tárcaíróval; egy asztalnál ebédeltetek. Az apja a pártközpontban majd a minisztériumban dolgozott, nem rég nyugdíjazták. Honfi az írásaiban mindig hangsúlyozta szuverén, értelmiségi függetlenségét. A fiúk, az utódok nem bűnhődhetnek az apák bűnéért. Neki is nemrég született fia (akárcsak neked), a legkisebb Honfi, a kis Barnabás. Ám most rajta is eluralkodott a sakkőrület, egyfolytában arról beszélt, ki kit győzött le, mik az esélyek a hétvégi schnell-bajnokságon, és persze kapacitált, hogy csatlakozz, nevezz be, még nem késő. Egyik nap a parkban sétáltál, a tó közepén lévő kis szigetről intett feléd. Bementél a fahídon, ekkor vetted észre a sakktáblát. Mintha csapdába csalt volna. Az előző este borítékolt partit elemezte, de aztán a bábukat gyorsan visszarendezve arra kért, hogy gyakorlásképp játszatok egyet. A régi ismeretségre, a (soha nem létezett) barátságotokra hivatkozott. Nem tagadhatod meg tőle ezt a kis szívességet! Szabályosan megzsarolt. Nem sakkozol túl jól, kétezer élőpont körül, ami az átlagnál, az aluljárós, fürdős, játszóteres, élvezeti sakknál egy fokkal jobb, de ezt is csak annak köszönheted, hogy annak idején az egyik iskolai osztálytársad egy nemzetközi nagymester fiaként megtanított néhány trükkre.
Nem volt menekvés, hagytad magad rábeszélni. Mikor már teljesen nyilvánvaló volt a végkifejlet, mikor a közepesen intelligens játékosok is felborítják a királyukat és kezet nyújtanak, Honfi akkor sem adta fel. Egészen az utolsó lépésig nem akarta elhinni, hogy bekövetkezhet a katasztrófa. Elhűlve meredt a táblára, majd azonnal visszavágót követelt. Sikerült valahogy lebeszélned, de másnap ebédnél megesketett, hogy újból játszotok, mert tegnap csak elnézte a futóját, ami többé nem fordulhat elő. Másfelé sétáltál, de szerencsétlenségedre megint belebotlottál a rózsakert mögötti kőlugasban, és megint kényszerített, hogy játszatok, és persze megint legyőzted. Káromkodott, hitetlenkedett, az égre függesztette szemét, nem, nem, hát ilyen nincs, ez abszurdum! Hiába magyaráztad, hogy régen sokat, nagyon sokat játszottál egy profival. Felőle nézve a tudáskülönbség felmérhetetlen volt, ezért ezt a különbséget kicsinek, elenyészőnek, véletlenszerűnek ítélte, azt gondolta, azért veszít, mert kihagy a figyelme, mert szemébe süt a nap, arra száll egy szúnyog, kolompol a harang, vagy mert csak átkozott szerencséd van. Megint revánsot kért. Másnap a beomlott melegházak mellett, egy fatönkre ültetek le. Egyre kínosabbá vált a dolog, a tizedik lépésben a huszárcsel egy banális változatával mattoltad be. Még mindig nem hitte el, hogy nincs esélye, hogy a dolog reménytelen, hogy csak akkor nyerhet, ha hagyod magad. Hogy átlátsz ócska ötletein, hogy unod az egészet, hogy ez a macska-egér harc mindkettőtöket megaláz.
Másnapra valamit mégiscsak belátott (a közösségi teremben játszottatok az elhagyott pingpong-asztalon), mert kért egy gyalogelőnyt. Fél óra múlva mélyeket lélegezve, az ájulás szélén, kigúvadt szemmel nézte elárvult, bemattolt királyát. A következő partiban a mamutfenyők alatt két gyalogelőnyt adtál neki, aztán áttértetek a tisztelőnyökre, egy tiszt, két tiszt, három tiszt, hiába, a partik hosszabbodtak ugyan, de a végeredmény ugyanaz maradt. Utolsó nap gyalogjaid sora mögött már csak királyod és vezéred állt. Ez volt az eddigi legvéresebb ütközet. A középjáték után, ha ilyen körülmények közt lehet egyáltalán középjátékról beszélni, esélye volt ugyan a remire, de mohó türelmetlenségében hibázott, és aztán már nem volt menekvés. Dermedten nézte a táblát. Felállt, szó nélkül otthagyott.
Mire elérkezett az utolsó nap, elbúcsúztatták Kádárt, lezajlott a Nagy Imre temetés, néhányan közben felutaztak a fővárosba, de másnap visszajöttek, hogy dolgozzanak és sakkozzanak. Este az étterem teraszán hirdették ki az alkotóház bajnokát. A tó felé vezető út fényeit nézted, a közeledő, távolodó autók lámpáit. Fölállt egy rangidős kolléga, egy pocakos drámaíró. Beszéd közben többször feléd fordult, tulajdonképpen neked magyarázott, hisz te voltál az egyetlen, aki nem sakkozott, és így nem tapasztalhattad meg a győztes kiismerhetetlen, furfangos játékát. Ő a legjobb köztünk, igazi virtuóz, a mi bajnokunk, mondta, és az asztal végében ülő Honfira mutatott. Vivát harsant, háromszoros hurrá, a társaság éljenzésbe és tapsba tört ki.
