„Szívesen kipróbálom magam bármiben” – Kérdezett: Gergely Edit

Terasz, 2004. 11. 26.
A kortárs magyar irodalom egyik legnépszerűbb alakjaként tartják számon, örökös „fiatal íróként”, mindannyiunk „garacilaczija”-ként.
- A kortárs magyar irodalom egyik legnépszerűbb alakjaként tartják számon, örökös „fiatal íróként”, mindannyiunk „garacilaczija”-ként. Mit érzékel ebből a népszerűségből a hétköznapokban? Mit, amikor egy-egy új kötete szerződését aláírja?

- Alapvetően a hétköznapokban semmit, bánt is a dolog, a közöny, a galambok nem ülnek ide az ablakpárkányra bekukucskálni, mikor kilépek a kapun, nem várnak ünneplő tömegek, hogy a vállukon vigyenek a közértig, a pénztárosnő ugyanannyit kér a sóskifliért, az ellenőr kegyetlenül lecsap rám, ha bliccelésen kap (nem kap rajta szerencsére). Viccet félretéve ez az olvasói figyelem vagy érdeklődés első sorban irodalmi eseményeken nyilvánulhat meg, dedikálás, felolvasás, egyéb összejövetelek alkalmával. Olyankor néha úgy tetszik, vannak, akik szeretik, amit írok, közben meg tudom, hogy vannak nyilván, akik idegenkednek tőle, ez így van rendjén. Az ismertségnek azért vannak olyan jó oldalai, hogy felhív például a bölcsődei társam, akit azóta nem láttam, hogy olvasott, és mizújs. A szerződés-aláíráskor ebből aztán se pro, se kontra semmi nem érződik. Az egy üzleti tárgyalás, és az esetek nagy részében én húzom a rövidebbet – de nem lesz mindig így!!! (itt most egy nagyon fenyegető arcot tessék elképzelni).

- Zenésznek indult, bulizgatott, azután disszidálni készült – és közel harminc évesen íróvá vált. Mi okozta a fordulatot? Nem érezné magát jobban a bőrében egy sikeres rock-zenekar frontembereként?

- Nem. Annál fárasztóbbat nem tudok elképzelni: állandóan úton lenni, és ugyanazt énekelni évtizedeken keresztül. Mondom épp most, mikor megalapítottuk a K.É.M. együttest (Kockázatok És Mellékhatások), és már van is egy fantasztikusan jó számunk. A fordulatot az okozta, ha ezt fordulatnak lehet nevezni, hogy kiderült, hogy nem vagyok zenész, és nem tudok, nem szeretnék mégse emigrálni; maradt az irodalom. De lehet, hogy ha emigrálok vagy zenélek, akkor is írtam volna mellette. Mindenesetre ez akkor így forrta, forogta ki magát.

- A Plasztik novelláskötet után 1986-ban verseskötettel jelentkezett. Közel két évtized elteltével hogyan látja a költészet „szerepét”, aktualitását?

- Ez a kérdéskör, hogy úgy mondjam, állandó hullámzásban van bennem. Hol a próza, hol a költészet tűnik a csúcsnak. Most, mivel regényt írok, épp a - költészet. Olyannyira, hogy hirtelen, magam számára is váratlanul, elkezdtem gyerekverseket írni – félő, hogy a regénytől való menekülés sunyi megoldásaként. Szerep? Aktualitás? Szerintem ilyen nincs: a költészet az ember ontológiai lényegéhez tartozik. Sőt a világéhoz. A mindenség szerintem poétikus természetű.

- Pár éve egy nemzetközi íróvonattal - százhat írótársával, köztük két magyarral: Kovács András Ferenccel és Márton Lászlóval - átutazta Európát. Most a X. Marosvásárhelyi Könyvvásár alkalmával Székelyföldön is átrobogott. Ugyanolyan egy nemzetközi íróvonaton, majd erdélyi városban is találkozni ugyanazzal az erdélyi íróval? Milyen különbséget érzékelt tavalyi és e mostani erdélyi ittléte között?