Honfi arcán a megdicsőült kéj matricája, de közben feléd csap egy sunyi pillantás, mint az ostor, hogy mi lesz, hogy le fogod-e leplezni. Ajka elnyílik, mintha mondani akarna valamit, mintha vallomásra készülne, de aztán csak fogadja a gratulációkat.
Végül mégis legyőzött: szembesített sistergő gőgöddel, a mindent elborító, sötét megvetéssel. Koccintottál a szomszédjaiddal, beszélgettél, úgy nyomtad ki a szavakat, mintha tubusból. Előjött a söntésből a tulajdonos ikerpár, két bajszos, köpcös férfi. Kettőzött jelenlétük súlyával figyelmeztettek a közelgő zárórára, ösztökéltek gyors fogyasztásra.

(kék eső)

Az ablakban állok, súly emelkedik a gyomromban. Az udvar fölött szürke négyszög, a gang rövidülésben, és egy koporsó Vargáék ajtaja előtt. Ez az, csak ennyit mondok. Ez az. Visszamegyünk a szobába. Feleségem behúzza a nyakát, a konvektor elé áll. Arra gondol, amire én is, hogy nem a nyolcvanéves Varga néni, hanem a fia, a Sanyi halt meg. Tegnap este, mikor jöttem haza, a korlátra támaszkodva nézte a szemközti falat. Ötvennél ólommadár ül az ember vállára, ez a patetikus mondat jutott eszembe. Köszöntünk, elmentem mellette, arra gondoltam, nekiadom az egyik sört, nem a Krusovicét, hanem a Dréhert. Odadobom neki, milyen klassz lenne, lazán elkapja, kipattintja, és belekortyol. Inkább visszamentem. Úgy nyúlt érte lassan, mintha nem akarná elfogadni, mintha le kéne győznie valami belső ellenállást. Mostanában szokott le a cigiről, nem-dohányozni jött ki a folyosóra. Ha majd Sanyi áll nem-dohányozva a gangon, akkor a Varga néni volt a koporsóban, ha Varga néni locsolja reggel a korlátra kampózott virágokat, akkor a Sanyi.
Mikor legközelebb kimentem, Varga néni a korlátba kapaszkodva, kicsit megdőlve az egyik lakóval beszélgetett. A koporsó eltűnt. Mintha egy kéz belülről megkarmolta volna az arcomat. Mondtam a feleségemnek, hogy a Sanyi meghalt. Nem száz százalék, elvben lehet, hogy valamelyik haverja, aki meglátogatta vagy egy rokon, a gázóra-leolvasó, ami eleve hülyeség, mert ünnepnap volt. Csak azért mondtam, hogy eltérítsem a gondolatait, kizökkentsem. Meg azért is, nehogy a Sanyi valahogy mégis csak szembejöjjön vele, és megijessze. Nem tudtam dolgozni, a Sanyira gondoltam, meg a város utcáin vonuló tüntetőkre. Mára lett meghirdetve a népfölkelés. Átöltöztem, lementem a Bajza-közétbe kenyérért. Becsöngettem Varga nénihez, nem volt otthon. Éreztem a talpammal a tepsi helyét. A kocsink a kapu előtt állt vastag porral borítva. Az oszlopokon feliratok: „most vagy soha!” Hazafelé találkoztam egy lakóval, száraz tényként közölte, hogy igen, a Sanyi meghalt. Az a kicsit leereszkedő, bennfentes hang, mikor közölsz egy hírt a tájékozatlannal. Mintha azt mondta volna, hogy a Sanyinak lefagyott a gépe.
Délután a feleségem dolgozott, én olvastam, halkan jártunk, keveset és tőmondatokban beszéltünk. Felhívtam a fiamat, vesztett kétszáz dollárt online pókeren. Este buliba voltunk hivatalosak. Negyedóránként bekapcsoltam a tévét, a tűntetők délutánra szétszóródtak. Feladták? Letartóztattak egy hónapok óta körözött férfit, a zavargások szervezőjét. Megint becsöngettem Varga nénihez, otthon volt. Sanyi az éjjel halt meg, ő talált rá reggel, már ki volt hűlve. Az arca nyugodt volt, nem szenvedett. Az orvos szerint gyomorvérzés. Rendesek voltak, hogy ünnepnap kijöttek és elvitték. Együttérzésemről biztosítottam Varga nénit, és kértem, ha bármire szüksége van, szóljon. Fölnézett, és azt mondta: de legalább milyen szép időnk van. Közben kisütött a nap. Aztán újból elmesélte az egészet, hogyan találta meg reggel a fiát a szobában. Ugyanazokkal a szavakkal. Sóhajtott, kezével a gang korlátját paskolgatta: ilyen fiatalon, ilyen fiatalon! De legalább szép időnk van. Sanyinak az arca szelíd volt, de ahogy teltek az órák, ellenséges kifejezés jelent meg rajta. Harmadszor is belekezdett, újból elmondta. A szeme az ismétlések között szünetjellé változott. Ha bármire szüksége van, szóljon, mondtam én is újra.