- Ott mindketten kiszolgáltatott turisták, „külföldiek” voltunk, megáldva egy ilyen forgószélszerű rendezvénysorozattal, tehát a túlélni, és a kiélvezni, ezek lehettek a fő vezérelvek. Erdélyben, bizonyos értelemben mindketten otthon vagyunk, csak KAF ténylegesen is. Persze, hazai pályán lazábban mozog az ember, de a vendéglátóink mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. Mi, KAF-fal Rák jegyűek vagyunk, ráadásul ugyanazon a napon születtünk, szerintem jobb szeretünk otthonról, a saját odúnkból, meleg családi fészekből, biztos hinterlandból kikacsingatni, ki-kicsapni a világra, aztán gyorsan visszabújni a biztos menedékbe.
Tavaly és most? Tavaly Kolozsváron voltunk és nyáron, most Vásárhelyen, Csíkban, és télen. Más emberek, más város, más atmoszféra – én a különbséget első sorban nem a közben eltelt időben, hanem ezekben a mozzanatokban érzékelem. Kolozsvár mintha érdesebb, vadabb, kiszámíthatatlanabb lenne, de mondom, ez csak egy szubjektív benyomás.

- Az erdélyi irodalom központi problémája, hogyan élje át a recessziót. Felesége - az erdélyi közönség tavaly ismerhette meg: Nagy Ildikó Noémi - író-fordító. Elárulná, ha nem indiszkrét a kérdés: miből él egy író-házaspár a mai irodalmi viszonyok között?

- Írásból, fordításból. Kis (vagy közepes) lábon (attól függ), számolgatva, pályázgatva. Amikor az egyiknek nem megy, a másik beleerősít, ilyesmik. Meg én ezt már egy kicsit megszoktam az elmúlt évtizedekben. Fontosabb volt – és ez nagyjából tudatosan dőlt el – az írás, a függetlenség az anyagi biztonságnál, gyarapodásnál. A bármeddig alvás lehetősége. A recessziót egyénileg túl lehet élni, de a szakma belerokkanhat, elsorvadhat, úgyhogy ott mindenképp pénzt kell gründolni.

- Metaxa című műve megosztott első díjat nyert az Origo online irodalmi pályázatán. Ma, mikor mifelénk a többség az internetes kultúrát a papírkönyv ellenében érzékeli, ön hogyan látja a szépirodalom és internet viszonyát?

- Nem látom ezt a veszélyt, vagy legalább is szűnőben vannak a kételyeim. Szerintem az internet kiegészíti, segíti, gazdagítja a kultúrát, egy új terep. Nem hiszem, hogy az irodalmat létében fenyegetné. „A szó művészete” digitálisan is „a szó művészete” marad.

- Nemes Gyula, a Prágai Filmművészeti Akadémia (FAMU) huszonéves dokumentumfilm-szakos magiszter hallgatója azt mondja önről: „ő a kedvenc magyar íróm. Meg akartam ismerni, és felkértem dramaturgnak. Ugyanazt az infantilizmust érzem benne, mint magamban, ugyanúgy nézünk ki – csak ő húsz évvel idősebb - ugyanazok a gesztusaink, a mondataink. Elkerülhetetlen volt a találkozás”. Az Egyetleneim című vizsgafilmben végül nem csak dramaturgot, hanem Laura nevű szereplő szerelmét is eljátszotta. Miért?
- Pontosítanék, a dramaturgot nem csak eljátszottam, hanem ténylegesen az is voltam, vagyok, Laura szerelmét viszont igazán nem játszottam el, egyetlen jelenetben „tűnök föl”, és ha jól sejtem, nem is igazán sikerült a felvétel, úgyhogy könnyen előfordulhat, hogy kivágjuk a filmből. Amúgy meg érdekel a filmkészítés, minden fázisában, tehát ha alkalom nyílik, szívesen kipróbálom magam bármiben, azzal a megszorítással, hogy nem felejtem el, én az író vagyok.