A rendőrség közölte a hírügynökségekkel, hová szállították a letartóztatott férfit. A városban kószáló tüntetők elindultak az Izabella utca felé, hogy kiszabadítsák. Rendőrkordonnal vették körül az épületet, lezárták a mellékutcákat, a tömeget a Liget felé szorították. Kukákat borogattak, követ dobtak a Lukács cukrászda kirakatába. Váltogatom a tévén a csatornákat. Az egyik csoport épp a Szondi utcába nyomul be, mögöttük pajzsos rohamrendőrök, kéken villogó autók, vízágyúk. A Bajza utcában barikád lángol, a közértet közben bezárták, lehúzták a redőnyöket. Kimegyek a gangra, hallom a beszűrődő kiabálást, a rendőri felszólításokat, a szirénát, a zengő kórust, a csattanásokat. Vissza a lakásba, az Index fotóján – a laptop is ott van mellettem – hirtelen meglátom a kocsinkat. Egy bajszos férfi áll a tetején csíkos zászlót lengetve. A fénykép egy perce készült. A feleségem zárt arccal gépel a sarokban, sürgős munka. Időnként tájékoztatom a fejleményekről, de a kocsiról nem beszélek.
A barátom, aki az esti bulit szervezi, ki van kapcsolva. Tudom, hogy a feleségem legszívesebben itthon maradna. Én viszont azt érzem, hogy a lakás, ahogy sötétedik odakint, nyugtalanítóan rám zárul. Demokrata az, mondom neki, aki nem fél. Akkor ő nem demokrata, válaszolja. Az irónia reflektor a női elem mélyére. Az irónia - rutinosan túráztatom az agyam -, az irónia az igazságfogyatkozás kormozott üvege. Az Oktogonon egy fiú a vízágyú kék sugarában áll diadalmasan, széttárt karral. Mindenkinek kell egy pont, ahová leeresztheti gyűlölete gyökereit. Szégyellem, hogy irigylem. Ismerősnek tűnik. Közelebb hajolok: hogy megnőtt a kis Honfi Barna!
A feleségem készülődik, a lábát epilálja. Olyan hang, mintha két lódarazsat összedörzsölnének. Kikapcsolom a tévét, elindulunk. A Szondi utca kihalt, a kocsink sértetlen. A karosszériára tapadó porban tenyérnyomok, ott mászott fel a bajszos a zászlóval. A lámpasor közömbösen szórja a fényt. Semmi sem mutatja, hogy nemrég csata zajlott. A Podmaniczkyn jutunk ki a Körútra, itt már törmelék, zászlórudak, felborult kukák. A sínek árkaiban és a járdaszegélynél hosszú, kék tócsák, a vízágyúk emlékei. Mintha kék eső esett volna, a Körút azúrszín árnyalatban villódzik. Belehajtok egy tócsába, a kocsink kereke, alváza is kék lesz egy ideig.
A buliban sokan nem is tudják, mi zajlik odakint. Vagy ha tudják, nem érdekli őket, unják, undorodnak, nem akarnak beszélni róla. A feleségem bordó színű, fátylas kalapot vett fel, egy pillbox hat-et. A mozdulat, ahogy a fátylat két kézzel finoman megemeli. Felragyog a szépsége, mint a tűz, ha benzint fröccsentenek rá. Egyeseket a fátylon keresztül puszil meg. Biztos érzékkel választ, ki kap fátylas és ki kap rendes puszit. Hogy milyen logika mentén, nem sikerül rájönnöm. Iszom, beszélgetek, még többet iszom, elfeledkezem Sanyiról, a tüntetőkről.
Hazafelé az utcák kihaltak, a szemetet eltakarították. Esett közben, lemosta a port és a nyomokat a kocsiról. Villogó lámpák, sötét, csillagtalan éj. Kék gőzben ázó utcák. A város ledobja magáról a romokat. Vajon a Sanyi megitta a sört, amit adtam neki, vagy eltette későbbre, jobb időkre. Elmegyünk a gangon az ablaka előtt. Máskor, akármilyen későn jövünk haza, ég egy lámpa, egy őrláng, és halkan szól a zene. Most csönd van és sötét. Lapulnak bent a tárgyak. Otthon bekapcsolom a tévét, nincs adás, kéken hull a fény az arcomba. Feleségem bejön a fürdőszobából. Azt mondja, hosszú nap volt, aludjunk.