- Kukorelly Endre tavalyi könyvheti interjúmban, Erdéllyel, írósággal, olvasottsággal kapcsolatban feltett kérdésre a következőt válaszolta: „Olyan persze nincs, hogy „Erdély olvas” vagy nem olvas. Van, aki olvas. És van aki nem. Találkoztam már néhány erdélyivel, aki olvasott tőlem valamit. Az nagy öröm. Sőt meglepetés, bár az is lehet, hogy az összes olvasómmal találkoztam.” Lehet, ön is találkozott az összes olvasójával? A könyvterjesztés mindent megtesz ennek érdekében. Mit gondol erről?

- A terjesztés megint egy olyan téma, amiről órákig lehetne beszélni. A kiadó kiszolgáltatott a terjesztőnek, az író mindkettőnek. Nem látok bele ezekbe a folyamatokba. Tudtommal nem terjesztenek Erdélyben, de erről a kiadómat kellene megkérdezni, hátha ő tudja; lehet, hogy ő se. Mindenesetre az azért jól esett, mikor Csíkszeredán a Líceumban déli egy órakor odajött hozzám egy nagyon kedves hölgy dedikáltatni, azzal, hogy én lennék a kedvenc írója. Tehát találkoztam én is az én olvasómmal, és jó volt.

- A Toepler Zoltánnal közösen írt, Brahms és a macskák című darabját tavaly júniusban Kolozsváron is bemutatták. Hogyan szólt Erdélyben?

- Érdekes feldolgozás volt, egészen más, mint a budapesti, lassabb, szenvedélyesebb, kíméletlenebb, kockázatosabb. Hogy ez Erdélyben hogy szólt, arról az erdélyiek tudnának nyilatkozni.

- Egyik interjúban bevallotta: szereti a melodrámát, az érzelmeket. Viszont kortárs drámaírókkal szemben évek óta hallható a vád, hogy a drámáik a nyelvre összpontosítanak nem a kor feszültségeire, hogy súlytalanok. A kérdés: lehet-e ma egyáltalán drámát írni?

- Szerintem nagyon is. Nem akarom a magyar színházak és kortárs drámaírók közti régi vitát feleleveníteni, de azt gondolom, hogy ebben a nem túl gyümölcsöző viszonyban a színházak legalább annyira ludasak, mint az írók. Ha a szerző nem érzi, hogy van eleven, vállalkozó kedvű, kísérletező, aktuális színház, akkor csak magára támaszkodhat, és ez sokszor nem túl szerencsés eredményekhez vezet. Dráma és szenvedélyek valószínűleg mindig lesznek, amíg az emberek veszekednek, amíg az emberi létezés ellentmondásoktól terhes, vagyis amíg az ember halandó.
- Családjával – beszámolók szerint - vendéggyűlölő macskával él együtt pesti bérházában. Nyújt ez valamiféle macskaperspektívát? Mit tanul a macskától? (kérdem magam is macskagazdaként)
- Ez a kérdés most rosszkor jött, ő már sajnos az örök cicamezőkön nyargalászik. Egyébként nem volt vendéggyűlölő, csak megválogatta, kivel barátkozik. Jobb szerette a gyengébbeket, a másik macskát, a gyerekeket, a nőket. Aki erős egóval hatolt be a terrénumába, hát, igen, azt hajlamos volt kicsit megtépni, megmarcangolni. Mit tanulhattam tőle? Alázatot például, tehát hogy elfogadtam, ő a főnök, ő hozza meg a fontos döntéseket a családban, nincs apelláta. Aztán nagyon tudott figyelni. Meg pihenni. Meg játszani. Nagyon tudta, hogy a játék harc is, hogy meg lehet, meg kell találni azt a vékony mezsgyét, ami a kettőt elválasztja. De talán a legfontosabb, hogy az egész életét teljes, tökéletes, megingathatatlan és boldog semmittevésben töltötte. Ebben mindenképpen példaképnek tekinthető. Sokaknak (mondjuk néhány politikusnak) tunnám ajánlani.
Forrás: Terasz